FAZEKAS CSABA: EÖTVÖS JÓZSEF ELSŐ MINISZTERSÉGÉNEK FOGADTATÁSA A KATOLIKUS EGYHÁZBAN (1848)

Nyomtatási nézet

Fazekas Csaba PhD, habil. egyetemi docens, Miskolci Egyetem Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, Miskolc

Bevezető

Eötvös Józsefről számos alapos életrajzi feldolgozás áll rendelkezésünkre, s a gazdag – szépírói, filozófusi, politikusi stb. – életpályát összefoglaló biográfiákban talán nem is meglepő, hogy néhány oldal jut csupán az 1848-as Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszteri tevékenységének méltatására.[1] De rendelkezünk alapos feldolgozásokkal is, Eötvös 1848-as miniszterségének részletes bemutatásával,[2] s az 1848–49-es egyháztörténeti kutatások is rendszeresen kitérnek a kultuszminiszter által képviselt egyházpolitikai elképzelésekre,[3] és a kifejezetten a vallásos Eötvös Józsefet is tették már történeti elemzés tárgyává.[4] Tehát általában Eötvös József első miniszterségének kutatástörténetéről alapvetően megállapítható, hogy komoly szakirodalmi előzményeknek vagyunk a birtokában, ugyanakkor nyilván távolról sem állítható, hogy „mindent” tudnánk az első polgári magyar kormány egyház- és oktatáspolitikájáról. Alábbiakban egy, a korábbi szakirodalom által is felvetett, de szisztematikusan kevéssé elemzett témakörrel foglalkozunk, méghozzá Eötvös József 1848-as miniszterségének recepciójával, fogadtatásával az egyik leginkább érintett, a magyarországi katolikus egyház oldaláról. Természetesen itt sem lehetséges az egyház minden szintjének, illetve az önmagában is a forradalom és szabadságharc eseményeire nagyon is eltérően reagáló egyháziak minden nagyobb csoportjának a megítélését részleteiben elemezni – de bizonyos összegző megállapításokkal, tendenciák megrajzolásával kísérletezhetünk.

Eötvös 1848. szeptember 29-én hagyta el a forradalmi vívmányok fegyveres önvédelmének útját választó országot, vagyis miniszteri működését egy szűk fél éves időszakban mérhetjük, ami nagyon is „sűrű”, egyházpolitikai konfliktusokat is felszínre hozó, illetve generáló időszak volt. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy Eötvös mérsékelt, egyházias szempontokra is fogékony, ugyanakkor markánsan liberális álláspontot képviselt, s az ennek jegyében született politikai döntései, intézkedései, törvényjavaslata szorosan összefüggött a Batthyány-kabinet egészét illető katolikus egyházi megítéléssel. Ha szakaszolni akarjuk ennek a kapcsolatnak a történetét, négy periódust különíthetünk el, melyek közül az elsőben és az utolsóban (az áprilisi törvények elfogadásának időszakában, illetve a volt miniszter távozása utáni időszakban) Eötvös tevékenysége nem is személyében, hanem hatásában, az általa képviselt politikai elvek vonatkozásában értékelhető. Nyilvánvaló ugyanis, hogy 1848. március-áprilisban annak a polgári kormányzásnak a formálódása lehet elemzésünk témája, amelynek végrehajtására Eötvös József miniszterként vállalkozott, vagyis az áprilisi törvények vívmányainak katolikus egyházi fogadtatása. Az utolsó, 1848. október elejétől december végéig húzódó időszakban pedig az Országos Honvédelmi Bizottmány irányítása alá került kultusztárca az Eötvös által kijelölt úton ment tovább – vagyis ismét beszélhetünk az egyház részéről megfigyelhető interpretációkról. A kettő közötti (április–szep­tem­ber) időszakot pedig kettébonthatjuk az első népképviseleti országgyűlés július elején történt megnyitása mentén, hiszen azt megelőzően Eötvös miniszteri tevékenységét alapvetően a katolikus autonómia, azt követően pedig az oktatási reformok (elsősorban a népiskolai törvénytervezet, illetve más rendeletek) vitája határozta meg. Mindez – mint látni fogjuk – felfogható egy eleve nem túl jó pozícióból indult, és folyamatosan romló kapcsolatnak, vagyis úgy, hogy az egyház már az áprilisi törvényeket is bizalmatlanul fogadta, az annak alapján létrejövő intézkedéseket pedig folyamatosan fogyatkozó bizalommal, és egyre inkább ellenségesen ítélte meg.

A bécsi és a pesti forradalom nyomán a pozsonyi országgyűlés mintegy három hét alatt, március 18. – április 11. között megalkotta az új, polgári Magyarország alkotmánnyal egyenértékű sarkalatos törvényeinek sorozatát. Ezek közül több is érintette a vallásszabadság, valamint az állam-egyház viszony kérdését, kisebb részben, ezekkel összefüggésben az oktatási intézményeket – vagyis Eötvös későbbi miniszteri kompetenciájába tartoztak. A katolikus egyház e témakörökben, március-áprilisban tanúsított magatartása azért kiemelten fontos, mert a hivatalba lépő miniszternek ezen törvények által alkotott keretek között, azok alapján kellett megpróbálnia egyház- és oktatáspolitikai programjának megvalósítását. Más szavakkal, az áprilisi törvényekhez fűződő egyházi viszony megalapozta az Eötvös vezette kultusztárcával a későbbiekben kialakított kapcsolatot, bizonyos értelemben meg is határozta azt.

Eötvös József részt vett a márciusi-áprilisi eseményekben, tagja volt például annak a küldöttségnek, mely márciusban elérte a miniszterek kinevezését, illetve az áprilisi törvények szentesítését,[1] és Batthyány kezdettől őt tartotta legalkalmasabbnak a megalakítandó vallás- és közoktatásügyi minisztérium vezetésére.[2]

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egyházpolitikai vonatkozásaival foglalkozó szakirodalomban gyakran felmerül a kérdés az egyház (azon belül külön az alsó- és felsőpapság) magatartása, olykor szélsőségesen elfogult álláspontokat is generálva. Anélkül, hogy ennek részleteibe bocsátkoznánk, összefoglaló jelleggel, tézisszerűen érdemes megállapítani, hogy a püspöki kar összességében elfogadta a bekövetkezett rendszerváltozást, áprilisban nem a merev ellenállás, hanem az alkalmazkodás stratégiáját alakította ki és valósította meg. Ez az elfogadás, tudomásulvétel azonban nem jelentett egyetértést, az elfogadott törvények betűjével és szellemiségével való azonosulást. Egyes főpapok visszaemlékezéseiből ez a magatartás egyértelműen kimutatható. Hám János szatmári püspök például március 15-ét inkább „a nemzeti szerencsétlenség gyászos napjának” minősítette, az azt követő törvényalkotást pedig úgy tekintette, hogy Kossuth Lajos „vita nélkül diktálta a törvényeket, amelyek a nyolc évszázad történelme által szentesített magyar alkotmányt egy tollvonással eltörölték”.[3] Szinte szó szerint a „nyolc évszázados alkotmány” megsemmisítése feletti keserűség érzését fogalmazta meg Rimely Mihály pannonhalmi főapát is.[4]

Az áprilisi törvények – az immáron alkotmányozó nemzetgyűléssé alakult törvényhozás elé került – tervezetei számos ponton alapvetően érintették az állam-egyház közötti viszony 1848 előtti rendszerét, melyek közül csak néhányat, a későbbiek szempontjából fontosabbat emelünk ki.[5] Ilyen volt például már március 18-án a tized eltörléséről szóló törvény megszavazása, melyet megelőzött az alsótábla káptalani követeinek, illetve a felsőtábla ülésén részt vevő négy főpapnak a lemondása a tizedből származó egyházi jövedelmekről.[6] Mindannyian hangsúlyozták a lemondás önkéntességét, a haza érdekében hozott áldozathozatalt, azonban – mint leginkább Lonovics József csanádi püspök – úgy fogalmaztak, hogy „engedtek a tekintetes rendek felszólításának”,[7] s alighanem ez fejezte ki legjobban azt a fajta „előremenekülési” stratégiát, mely a püspöki kar magatartását a törvénnyel kapcsolatosan leginkább jellemezte. (Sőt, volt olyan főpap, Ocskay Antal kassai püspök, aki pár nappal később már nyíltan kijelentette, hogy nem járult volna hozzá a törvény ilyen formában történt elfogadásához.)[8]

Konkrétan Eötvös későbbi tevékenységéhez is kapcsolódnak a felelős nemzeti kormányról alkotott 1848. évi III. tc. vitái. A főrendek március 23-i ülésén alig volt hozzászólás az első paragrafusokhoz, azonban a létesítendő vallás- és közoktatási miniszter hatáskörét illetően a püspökök számos felszólalásban emeltek kifogást. Úgy vélték, a püspökök kinevezésével kapcsolatos uralkodói felségjogokat változatlan formában fenn kell tartani, és erőteljesen kifogásolták, hogy abban a magyar kormány illetékes minisztere fontos szerephez juthasson. Lonovics József például így beszélt: „Hogy őfelsége a végrehajtó hatalmat vallásos ügyekben minisztériuma által fogja gyakorolni, az ellen észrevételem nincs. De bátor vagyok figyelmeztetni a méltóságos főrendeket, hogy ez alatt törvényeinket tekintve, csak azon ügyeket értem, melyekre nézve őfelsége eddig is végrehajtó hatalmát dikasztériumok által gyakorlotta, végre pedig határozottan ki kell jelentenem, hogy őfelsége mindazon jogokat, melyek felséges személyét mint apostoli királyt illetik, ezentúl is fenn fogja tartani.”[9] Ocskay püspök ezúttal is lényegre törően fogalmazott: „A katolikus egyház érdekeinek képviselete s biztosítása a felelős minisztérium alakultával megszünend, és már ezen s más indokoknál fogva méltán igényelheti a katolikus egyház, hogy őfelsége mint apostoli király és a katolikus egyház fővédnöke jogait személyesen gyakorolja, s azok gyakorlatát másra át ne ruházza.”[10] Több hozzászólás is demonstrálta azt a bizalmatlanságot, amely a püspökök részéről a leendő minisztériumot már létrejötte előtt körülövezte. Az újra szót kérő Lonovics azzal nyomatékosította mindezt, hogy ezentúl lehetségessé válik a vallás- és közoktatási tárca élére nem katolikus személy kinevezése is, amit a katolikus egyház elfogadhatatlannak, a miniszteri jogkört pedig az egyház belügyeibe való potenciális beavatkozási veszélynek tartott. A püspököket Batthyány Lajos miniszterelnök próbálta megnyugtatni, de Hám János még ezt követően is leszögezte, hogy a kormány rendelkezései csak akkor elfogadhatóak, ha azok a „katolikus anyaszentegyház tanain és elvein alapulnak”.[11] A terjedelmes vita ellenére végül az 1848. évi III. tc. 7. §-a az egyház által kifogásolt formulát foglalta a törvény szövegébe, miszerint „az érsekek, püspökök, prépostok, s apátoknak és az ország zászlósainak kinevezése […] mindig az illető felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett, egyenesen őfelségét illeti”.

Eötvös több alkalommal is szót kért az áprilisi törvények vitájában, például a szabad királyi városokban választójoggal rendelkezők honpolgárságával kapcsolatosan,[12] ami szempontunkból azért érdekes, mert ezen az ülésen a püspöki kar testületileg óvást jelentett be azzal a törekvéssel kapcsolatosan, hogy az egyházi rendhez tartozó személyek világi joghatóság alá kerülhessenek. (Utóbbi epizód ismét a püspöki karnak az áprilisi törvényekkel kapcsolatos bizalmatlanságát mutatja, illetve azt, hogy az így született jogszabályokat is tudomásul vették.)

A legterjedelmesebb, egyben az állam-egyház későbbi viszonya szempontjából leginkább tartalmas vita április 2–7. között, több ülésnapon át a vallás ügyében alkotandó törvényről folyt, a püspöki kar is ezzel kapcsolatosan fejtette ki a legnagyobb politikai ellenállást. Az április 2-i ülésnapon is többször szót kértek a püspökök, többször óvást is emeltek elsősorban a bevett vallásfelekezetek törvény előtti egyenjogúságának, a viszonosság elvének törvénybe iktatása ellen tiltakozva.[13] Itt leginkább Fogarasy Mihály c. püspök (a „politizáló” egyháziak egyik leginkább aktív személyisége) számított egyházi vezérszónoknak, aki két – nagyon is jellemző – módosító indítvánnyal kívánt élni. A vallási egyenjogúságért és a vallásszabadságért folytatott magyarországi küzdelmek sorában kiemelkedő 1848. évi XX. tc. 2. §-a kimondta: „E hazában a törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.” Fogarasy azt kívánta beletétetni a szövegbe, hogy az egyenlőség a felekezetekre nézve „saját hitelveik és egyházi szerkezetük épségben tartása mellett” történik, azzal a nem is nagyon titkolt szándékkal, hogy a katolikus egyház ügyeibe való beavatkozásnak vallási színezet legyen tulajdonítható. A 3. § kimondta: „Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek, s ez elvnek részletes alkalmazásával a minisztérium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elibe kimerítő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.” Az egyházak és az iskolák állami finanszírozásának elve a legnagyobb, szekularizációval kapcsolatos félelmet szólaltatta meg a katolikus egyházban, Fogarasy módosító indítványa is ennek próbálta elvenni az élét, azzal a formulával, hogy „amennyiben azok mostani javaikból ki nem telnek”. Az egymás után felszólaló püspökök jól érzékelték, hogy a katolikus vallás államvallás jellegét a törvény teljesen megszünteti, a sokfelekezetű országban az egyház immáron csak az egyik egyenjogú vallásfelekezet, még ha a legnagyobb is. Április 4-én, majd 6-án folytatódtak a főrendek tárgyalásai, egyre élesebb szóváltásokkal a korábbi ellenzék főrendei (Teleki Domokos, Teleki László, Perényi Zsigmond és mások), valamint a püspöki kar tagjai között; utóbbiak egyre elszántabban ismételgették, hogy a viszonosság elvének ilyen értelmű törvénybe iktatása félreértésekre, súrlódásokra adhat okot a későbbiekben.[14]

Április 6-án került sor világi katolikusok és az egyháziak közös értekezletére, melyen egy petíciót fogalmaztak meg, és nyújtottak be a másnapi országgyűlésen, ám azt – Deák Ferenc javaslatára – már elkésettnek minősítették, nem is tárgyalták, így fogadták el az 1848. évi XX. tc.[15] Az egyház új viszonyokkal kapcsolatos álláspontjának legrészletesebb összefoglalása a Fogarasy Mihály által összeállított (jelentős részben általa is írt) Emlékirat volt, mely 1848 augusztusában nyomtatásban is megjelent.[16] Fogarasy az utolsó rendi országgyűlésen tartott püspöki tanácskozások anyagát igyekezett minél teljesebb formában visszaadni, ez alapján jól rekonstruálható az egyháznak az akkor még részben formálódó, részben az említett törvények által életbe léptetendő új politikai berendezkedéssel, abban különösen a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériummal kapcsolatos álláspontja. Témánk szempontjából most elsősorban ez utóbbiakra koncentrálunk. A szöveg többször hangsúlyosan említi, hogy az egyház elfogadta a politikai változásokat, sőt, üdvözli azokat, önmagát is úgy jellemezve, hogy a szabadság légköre a legkedvezőbb számára, annak elkötelezett híve. Ugyanakkor érezhető a csalódás is, miszerint az egyháziak által a pozsonyi diétán kezdeményezett módosításokat a többség nem fogadta el. A „felelős miniszteri új rendszer irányában” kifejtett „egyház-álladalmi viszonyokkal” kapcsolatosan ugyanakkor ismertette, hogy az egyház szerette volna fenntartani a magyar kormány felügyelete helyett vagy mellett a bécsi udvari kancellária jogköreit is, s mivel ez nem sikerült, elvárások formájában rögzítette, hogy belső autonómiájának legteljesebb tiszteletben tartását várja az új politikai berendezkedéstől.[17] Részletesen fejtegették a magyar királyok főkegyúri jogaival kapcsolatos ismereteket, és az 1848. évi III. tc. 7. §-ának szövegéből azt is kikövetkeztették, hogy ha az érsekek, püspökök és apátok kinevezéséhez szükséges is a miniszteri ellenjegyzés, a kanonokok esetében például már szabad kezet kaptak.

Az 1848. évi XX. tc. értékelése pontosan megfelel ennek az elfogadó, ugyanakkor kétkedő és jogi garanciákat továbbra is – politikai eszközökkel – megvalósítani kívánó felfogásnak: „Mi természetesnek látjuk azt, hogy a régi alkotmányrendszer változtával, a népképviseleti s felelős miniszteri kormány-rendszer behozatalával a kat.[olikus] egyház álladalmi viszonyainak is változni kellett, s azért kevésbbé sem ütköztünk meg azon, hogy a törvényhozás a bevett vallások tökéletes egyenlőségét egyház-politikai elvül tűzte ki, de mind amellett is a vallási újabb törvénycikk, miképp az formulázva van, a püspökökben nem kis aggodalmat okozott, s azt ők a főrendi tábla üléseiben nyíltan bevallván, annak szövegét egy-két szó hozzáadásával módosítatni kívánták. Úgy, de a rendi tábla felszólalásukat nem méltányolva, a törvényjavaslat szerkezetén semmit sem tágított, s a már akkor működő felelős minisztérium közbevetésére őfölsége a törvénycikkeket azonképpen szentesítette meg.”[18] Fogarasy közölte is az ebben a témában készített petíciót, mely elsősorban arra irányult, hogy a protestáns és a görögkeleti egyházakhoz hasonló teljes szabadságot és belső önkormányzat biztosítását követelték, az egyházi alapítványokat „csupán egyházi és világi katolikusokból álló bizottmány” kezelésére kívánták bízni.[19] A részletes, alapítványi tulajdonhoz és állami beavatkozástól független egyházi önkormányzathoz való ragaszkodás kifejtése mellett egyértelmű, hogy a petíció által kijelölt úton további politikai küzdelmet helyeztek kilátásba, és foglalkoztak az új kormányrendszerrel kialakítandó viszony kérdéseivel is, nem pusztán az elfogadás elveit, hanem az elvárásaikat is megfogalmazva: „Mit tart a minisztérium a katolikusok petíciójáról, s mily szempontból fogta azt föl, előttünk tudva nincsen. Mi a minisztérium politikájáról azt hisszük, hogy igazságos, alapos és a törvényesség legszilárdabb indokaival támogatott kérelmétől e hon katolikus lakosainak még akkor sem vonná meg pártolását, ha saját politikai nézetei szerint a kat.[olikus] egyház- és iskolák ügyeibe épp oly kiterjedésben akarná a kormányi befolyást folytatni, mint a régi rendszer kormánya által gyakoroltatott. A minisztérium jól tudja azt, hogy ő az új rendszer teremtménye lévén, ennek elveit meg nem tagadhatja, hogy az ó és új közötti békés kiegyenlítések föladatának szebb részét teszik, s hogy az ország békéje, s az új nyeremények élvezete csak akkor lehet tartós, ha kivált a szellemi érdekek minden részről és a pártatlan igazság s méltányosság egyensúlyozása szerint fognak kiegyenlíttetni. Föltesszük azért a minisztériumról, hogy a petíciót előzetesen nem kárhoztatta, s pártolóit már csak azért sem tekintheti elleneinek, mivel abban a fönn nem maradható abnormis állás kiegyenlítésének, s az e honban többséget képező katolikusok el nem fojtható igényeinek békepontjai foglaltatnak.”[20] A szöveg részben határozottan képviseli az új rendszert elfogadó katolikus attitűdöt, ugyanakkor rosszallóan állapítja meg, hogy az egyháziak fellépését ellenszenv, illetve részvétlenség fogadta.

A püspöki kar az új kormányrendszer, illetve Eötvös József miniszter iránti magatartásából az áprilisi törvények elfogadása után az óvatos reménykedés, ugyanakkor a további, liberális egyházpolitikai lépésektől való félelem, sőt, az azzal való – szükség szerinti – szembefordulás konzervatív, ellenzéki attitűdje is kimutatható. Nem túlzás tehát a feltételezés, hogy Eötvös még szinte el sem foglalta miniszteri pozícióját, az egyház részéről „tárcáját már-már kultúrharccal fenyegették”.[21] Az országgyűlés bezárása egyben az áprilisi törvények kibontására, folytatására való katolikus egyházi felkészülés, mozgósítás kezdetét is jelentette, erre utal a petíciós küzdelem, illetve a püspöki kar említett megnyilatkozása mellett az alsópapság nyilatkozatai is.[22]

A hivatalát elfoglaló, minisztériumát megszervező Eötvös József, bár hivatalba lépésekor határozott hangon tájékoztatta az egyházmegyéket arról, hogy minden, egyházakkal kapcsolatos kérdésben az ő tárcája az illetékes,[23] egyértelműen kompromisszumos egyházpolitika kialakítására törekedett. Azok az elképzelései, amelyeket az iskolarendszerrel és az oktatással kapcsolatosan kialakított, a július elején megnyíló népképviseleti országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat formájában, május-júniusban számos egyéb teendője, intézkedése mellett a katolikus egyházzal való új kapcsolatok kialakításának is szentelte. A püspöki kar által – az idézett Fogarasy-emlékiratban is – megfogalmazott igények közül az üresedésben lévő egyházmegyék betöltése iránti elvárás teljesült, méghozzá a kormányzat és az egyház közötti kompromisszum formájában. Az uralkodónál a kormány elérte, hogy június 25-én Hám Jánost esztergomi, Lonovics Józsefet egri érsekké nevezzék ki, Karner Antal székesfehérvári, Jekelfalusy Vince szepesi, Horváth Mihály csanádi püspöki kinevezést kapott. (A kinevezéseket a pápa nem erősítette meg.) Eötvös komoly sikernek, az egyház irányába tett gesztusnak tekintette a főpapok kinevezését, érzékelhetően bízott az ilyen lépésekre építhető együttműködésben.[24]

Eötvös többször is demonstrálta, hogy elkötelezett az áprilisi törvények végrehajtása, valamint a Batthyány-kabinet politikája iránt, együttműködésre, kompromisszumra törekszik a katolikus egyházzal. Például így írt: „A minisztérium, még kormányra lépte előtt elveiben, s most, miután a közigazgatást vezérli, működéseiben bebizonyítani igyekezett, hogy a szabadságot nem osztályok, s nem egyesek kiváltságának, hanem az ország s kapcsolt részeiben lakó minden honfiak közös kincsének tekinti.”[25] Nyomatékkal figyelmeztette az egyháziakat, hogy elvárja a nép megfelelő tájékoztatását, a társadalmi rend és békesség fenntartásában a papság józan szerepvállalását. Ezt később is megismételte, úgy gondolta, hogy az egyház nem hogy nem tesz meg mindent a közös cél érdekében, de burkoltan arra célzott, hogy a papok maguk sem eléggé azonosulnak a kormány kommunikációjával. Például: „Némely rosszakarók vagy korlátoltak által, itt-ott, mint értesíttetem, folyvást ármányok forraltatnak, önök, kik a nép millióinak lelki őrjei, s az üdvösség útján vezetői, a haza ellen vétenének, ha szent hivatásuknak minden eszközeit ezen túl is fel nem használnák hatályos meggátlására azoknak, mik a kivívott szabadság gyümölcseit megérlelni nem engedik.”[26] A felvilágosítással kapcsolatosan is szkeptikus volt az egyházi közvélemény, hiszen nehéz volt számukra olyan kormányzat jogszabályai mellett agitálniuk a szószékekről, melyeket az egyházra nézve legalábbis potenciális veszélyforrásnak minősítettek,[27] és később érezhetően növekvő ingerültséggel utasították el, hogy a kormány úgy várja el a nép felvilágosításában való egyházi szerepvállalást, hogy közben az egyházzal szemben bizalmatlan, illetve ellenséges magatartást tanúsít.[28]

Az egyházmegyék – amellett, hogy igyekeztek előkészíteni és lefolytatni a helyi szintű tanácskozásokat, sok esetben a radikális követelésekkel fellépő alsópapság ügyeivel foglalkoztak – a papság és a hívek számára körlevelekben adtak tájékoztatást az áprilisi törvények nyomán kialakult helyzetről.[29] Ezekben többnyire felhívták a figyelmet a petíciós mozgalomra, vagyis arra, hogy a plébániák hálózatán keresztül juttassák el minél több hívőhöz a püspöki kar kezdeményezését, ezáltal társadalmi támogatottságot nyerjenek a főpapok által sérelmesnek, illetve elintézetlennek tekintett ügyekben. A modern kori magyar történelem egyik első ilyen nagyszabású aláírásgyűjtő akciója egyértelműen beillett abba a modellbe, hogy az egyház elfogadja az új viszonyokat, viszont annak keretei között szeretné elérni sajátos céljait az állam-egyház viszony fontos kérdéseiben, az egyház-finanszírozásban, az autonómia kérdésében, áttételesen az intézményfenntartói jogainak változatlan megmaradásában. A petíciós mozgalom nyilvánvalóan a kormánnyal, illetve a hatalomra került liberálisokkal szembeni társadalmi támogatottság felmutatását, eszközként való alkalmazását jelentette. Az akció ugyanakkor sok helyen járt helyi feszültségekkel, az egyház törekvéseinek félreértésével, a forradalom után amúgy is izgatott politikai légkört megterhelő körülményekkel.[30] (Nem egy helyről érkezett olyan beszámoló, miszerint sokan a robot és tized visszaállítását kezdeményező aláírásgyűjtésnek tartották az akciót, ezért „a lelkészek világos és ismételt eléadására semmiképpen hajolni nem akartak”, amivel egyébként a gyengébb eredményeket is magyarázták.)[31] Hogy az egyház milyen jelentőséget tulajdonított a petíció ügyének, talán egy lapszerkesztői megjegyzés is megvilágítja, aki kárhoztatóan írt az aláírásgyűjtő íveket „dézsmavisszaállító iratnak” tartó és eltépő falusiakról, megjegyezve, hogy más országokban a legelterjedtebb módja a politikai érdekérvényesítésnek, és „sokszor nyomórudas szekereken viszik az országgyűlésre a kérelemleveleket. Ez nálunk sem maradhat el. Mert ez az út, melyen a nép legjobban nyilatkozhatik.”[32]

A petíciós mozgalom közéleti vonatkozásaival, az egyház stratégiájával Eötvös József is bizonyára pontosan tisztában volt, már csak azért is, mert Scitovszky János pécsi püspök erről részletesen be is számolt a miniszterhez még május 6-án írott levelében,[33] ugyanakkor az efféle tájékoztatások arra utalnak, hogy ekkor még az egyház is reménykedett az áprilisban elintézetlenül maradt kéréseinek teljesítésében, az állammal kötendő, az egyházra nézve előnyös kompromisszum kimunkálásában. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a Győrben, az aláírásgyűjtés kapcsán támadt feszültségek ügyében Eötvös egyetértőleg továbbította Hám János kinevezett esztergomi érseknek Szemere Bertalan belügyminiszter átiratát, aki szerint a petíciós mozgalom kezdeményezői „alaptalan félelmet költenek, vagy éppen türelmetlenségre ingerlik az aláírókat”, s az egyház olyan megnyugtató magatartását szorgalmazta, mely egyaránt alkalmas a „vallásos tiszta érzet” megőrzésére, valamint a „vallás leple alatt veszedelmes forrongások eltávolítására”. Mindkét miniszter azt várta az egyháztól, hogy kerüljék a kérelem érdemétől eltérő indoklásokat, vagyis még csak burkoltan se adjanak alapot az áprilisi törvények iránti bizalmatlanság kiváltására.[34]

Az időszak legfontosabb, az egyház kormányhoz való viszonyát meghatározó események június elején Eötvös és a püspöki kar között lezajlott tárgyalások voltak. Tartalommal kellett megtölteni az áprilisi törvények problematikus passzusait, vagyis az egyházi intézmények „közálladalmi” költségekből való finanszírozását, és a viszonosság elve alapján a katolikus egyház önkormányzatának létrehozását.[35] Az Eötvös által vázolt iskolareformok közül a püspöki kar az ún. „közös iskolák” koncepciót nem tartotta elfogadhatónak (ez felekezetileg vegyes vallású diákok által látogatott oktatási intézményeket jelentett), ragaszkodtak a „külön” iskolákhoz, és kérték, hogy ilyeneket továbbra is alapíthassanak. A finanszírozás tekintetében a kiesett jövedelmeik állami pótlása iránti igényt terjesztettek elő, és összességében az volt a helyzet, hogy minden kényes kérdésben (például a kegyuraságból fakadó ügyekben, az egyházmegyei szemináriumok esetén stb.) a püspökök a fennálló status quo megőrzését, az egyház tulajdoni, illetve fenntartói jogainak változatlan fenntartását képviselték.[36] Eötvös a június 5-i megbeszélésükön közölte a püspökökkel, hogy a teljes változatlanság nemcsak megvalósíthatatlan az új rendszerben, de tulajdonképp veszélyes is, tekintettel arra, hogy könnyen felmerülhet az egyházi birtokok tulajdonjogának állami tulajdonná nyilvánítása, ami logikusan következhet a törvény által deklarált viszonosságból. Az állami finanszírozás részbeni átvállalásával az egyház nyerhet – érvelt Eötvös, amihez azonban bizonyos engedményekre is szükség van. A miniszter számos kérdésben kompromisszumkészségét demonstrálta, például tudomásul vette, hogy az egyházmegyei és nemzeti zsinatok megtartása az egyház belügye (nem szükséges hozzá állami engedély), az elhunyt püspökök örökségének teljes egésze az egyházra szálljon, a minisztériumban katolikus egyházi ügyekkel csak katolikusok foglalkozzanak stb.[37] Eötvös támogatólag, megértően viszonyult továbbá az olyan egyházi megkeresésekhez, amelyek a tized eltörlése következtében finanszírozási, megélhetési problémákat okoztak az alsópapság soraiban. Bízott abban, hogy az országgyűlés ezt a kérdést is törvényes úton rendezni fogja.[38]

A püspöki kar június elején a klérushoz, mintegy egy hónappal később pedig a katolikus hívekhez fordult körlevelekben, melyek egyaránt az egyház megváltozott viszonyok között változatlanul őrzött spirituális hatalmáról, és tanításainak változatlanságáról győzködte a címzetteket.[39] A papsághoz címzett dokumentumban különösen hangsúlyozták azt, hogy a forradalom nyomán az egyház kormányzatában nem fognak engedni egyes alsópapságból érkező, demokratizálást követelő, radikális reformoknak: „Mi sajnálkozásra méltó tévedésnek tartjuk, ha némelyek azon balvéleménynek adhatnak helyet, hogy a polgári kormányformák s hatalomgyakorlat eredete iránti tanok a kat.[olikus] egyházra illeszthetők, és ennek, mint tisztán lelki országnak szerkezetében, az Istentől örök időkre megállapított rendet meg lehet fordítani, alulról fölfelé származtatván a kulcsok hatalmát. Vagy ha azt gondolják, hogy a polgári institúciókban változás történvén, ahhoz kell alkalmazkodni az egyháznak is. […] a kat.[olikus] egyháznak isteni kormányrendszere ugyanaz, a kor s nemzetek igényeihez képest szükségképpen változékony polgári alkotmányok valamennyi alakjai mellett.”[40] Az egyházon belüli újítások kezdeményezőinek szóló kemény üzenet (az egyház „valamely idegen formát el nem vállalt, s léte föláldozása nélkül soha el nem vállalhat”) mellett ekkor az állam felé is igyekezett a püspöki kar határozottságot, az egyház rendjének megőrzése iránti kemény elkötelezettséget demonstrálni. Ugyancsak július 9-én intéztek közös feliratot a kormányhoz, melyben a papság nemzetőri szolgálata ellen tiltakoztak ünnepélyes és részletes érveléssel alátámasztott formában.[41] Batthyány és a kormány engedett a püspöki kar kérésének, és az ügy, bár távolról sem volt annyira éles politikai konfliktus, jelezte, hogy az egyház és a polgári kormány között jelentkeznek súrlódások, s a püspöki kar a nyilvánosság előtti tiltakozás útját is kész választani.

A népképviseleti országgyűlés megnyitása Eötvös miniszteri tevékenységében, továbbá az egyházhoz való viszonyában is új időszakot nyitott. Eötvös ugyanis elkészítette azokat az alapvető oktatásügyi reformokat, melyek az alap-, a közép- és a felsőoktatás átszervezésére vonatkozó modernizációs elképzeléseit testesítették meg.[42] Bármennyire is kerülni igyekezett az egyházzal való konfrontáció lehetőségét a miniszter, nyilvánvaló volt, hogy újabb, minden bizonnyal a legszélesebb „frontot” nyitotta az egyházzal szemben.

A népiskolai törvény tartalmával és országgyűlési vitájával számos részletes elemzés foglalkozott, mind az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal, mind annak egyháztörténetével, mind pedig a magyar neveléstörténetben elfoglalt szerepével kapcsolatosan.[43] Utóbbiak közül csak az egyházi reakciókra,[44] valamint Eötvös József miniszter pozícióira koncentrálhatunk. Az augusztus 3-án megkezdett országgyűlési tárgyalások heves vitákat, 140 hozzászólást eredményeztek, végül mintegy három héttel később a felsőházban az az álláspont alakult ki, hogy leveszik a napirendről a népiskolai törvény vitáját, későbbi időpontra halasztva azt. Érdekes módon ebben a vitában a püspöki kar az országgyűlés nyilvánossága előtt nem foglalt állást, ugyanakkor már júliusban sejthető volt, hogy a közoktatási rendszer modernizációja az egyház számára komoly politikai küzdelmet, egyfajta kenyértörési helyzetet jelent, tekintettel arra, hogy az áprilisi törvények után megmaradt társadalmi pozíciója jelentős részben az oktatásban elfoglalt helyére volt alapozható. Ha az egyházi félelmeket csoportosítani próbáljuk, alapvetően két kategóriát fogalmazhatunk meg: az intézményfenntartói jogokhoz kapcsolódó kérdéseket (a népiskolák egyházi irányítás alatt maradását, a finanszírozással, illetve a tanítók képzésével és alkalmazásuk ügyeivel együtt), valamint a tanítás tartalmi vonatkozásait (tantárgyak vallásos jellege és a hitoktatás tantervi elhelyezése, személyi feltételei stb.).

Minden jel arra mutat, hogy ennek fontosságával a papság már jóval az Eötvös-féle törvénytervezet országgyűlési vitája előtt tisztában volt, már csak azért is, mert a miniszter véleményeket kért az érintettektől a törvényjavaslat előkészítéséhez. Tatay János sopronlövői plébános és alesperes már május végén kioktató hangvételű nyílt levéllel szólította meg a minisztert, és részben titkolózással, részben pedig azzal vádolta, hogy nem vonják be az egyháziakat az őket alapvetően érintő oktatási reform kidolgozásába.[45] Igaz, az egyház jövőbeni szerepével, az egyházi birtokokkal kapcsolatos diskurzus hamar megindult a „másik oldalon” is, vagyis már korán megjelent a nyilvánosság előtt a szekularizáció radikális híveinek véleménye is, felelevenítve a „papi javak” népnevelésre fordításának reformkori vitáit.[46]

A katolikus, illetve konzervatív ellenzéki sajtó az országgyűlés megnyitását követően már össztüzet zúdított az ekkor még pontosan nem is ismert Eötvös-féle törvénytervezetre. Az oktatási rendszer bármilyen megváltoztatási szándékát egyházellenes támadásnak minősítették, és kezdettől összekapcsoltak Eötvös személyével minden, az egyházi oktatással szemben kritikus megnyilatkozást. Egy júliusi terjedelmes elemzés például részletesen kifejtette, hogy a keresztény (vagyis katolikus) szemléletnek át kell hatnia minden tantárgy iskolai oktatását, s ebben az egyháznak, egyházi tanítóknak továbbra is kizárólagos szerepet kell biztosítani.[47] Mintegy „megelőző” érveléssel tiltakozott a „közös iskola” koncepciója ellen, s ami talán még érdekesebb, hogy összekapcsolta a tavaszi petíciós mozgalom ügyét az állam iskolafenntartói szerepének növelése elleni tiltakozással. Többek között így fogalmazott: „Már ha a státus vallásunk szabad gyakorlatában nem gátolhat, nem gátolhat vallásunk ügyébeni szabad rendelkezhetési és változtathatási jogunk gyakorlatában sem. Ezen szabadság közös tulajdona minden polgárnak, ebben helyezzük mi is politikai jogaink legfőbbikét. A tért házunk és családunk képezi. E térbe erőszakkal nyomulni, s gyermekeinket oly oktatásbani részvét[el]re szorítni, mely meggyőződésünkkel ellenkezik, nemcsak legdrágább jogunk elleni sérv [= sérelem] volna, hanem politikai megállhatásunk sarkalatos fenekének szentségtelen kézzeli megrázkódtatása is... Mi katolikusok közös iskolákban nem bízunk, nekünk kocka játék nem kell. Mi katolikus, tisztán kat.[olikus] iskolákat követelünk, melyekben magunk rendelkezhessünk a szellem fölött. Tőlünk, egyedül tőlünk függjön a tanítók kinevezése, idegen elem befolyása nélkül.”

A katolikus álláspontnak ugyanezeket az elemeit (az állam ki akarja sajátítani a népnevelést az egyháztól, a nevelés nem az iskolára, hanem az egyházra és a családra tartozik, a miniszter tervei élesen egyházellenesek stb.) később egyre sarkosabb formában fogalmazták meg. Például azzal vádolták Eötvöst, hogy az oktatás ügyét alkalmazhatatlan és veszélyes elvek („a legszofisztikusabb álokoskodások”) alapjául használja,[48] és az elemi oktatásról szóló törvényjavaslatban már az egyház nyílt elnyomására irányuló tendenciákat is felfedezni véltek.[49] Megjelentek a minisztert személyében is egyre nyíltabban támadó megnyilatkozások is.[50] A püspöki kar a népiskolai törvény vitájában nem foglalt állást a nyilvánosság előtt. Egyértelmű azonban, hogy a törvényről és a „közös iskola” koncepciójáról alkotott határozott, a minisztériummal szemben mélységesen bizalmatlan, annak egyházellenes törekvéseket tulajdonító álláspont nemcsak egy-egy újságcikket író pap véleménye volt, hanem az egyház felső vezetéséé is; jól mutatja ezt a pannonhalmi főapát tanulmányméretű elemzése általában az oktatási reformról, különös tekintettel a „közös iskolák” koncepciójáról.[51]

Mint a népiskolai törvény parlamenti vitafolyamata is bizonyítja, Eötvös – talán önmaga számára is váratlanul – két tűz közé került. Míg az egyház részéről a kerettörvény-jellegű miniszteri előterjesztést is túlzottan soknak, vallásellenesnek minősítették, az országgyűlés alsóházának liberális, illetve kifejezetten radikális képviselői tovább akartak menni az 1848. évi XX. tc. 3. §-ban foglalt alapelv (vagyis az egyházi és iskolai fenntartás „közálladalmi költségekből” való finanszírozása) kibontásában.[52] Míg az egyháziak Eötvösben a katolikus vallás veszélyeztetőjét látták, a radikálisok egyenesen katolikus elfogultsággal vádolták. A feloldhatatlan dilemmában hiába próbálta több mint egy tucatnyi felszólalásban saját álláspontját, a törvényjavaslatnak tulajdonított célokat megvilágítani.[53] Eötvös többször is elkötelezte magát a felekezetileg semleges „közös iskolák” koncepciója mellett („én a közös iskolát nemcsak károsnak nem tartom, sőt tartom oly célnak, mely felé törekednünk kell”), azonban hangsúlyozta, hogy kötelező, kényszerítő jelleggel való bevezetését ugyanolyan igazságtalannak tartja, mint a vallásos nevelés kizárólagosságát. Fokozatosságot, mérsékletet, és az iskolaválasztás szabadságát középpontba állító beszédei a két szélső álláspont között kevés megértésre találtak, különösen abban a vitában, amely már az önvédelmi háború erősödő légkörében zajlott. Amikor először az országgyűlés többsége leszavazta a törvénytervezetet, valamint a központi választmány véleményét, és csak másnap, újbóli szavazással (egyértelműen politikai manőverrel) sikerült a kormány törvényjavaslatát megmenteni, Eötvös nagyon elkedvetlenedett, a lemondás gondolatával is komolyan foglalkozott, annak ellenére, hogy a kellemetlen epizód önmagában nem rendítette meg a Batthyány-kabinet pozícióit.[54]

Az, hogy végül a felsőház döntése alapján elnapolták az oktatási törvény további vitáját, vagyis magát a törvényalkotást is, csak átmenetileg nyugtatta meg a kedélyeket. Eötvös augusztus folyamán folytatni akarta az oktatási rendszer alapvetően liberális szemléletű, így az egyház ellenállását kiváltó reformpolitikáját. Nyilvánvaló meggyőződése volt, hogy az egyházi közvélemény is meggyőzhető a közös nemzeti összefogás érdekében álló intézkedésekről, s ezért számos, az egyház irányában kedvező lépést is tett – egyértelműen nem (vagy nem elsősorban) politikai-taktikai okokból, hanem azért, mert egyszerre hitt az egyház társadalmi küldetésében, ugyanakkor a modern állam egész társadalmi közösséget szolgáló közös céljaiban, az azokért hozott áldozatok értelmében is. Mint országgyűlési beszédei is mutatják, fenntartotta az állam képviselőjének (vagyis a miniszternek) azt a jogát, hogy saját hatáskörben, saját elképzelései alapján törvényalkotást kezdeményezzen, mely előtt igyekezett az érintettek véleményét kikérni, de nem érezte sértve a „semmit rólunk nélkülünk” alapelvét, ha nem egy az egyben az ő intencióikat (jelen esetben az érintett egyházak álláspontját) követi. (Ráadásul Eötvös nyilván komolyan gondolta az érintettek véleményének kikérését, de fenntartotta magának a jogot, hogy azokból mit épít be törvényjavaslataiba, és mit nem. Még az említett június eleji, püspöki karral folytatott tárgyalásai után levélben fordult a katolikus egyház főpapjaihoz, azzal a céllal, hogy az országgyűlésen minden fennmaradt vallási ügyet „az egyenlőség és viszonosság elvein, az ország teljes megnyugtatására végképpen elintéztessenek”, ezért kérte, hogy adják be írásos javaslataikat. Szándékainak komolyságát jelzi, hogy nemcsak az aktuális ügyekre gondolt, hanem 1830 óta minden elintézetlen vallási sérelem és kívánalom megnyugtató elrendezésében reménykedett.)[55] Augusztus 21-én például hosszú levelet írt az esztergomi érseknek, amelyben számos – elsősorban felsőoktatási vonatkozású és az oktatásügy állami irányításával kapcsolatos – ügyben a korábbi (helytartótanácsi, kancelláriai) gyakorlat minisztériuma általi átvételéről számolt be.[56]

Ugyanakkor a miniszter elkötelezett volt az oktatási reform más elemeinek életbe léptetése iránt, amelynek egyértelmű jele volt a középiskolák átalakításáról augusztus 24-én közzétett rendelete.[57] Maga Eötvös is érezhette az újabb egyházi kritikák várható élességét, ezért külön tájékoztató levéllel fordult az esztergomi érsekhez.[58] A szöveg egyszerre mutatja Eötvös elkötelezettségét, fokozatosságot szem előtt tartó, mérsékelt politikáját, valamint az egyház megnyugtatását célzó attitűdöt is, amikor kérte az érseket, hogy jelöljön ki hitoktatókat, valamint a nyilvános istentiszteleteket tartó papokat „most ugyan a budai és pesti középtanodák, későbben pedig alkalmilag a többi középtanodák számára”. Továbbá leszögezte: „Szabályelvül kijelentvén most mindenkorra, hogy a rendszeresítendő középtanodáknál a hittanszék betöltése hasonló kijelölés folytán fog elrendeltetni, mely intézkedés által a katolika vallás érdekeinek biztosítása a püspöki kar kezeibe adatva lévén, az egyház méltó kívánatai is e nemben kellőképpen teljesítve leendenek.”

Mint tudjuk, pár nappal később, szeptember 9-én Eötvös beadta lemondását, a minisztérium tisztviselőinek meghagyva, hogy Szász Károly államtitkárra ruházza az ügyek intézését, akinek utasításait a tisztviselők „híven kötelesek teljesíteni”.[59] Viszont még az országban tartózkodott, amikor tudomásul kellett vennie, hogy a középiskolai reform kezdeményezésével szelet vetett és vihart aratott. Ennek legjobb illusztrációja talán az őt személyében is támadó publicisztika a katolikusok félhivatalos lapjának hasábjain.[60] A szerző az eredetileg bizalommal illetett miniszter személyével kapcsolatos súlyos csalódottságáról számolt be, és nyílt szószegéssel vádolta meg Eötvöst, a gúnyos jelzőkkel sem takarékoskodva: „A kultuszminiszter úr az utolsó országgyűlési, saját felei alkotta törvényt, mely az egyházi és iskolai tárgyakra nézve, az illető hitfelekezetek kihallgatását parancsolja, s melyet neki csak példaadás végett is meg kellett volna tartani, félretéve, egy, ön agyában készült, szerelmes eszméit visszatükröző törvényjavaslattal lepé meg a hazát. És miért? Mert ő regényíró, és egyéb semmi.” A népiskolai törvényt így mintegy Eötvös „irodalmi munkássága” körébe utalta, ahol azt hitte, azt csinálhat a szereplőkkel, amit akar, ráadásul a középiskolai rendelet arra utalt a szemében, hogy ezt folytatni is akarja, „egészen elfelejtvén azt, hogy ő már nem regényíró, hanem kultuszminiszter, s akikkel dolga van, nem egy korlátlanul tőle függő regénynek hősei, hanem egy szabad nemzetnek szabad polgárai”. Az egyre nyilvánvalóbb polgárháborús állapotok közti értelmetlen zavarkeltéssel is megvádolta Eötvöst, a nemzeti összefogás gyengítésének jól hangzó érvét is szemére vetve. Kapkodással és türelmetlenséggel vádolta az egyházak álláspontját – szerinte – szándékosan figyelembe nem vevő, a szemében népszerűtlenné vált minisztert. „Vagy talán épen ettől félt a miniszter úr, miszerint a közvélemény nem engedendi annyi fáradságába került törvényjavaslatát napvilágra jönni, és azért sietett annyira? Én ezt nem hiszem, nem hihetem, mert egy miniszternek, kit egyedül a közbizodalom ültet és tarthat meg székében, így gondolkodni nem lehet, nem szabad.” Lényegében karrierizmussal is megvádolta Eötvöst, mondván, azért nem várta be az egyházak véleményét a jogszabály-alkotással, mert az időigényes folyamat végén nem tudott volna eredményt felmutatni. A véleménye Eötvösről lesújtó: „De hogy ezen eredményért fog-e utókor a miniszter úrnak emlékoszlopot emelni? Azt én nem tudom. Azt az egyet azonban bizonyosan állíthatom, hogy részemről ehhez sem éltemben, sem végrendeletemben egy fillérrel is járulni nem fogok. És ennyi a kultuszminiszter úr személyére nézve.” De nem volt jobb véleménnyel magáról a népiskolai törvényjavaslatról sem, amelyet értelmetlennek és felforgatónak minősített; álláspontja szerint Eötvös is érezte a kiforratlanságát.

Ez az álláspont amúgy szeptemberben ismét nemcsak a véleményformáló katolikus egyházi értelmiség álláspontja volt. Rimely Mihály pannonhalmi főapát – visszafogottabb hangvételű, de például a szerzetesrendek iskolafenntartó és az egyházi oktatás pozícióit fenntartani kívánó – beadványtervezetben tiltakozott az elképzelések ellen.[61]

A népiskolai törvény vitájával párhuzamosan megfogalmazódott egy további elképzelés, mely a szerzetesrendek átalakításának, sőt, megszüntetésének elképzelését vetítette előre. Eötvös – egy augusztus eleji magánbeszélgetésben kifejtett véleménye szerint – az új, szakrendszerű oktatásra átálló középiskolai rendszerében nem látta feltétlenül értelmét a tanító szerzetesrendek korábbi pozíciói fenntartásának, a megmaradókat (például a bencéseket) is inkább a tudományművelésben és nem az oktatásban tartotta elképzelhetőnek.[62] A pannonhalmi főapát egyből részletes petíció megfogalmazását tartotta szükségesnek (elküldésével azonban kivárt), melyben élesen szembehelyezkedett a miniszter által vázolt, mégoly homályos elképzelésekkel.[63] Megjegyezzük, ez a veszélyérzet a későbbiekben sem csökkent, az egri szerviták vezetője novemberben ugyancsak a rend megszüntetése miatti komoly aggodalmának adott hangot, és sürgős garanciák kieszközlését szorgalmazta a püspöki kartól.[64]

Bár a népiskolai törvény kapcsán a püspöki kar nem nyilvánított véleményt az országgyűlés előtt, a kormányzathoz és a törvényhozáshoz való egyházi viszony szempontjából érdekes adalék, hogy a katonaállításról szóló törvényjavaslat augusztus végi vitájában Lonovics József kinevezett egri érsek és Ocskay Antal kassai püspök is szót kért.[65] A törvényjavaslat 11. §-a ugyanis mentesítette volna a felszentelt lelkészeket a katonai szolgálat alól. Ezt szerették volna a főpapok kiterjeszteni a papnövendékekre is, végül sikertelenül. (Lonovics – miután Vay Károly felhívta rá a figyelmét – jellemző módon kiterjesztette módosító indítványát a nem katolikus egyházakra is.)

Amikor az eötvösi egyház- és oktatáspolitika fogadtatásáról beszélünk, mindenképp külön kell kitérni a miniszter szeptember végi távozását követő időszakra is. Maga Eötvös ugyan nem vett már részt a magyar politikában, sőt, nem is tartózkodott az országban, mégis mindaz, ami az év végi három hónapban történt, szorosan összefügg az ő tevékenységével. Mind az oktatási reform, mind az egyházak ügyeinek rendezése ugyanis az ő intézkedései folytatásának, végrehajtási kísérleteinek felel meg, attól jellegében vagy tartalmában jelentősen eltérő folyamatokról az országgyűlés, valamint a végrehajtó hatalom szerepét átvevő Országos Honvédelmi Bizottmány Debrecenbe költözéséig nem beszélhetünk. Ezt így tekintette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vezetését tőle átvevő Szász Károly államtitkár, valamint a katolikus alsó- és felsőpapság is, mely ennek tudatában viszonyult a magyar kormányzathoz.

Az egyház részéről érkező kommentárok radikalizálódása is folytatódott; alighanem megkockáztathatjuk a feltételezést, hogy akkor is így lett volna, ha Eötvös viszi tovább a kultusztárca ügyeit. Erre utalnak a katolikus sajtó cikkei, melyek fokozódó hevességgel bírálták és ítélték el az iskolai reformterveket, ekkor már középpontban a középiskolák átalakítására irányuló kísérlettel. Míg Eötvöst korábban a radikálisok részéről az a kritika érte, hogy elfogult a katolikus egyház iránt (július végén egyenesen azzal vádolták, hogy a népiskolai törvényt a miniszter „Hám János hercegprímással együtt komponálta”),[66] most az egyház részéről kapott durva kritikákat. Októberben például Perger János plébános (később főesperes, majd 1868-tól kassai püspök), az egyházi érdekek egyik leginkább elkötelezett tollforgatója szentelt vitriolos cikket Eötvös kultuszminisztersége időszakának.[67] Abból indult ki, hogy az 1848 előtti kormányrendszer sem volt jó az egyháznak, s a vallások vetélkedése végül – értelmezésében – oda vezetett, hogy „kifejlődött a mostani törvényesített egyenlőségi viszony, mely eltörlé a státusvallás előnyét. Ez a protestantizmus diadala, elválasztotta a kormányt az egyháztól, megszakította a katolicitás kapcsait s szálait, és jogegyenlőségre vitt minden kultuszokat.” A helyzetet és az áprilisi törvényeket tehát nyilvánvaló keserűséggel, egyértelműen a protestánsok sikerének tulajdonította, viszont a katolikus egyház és a magyar állam közötti „kilenc évszázados viszony bomlása” következtében szerinte az állam minden jogát elveszítette arra, hogy a katolikus egyházzal kapcsolatosan bármilyen intézkedést kezdeményezzen, sőt, ebből arra következtetett, hogy „a kultuszminisztérium fölöslegessé fog válni”. Úgy vélte, Eötvös a protestánsok befolyása alatt állt, ezért lett liberális, melynek következtében a katolikus egyháznak joga és kötelessége a merev szembefordulás a miniszter politikájával. „A kultuszminiszter úrnak szabadelvűsége miatt a katolika egyháznak tűrnie kell-e jogai csonkítását, érdekei megsemmisítését?” – tette fel a szónoki kérdést, olyanokkal együtt, minthogy Eötvösnek esze ágában sem volt a református vagy evangélikus iskolákba avatkozni, csak a katolikusok esetében kívánta bevezetni a szaktanítási rendszert. (Ez egyébként nyilván nem felelt meg a valóságnak, hiszen Eötvös szándéka valamennyi középfokú intézmény esetében erre irányult.) Az államtól való teljes függetlenséget követelt, vagyis azt, hogy semmilyen módon ne avatkozhassanak a katolikus iskolák oktatási szerkezetébe és tanterveibe: „Uraim! Nekünk mielőbb a státustól válni kell, s a többi protestáns egyházak szabadságaiba helyezni egyházunkat; nekünk azon kell lenni, hogy a kultuszminiszteri institúció fölöslegessé váljék, ne legyen köre, sem hatása: mert hiszen a katolika egyház nem kiskorú, hogy épen csak azt vezesse a status; nekünk a vallásoknak status általi elláttatását ellenzeni kell, kitelhető erővel; mert az végre is nem volna egyéb, mint a kilenc millió katolikusnak nagyszerű megadóztatása, a protestánsok javára.”[68] Ez már azokkal az áprilisi törvényekkel szembeni nyílt szembefordulás megfogalmazása, melyeknek végrehajtására Eötvös miniszterként törekedett. (Kétségbe vonta a III. tc. által felállított vallás- és közoktatásügyi tárca létjogosultságát, továbbá a XX. tc. 3. §-ába foglalt, állami költségvetés alapján történő egyházi és iskolai finanszírozás elvét.)

A már amúgy is egyre radikalizálódó egyházi vélemények ügyében valósággal olaj volt a tűzre a kultusztárca november 2-i rendelete, amely egyelőre felfüggesztette Eötvös augusztus 24-i középiskolai rendeletének végrehajtását, viszont a pest-budai piarista gimnáziumok esetében elrendelte a szaktanítási rendszer bevezetését, azzal a meghagyással, hogy az egyes tantárgyakat oktató tanárokat a piarista rendből a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nevezi ki.[69] A „közös iskola” koncepció mellett a piarista középiskolák átalakítása állandó támadások kereszttüzébe került, melynek fő céltáblája a kultusztárca, kimondva és kimondatlanul az eötvösi kultúrpolitikai hagyaték lett. Jellemzően például: „Végtére ismételve kiáltjuk: Nem kell közös iskola! Ezt kiáltsátok utánunk, mindnyájan, ti katolikus hazafiak, kezdve a Kárpát-hegyektől egészen a fiumei tengerpartig! Ha pedig közös iskola nem kell, önként következik, hogy oktatási vallási miniszter sem kell! Nincs erre szükség.”[70] Hasonló álláspontot alakított ki ugyanez a lap a középiskolák tervezett átalakítása kapcsán is.[71]

Ezúttal azonban a püspöki kar sem hallgatott, és azonosult azzal a koncepcióval, hogy a középiskolai reform tulajdonképp nem más, mint egy frontális támadás a katolikus egyházzal szemben. November közepén intéztek közös feliratot az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz, amelyben nem kevesebbet állítottak, mint hogy amennyiben a középiskolákban az egyes szaktantárgyak oktatására pályázat útján alkalmaznák a tanárokat, egy ilyen reform az iskolákat „katolikus jellemökből tökéletesen kivetkőztetné”.[72] (Azt is felvetették, hogy nem katolikus tanárokat is alkalmaznának; ez nem felelt meg a Szász Károly-féle november 2-i rendelet szövegének.) A „vallást nélkülöző” iskolák rémképének felvázolása mellett leszögezték, hogy elfogadják ugyan az állam felügyeleti jogának elvét a közoktatásban, azonban úgy vélték, nem viszonyulhatnak tovább „vétkes némasággal” a kultusztárca azon törekvéséhez, mely meg akarja szakítani az iskolának a vallással és az egyházzal fennálló „elválhatlan kapcsolatát”. A határozott és ünnepélyes hangvételű tiltakozás tulajdonképpen az Eötvös József minisztersége alatt megindult, oktatási reformokkal szembeni fokozódó bizalmatlanság határozott ellenállásba torkolló álláspontjának felelt meg. A püspököktől külön-külön is befutó tiltakozások hasonló hangvételt öltöttek, Bartakovics Béla rozsnyói püspök például csodálkozott, hogy a „haza megmentése” idején a kormányzat a pest-budai középiskolák szakrendszerűvé tételével foglalkozik, méghozzá „törvény ellenében, az illetők meghallgatása mellőzésével”.[73] A rendeletnek nem kevesebbet tulajdonított, mint hogy „nyíltan kijelentett antikatolikus szelleme által a kedélyek felingerlésére és felháborodására elegendő anyagot szolgáltat”. A püspök kijelentette, hogy nem fog a tiltakozásnál radikálisabb lépéseket tenni, de elhatárolta magát a kormányzattól, melynek vallás- és közoktatásügyi tárcáját határozottan kioktatta arról, hogy védenie kellett volna a szabadság, egyenlőség és viszonosság elveit, ehelyett éppen ezeket lábbal tiporja, sőt, azt a kissé összeesküvés-sugalmazású feltételezését is megfogalmazta, hogy Eötvös József azért állt a minisztérium élére, hogy béklyóba verje a katolikus egyházat. Levelének befejezése is ennek szellemében született: „Nehogy hallgatásom a tisztelt minisztérium már úgyis nagyszerű modorban dekatolizálásunkra irányzott hajlama eránt híveimtől úgy magyaráztassék, hogy kötelességemnek megfelelni elmulasztottam, és minden ilyen igaz lelkű katolikust mélyen megszomorító rendelményekre és ezek következéseire a tisztelt minisztériumot nem figyelmeztettem.”

Szász Károly államtitkár december elején készült válaszában határozottan, tételesen utasította vissza a püspöki kar vádjait, és többször is nevesítve vette védelmébe Eötvös József rendeletét, illetve az ő oktatáspolitikai elképzeléseinek megvalósítására tett kísérletet.[74] A középiskolák szakrendszerű átalakítása mellett Eötvös elképzeléseit valósítja meg a miniszter távozása után működő tárca – szögezte le Szász a püspöki kar által kifogásolt többi pontra nézve is. Például az ún. konviktusok megszüntetése tekintetében (az erre fordított összegeket segélyképpen kiosztják a diákok között – reagált az államtitkár), a katolikus ifjak poroszországi protestáns intézetekbe való küldésével kapcsolatosan (erről szó sem volt, bár az ország feje protestáns, nyilván ottani katolikus tanítóképzőkbe kerülnek a katolikus fiatalok – jelentette ki), valamint a katolikus vallás- és tanulmányi alapok egyháztól idegen célokra való fordítását illetően. (Utóbbit alaptalan vádaskodásnak minősítve határozottan visszautasította.) Az Eötvös hagyatékára való folyamatos emlékeztetés mellett önérzetesen és határozottan utasította vissza a felmerült vádakat, figyelmeztetett a papság általi, kormány elleni mozgósítás veszélyére, és szintén az Eötvös által kijelölt példa alapján leszögezte: „Általában a felhozott vádaskodásokra, melyeknek tényleges cáfolatával talán igenis hosszasan foglalkozott e minisztérium, csak azt jegyzi meg végképpen, hogy akármelyik minisztériumnak teendőiben iránytűje nem más lehet, mint a törvény, s a nemzetnek az országgyűlésében nyilatkozó akarata. Ezt igyekezte s fogja ezután is folyvást követni igyekezni a kultuszminisztérium is, és ha meg lesz győződve, hogy intézkedései az országgyűlésének nézeteivel egybe hangzanak, könnyen és örömest nélkülözi a magyarhoni püspöki kar egyébiránt nagyra becsült helybenhagyását. Márpedig kétségtelennek tartja ezen minisztérium, hogy az országgyűlésének az oskolák valláshozi viszonyáról nyilvánított nézetei még többre is jogosítottak volna annál, amivel a magyarhoni püspöki karnak visszatetszését magára vonta.”

Szász Károly válasziratában hangot adott annak a véleményének is, hogy a katolikus sajtóban megjelenő, egyre durvább hangvételű cikkek tartalma nem lehetett független a püspöki kar törekvéseitől. Márpedig ilyen cikkből bőven jelent meg, különösen a Religio és Nevelés hasábjain, november–december folyamán szinte minden lapszám a középiskolai reformmal, a klérusnak a minisztérium általi megtámadtatásával, a katolikus vallás és egyház súlyos, végveszélybe került helyzetével, és a kormány elleni tiltakozásokkal volt tele. Volt olyan írás is, amely elismerte, hogy márciustól fokról-fokra gyűlt a „méreg”, ami elvezette az egyházat az eötvösi politika teljes és határozott elutasításáig.[75]

A Katholikus Néplap is hasonló szellemű cikkeket közölt, folyamatosan mozgósított, tudósított a minisztérium oktatáspolitikája ellen tiltakozó iskolai gyűlésekről az ország számos pontjáról. Odáig jutottak, hogy saját sikerüknek tulajdonították a nép mozgósítását, és úgy vélték, a kormány megfutamodott, nem merik újra elővenni Eötvös „félretett tervét” a közös iskolákról, azonban határozottan megfogalmazták, hogy nyomást kell gyakorolni az Országos Honvédelmi Bizottmányra és a kultusztárcára, a sajtókampányt folytatni kell, sőt, a tavaszi petíciós mozgalmat újra kell indítani az egyház védelmében.[76] A püspöki kartól várták a további mozgósítást, tiltakozó iskolagyűlésekre vonatkozó felhívást.

Megjegyezzük, ezt már a kormány hívei sem hagyták teljesen szó nélkül, és számos válaszcikk született az említett lapok írásaival szemben, amelyek „csörömpölést”, a püspöki kar „jajveszékelését” elemezték. Aligha tűnik túlzásnak az egyik megállapítás: „Az egész lárma a közoktatási minisztérium ellen van ütve, és oly ingerültséggel folyik, mintha a sátán ellen hívná fel híveit.”[77] A cikk védelmébe vette Eötvös reformjait, és kijelentette, hogy „az állodalom tekintete nem függhet egyes hitfelekezeten, hanem a közhaza szükségein”, továbbá kifejezetten hasznosabbnak és a nemzet szempontjából üdvösebbnek vélték az Eötvös által kezdeményezett szaktárgyi alapú iskolai oktatást, a felekezeti jellegtől független tanítást és a közös iskola intézményét, értelemszerűen a felekezetenkénti hitoktatás tiszteletben tartásával. Az egyik közvetlenül érintett, Hanák János piarista természettantanár arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyház elutasító, egyre radikálisabb magatartása a katolikusokat is megosztotta, a Religio és Nevelés szerkesztőinek üzenve: „A józanabb gondolkodású katolikusok is utálattal fordulnak el tőletek, mert tudják, hogy jezsuita szellemiségű lapjaitok március óta sokkal többet ártottak a magyar katolikus egyháznak, mint minden eddigi mozgalmaink.”[78] Más alkalommal tételes cáfolatokban utasították vissza a katolikus sajtó vádjait.[79]

Az Eötvös távozása utáni időszakban további, általa kezdeményezett folyamatok is folytatódtak. A kormány hasonló szellemben intézkedett a tized elvesztése miatt panaszkodó főpapi megkeresésekre,[80] illetve hasonló tárgyalásokra került sor a püspöki karral decemberben, amikor az úrbéri kárpótlás országgyűlési vitája kapcsán felmerült az egyház kártalanításának kérdése. Az Eötvössel folytatott júniusi tárgyalásokon nagyon hasonló alternatíva rajzolódott ki Horváth Mihály egyházmegyékhez intézett leveléből, amikor arról írt, hogy a fővárosban „jelen lévő püspökök mind a birtok szentségének, mind az egyház függetlenségének tekintetéből szoros kötelességüknek tartották minden lépést megkísérteniök, mely által a kármentesítést az egyház javára valamiképp megnyerhetnék”.[81] Felvetődött egyes püspökök körében, hogy amennyiben a vallásalap tőkéjének kamataiból készek az egyház javára (például a tizedjövedelemből élő papság ellátására, vagy az egyházi intézmények finanszírozására fordítani), akkor szó lehet a kárpótlási eljárásban az egyház bevonására. Ebbe az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés is lehet, hogy belemennének, attól függően, hogy „hajlandó-e a birtokos főpapság és káptalanok arra, hogy ezúttal a papi jövedelmek általános arányosítása is iniciáltassék?” Vagyis, ha a főpapok elfogadnák az arányosítás elvét, elképzelhető, hogy „nemcsak mostani birtokait biztosíthatja, hanem a kármentesítést is sikerülhet megnyernie az egyház részére”. A Pest-Budán jelen nem lévő, de a témában állást foglalók közül jellemző lehet Nádasdy Ferenc kalocsai érsek véleménye, aki először is a megszűnt bevételek nagyságát ecsetelte, majd rámutatott: „Bármint óhajtanám is a kat.[olikus] egyháznak a státustóli függetlenségét és autonómiáját a legbiztosabb alapokra fektetni, s egy pillanatig sem haboznék a kat. egyház ezen életkincsének bármily nagy áldozatokkali megváltásához járulni […] mindazonáltal az előadott tervben nem találok az egyház függetlensége és autonómiájának maradandó biztosítására célszerű és elegendő garanciákat.”[82] Az érsek ezután arról írt, hogy a nép idegenkedik a terhek viselésétől, a kormány rendeleteinek végrehajtását „rögtön és mindenkorra megtagadván, mit eddigelé még a kormány törvényes tekintélye is tőle csak részben is megnyerni alig volt képes, a főpapságot, sőt az egész egyházat, s magát a katolicizmust a legaggasztóbb állapotba ejtse”. A papság tekintélyének csökkenéséért így közvetve a kormányra hárította a felelősséget.

A szabadságharc kibontakozása, a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költözése új helyzetet teremtett az állam-egyház viszonyában is, Horváth Mihály kinevezett püspök egyértelműen Kossuth oldalára állt, a püspöki kar több tagjában viszont a Habsburg-restaurációval kapcsolatos várakozásokat erősítette fel. Ennek kapcsán érdemes felidézni Bartakovics Béla rozsnyói püspök 1849. májusi visszatekintését, aki arról írt, hogy az új – már a Függetlenségi Nyilatkozat után – hivatalba lépett kormány hiába kéri a papságtól, hogy vesse latba tekintélyét a szabadságharc céljainak támogatására, amikor ezt a tekintélyt éppen az Eötvös vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ingatta meg. Mint mondta, az egyház számára csak a kormánnyal szembeni ellenállás alternatívája maradt, mert működése nyomán – a szabadságra való hivatkozással ellentétesen – olyan helyzet állt elő, hogy „csak a kat. egyház az ő szabadságától, és körében szabad, független működésétől megfosztva a polgári hatalomnak szolgálójává lealacsonyíttassék”.[83]

Eötvös József 1848. évi miniszteri tevékenységének csak néhány aspektusát mutathattuk be. A katolikus egyház reakcióiról összegzően megállapíthatjuk, hogy az áprilisi törvények elfogadása után kényszerűen tudomásul vették az új politikai rendszert, s egészen 1848. december végéig annak keretei között fejtették ki tevékenységüket. Ugyanakkor Eötvös kiegyensúlyozott, az egyházat a modern polgári állam keretei közé illeszteni akaró törekvéseivel (autonómiakoncepció, egyházfinanszírozás, oktatási reformok) szemben politikai eszközökkel folytattak tiltakozó akciókat, s az év vége felé haladva az áprilisi törékeny együttműködésből egyre inkább koncepcionális viták és folyamatos konfliktushelyzetek alakultak ki. Az egyház szemében Eötvösben egyre inkább a liberális politikust, az új típusú állam–egyház modell elszánt megvalósítóját látták, s nem tettek különbséget közte, valamint a minisztert a másik oldalról erélytelennek, egyháziasnak tekintő liberálisok között. Az egyház magatartását leginkább a konzervatív ellenzékiség politikai magatartásával írhatjuk körül Eötvös tevékenységének megítélésekor.[84]

Végezetül, ismét a teljesség igénye nélkül megpróbálhatjuk rekonstruálni, hogyan is tekintett vissza Eötvös saját miniszteri tevékenységének egyházi fogadtatására. Számos vonatkozó elemzésében erről konkrétan nem írt,[85] azonban több megnyilatkozásából valamiféle utólagos rekonstrukció elvégezhető. Közvetlenül a szabadságharc leverése után úgy látta, az 1848. márciusi magyar forradalom lefolyásában és vívmányaiban nagyon hasonló volt az 1789. évi francia forradalomhoz.[86] Meg volt arról győződve, hogy az egyházi vagyon elvételének radikális formában való franciaországi megvalósítása rossz befolyással volt a forradalom társadalmi bázisára, ugyanakkor hozzátette: „Csalódik, ki azt hiszi, hogy ha a papi javak nem vétetnek el, az egyházi rend a forradalom irányába nem fogott volna ellenségesen fellépni […] a klérus már akkor is minden újítás ellen szavazott, midőn a papi javak még szóba sem kerültek.”[87] Mindez magyarázatul szolgálhat arra, hogy Eötvös miért volt annyira óvatos az egyházzal folytatott tárgyalások során a vagyoni kérdések körültekintő előkészítésére, bár alapelvként leszögezte, hogy az államnak joga van az egyházi vagyon ügyében intézkedni, kártalanítás mellett akár ki is sajátíthatja, megadóztathatja, rendelkezhet a kezeléséről stb., mert azok az állam által irányított közösség közös javainak tekinthetők.[88] Úgy tekintette, hogy az egyház radikális megfosztása a birtokaitól nemcsak az egyházra, hanem a forradalom ügyére is káros, mintegy magát fosztja meg a szabadságtól, aki óvatlan kezekkel nyúl az egyház középkor századai óta változatlan vagyoni kiváltságaihoz.[89]

Eötvösnek az egyházhoz való személyes és államférfiúi viszonyát a későbbiekre nézve is tükrözi, amit az 1843–44-es országgyűlésen a vegyes házasságok vitájában így fogalmazott meg: „Én mély fájdalommal mondom ki, fájdalommal, mert magam is katolikus vagyok: a nmélt. [nagyméltóságú] klérusnak tetteit 1838 óta egyáltaljában nem helyeselhetem felfogásom szerint.”[90] Hívő katolikusként is úgy vélte, közéleti kérdésekben nem feltétlenül helyes az egyház aktuális álláspontja, s ezt a konfliktushelyzetet 1848-ban is vállalta, ha szükségesnek ítélte. 1846-os cikkében is, amellett, hogy szükségesnek tartotta a vallásos nevelést („hogy a népnevelés minden ágain nemcsak az isteni hit és erkölcsiség, hanem egyszersmind az egyes vallások egyéb, egymástól eltérő tanjai is keresztülszövessenek”), viszont már ekkor határozottan kiállt a „közös iskolák” létesítése mellett ott, ahol egy községben több vallásfelekezet is működött – költséghatékonynak, célszerűnek, ugyanakkor a vallásos nevelés erkölcsi elveit nem veszélyeztető eljárásnak tekintve az intézménytípust.[91]

Eötvös József 1848-as miniszterként mindent elkövetett, hogy az általa eszményinek tekintett államberendezkedést Magyarországon megvalósíthassa. Ez lényegében egy erős, központosított államrendszert jelent, ahol az állam kezében összpontosul a törvényhozás és a közigazgatás felső vezetése, minden más döntéshozatal helyi autonóm szervezetek kereteiben valósulhat meg, s ezek közé sorolta az egyházakat is.[92]

Eötvös – mint A XIX. század uralkodó eszméi… című monográfiájából – kitűnik, hitt abban, hogy a katolikus egyház, bár alapvetően hierarchikus felépítésű, nem annyira merev, hogy bizonyos idő eltelte után ne fogadna be új típusú eszméket, tartana lépést a modernizáció folyamatával.[93] Fontosnak tartotta annak megállapítását is, hogy maga az egyház bármilyen erős és kiterjedt szervezetű, önmagában nem képes megváltoztatni és tartósan befolyása alatt tartani egy egész ország gondolkodását, erkölcsi és szellemi értékrendjét, amint ezt a középkori katolikus egyházat meghaladó reformáció példája is mutatja.[94] A keresztény hitben lévő erkölcsi erőt ugyanakkor az európai államok erős támaszának tekintette, viszont úgy vélte, „azon pártfogási viszony, mely a vallást egyes állam irányában függésbe hozza, nemhogy a kereszténység megszilárdítására tenne valamit, sőt csökkenti annak erkölcsi befolyását, s így az államra is ártalmas visszahatással van”.[95]

1848-as miniszteri működéséhez érdemes figyelembe venni egy későbbi, tanulságos eszmefuttatását, amelyben – elsőre talán meghökkentő módon – úgy vélekedett, hogy „napjainkban a konfesszionális különbségek az államot nem veszélyeztetik”. Az 1860-as évekre úgy vélte, hogy a felekezeti különbségek már nem rendelkeznek az állam és a társadalom egységét szétforgácsolni képes erővel: „Azon arányban, melyben a vallásszabadság elve elfogadtatott, a vallás különbsége az államra nézve elveszté fontosságát, s nem jut senkinek eszébe, hogy valamely állam veszélyben forog, mert polgárainak egy része katolikus, másika protestáns, s mert e felekezeteknek mindegyike híveinek körét hitszónoklatok, iskolák s az irodalom által terjeszteni iparkodik.”[96] Egyszerűen „őrültnek” minősítette azokat a politikusokat, akik az állam biztonságának elvére hivatkozva korlátoznák valamely vallásfelekezet, vallás szabad gyakorlásához fűződő jogait. Saját, 1848-as nehézségei is visszaköszönnek egy, a kiegyezés évében írott leveléből, amelyben a katolikus egyház autonómiájáról úgy vélekedett, hogy az egyaránt szemben áll a „világi teljhatalommal” és a „hierarchikus mindenhatósággal” is, vagyis zökkenőmentes és működőképes megvalósítása rendkívül problematikus. Majd így folytatta: „Mégis bízom a sikerben, és amennyiben erőfeszítéseim meddőek lennének is, akkor is megmaradna az a vigaszom, hogy becsületesen törekedtem egy nagy célra.”[97]

Források és irodalom

MNL OL (= Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára)
H 54. (= 1848/49. évi levéltár. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Elnöki iratok.)
H 56. (= 1848/49. évi levéltár. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Római katolikus egyházi osztály.)
P 507. (= Nádasdy család nádasdladányi levéltára.)

OSzK Kt (= Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára)
Fol. Hung. 1920. (= Lonovics József iratai. Lonovics életére, pályájára, a vezetése alatt álló egyházmegyék igazgatására vonatkozó iratok, 1793–1867.)

SzPSzL (= Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár)
I. 2. (= Püspöki levéltár. Egyházigazgatási iratok.)

Bakacs (1848): Szerény észrevétel. Religio és Nevelés. 6. 1848. július 27. 89–90. https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_2/?pg=92&layout=s

Balázs Péter (1974): Viale Prelà bécsi pápai nuncius jelentései az 1848. évi magyar forradalomról. Levéltári Közlemények, 44. 3–30. https://library.hungaricana.hu/hu/view/LeveltariKozlemenyek_44-45/?pg=0&layout=s

Benkő Ágota – Vértesaljai László (szerk., 2014): Eötvös hite. Egy hiteles ember közéleti hatékonysága. Budapest, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya.

Bényei Miklós (1996): Eötvös József könyvei és eszméi. Tanulmányok, esszék. Debrecen, Csokonai Kiadó. (Csokonai História Könyvek.) http://mek.oszk.hu/03100/03176/03176.pdf

Bihari Károly (1916): Báró Eötvös József politikája. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Bizodalmas levelek a Religio és Nevelés szerkesztőjéhez. Religio és Nevelés. 6. 1848. július 20. 66–71., augusztus 13. 149–152., augusztus 17. 169–172., augusztus 24. 193–197 https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_2/?pg=0&layout=s

Budapesti Híradó. 5. 1848. május 12; 1848. június 1.; 1848. június 2. https://adt.arcanum.com/hu/view/BudapestiHirado_1848_1/?pg=446&layout=s

Concha Győző (1922): Eötvös és Montalembert barátsága. Adalék a magyar katholikusok autonómiájának kezdeteihez. 2. kiad. Budapest, Szent István Társulat.

Csizmadia Andor (1981): Eötvös József kultuszkormányzati és jogalkotó tevékenysége. In: Uő.: Jogi emlékek és hagyományok. Esszék és tanulmányok. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 447–494.

Csorba László (1998): Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: Szabad György (szerk.): A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Budapest, Magyar Országgyűlés. 257–280.

Devescovi Balázs (2007): Eötvös József. (1813–1871). Pozsony, Kalligram Kiadó.

Elmer István (szerk., 1999): A haza, az egyház és a trón érdekében. A magyar katolikus egyház 1848–1849-ben. Budapest, Új Ember Kiadó.

Eljárások a klérus irányában, Magyarországban 1848-ban. Religio és Nevelés. 6. 1848. szeptember 18. 273–275., november 7. 433–437. https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_2/?pg=0&layout=s

Eötvös József (1993): Az 1848iki forradalom története. Müncheni vázlat. S. a. r. Gángó Gábor. Budapest, Argumentum. (Eötvös József történeti és állambölcseleti művei 1.)

Eötvös József (1981): A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. I–II. Szerk. és ford. Oltványi Ambrus Budapest, Magyar Helikon. (Eötvös József művei) http://mek.oszk.hu/06600/06619/html/01.htm

Eötvös József (1990): A francia forradalom története. Szerk. Gángó Gábor. Budapest, Szépirodalmi Kiadó. (Magyar ritkaságok)

Eötvös József (1976): Kultúra és nevelés. Összegyűjt. és szerk. Mezei Márta. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/06300/06330/06330.pdf

Eötvös József (1976a): Levelek. Szerk. és ford. Oltványi Ambrus. Budapest, Magyar Helikon. (Eötvös József művei) https://mek.oszk.hu/05400/05480/05480.htm

Eötvös József (1978): Reform és hazafiság. Publicisztikai írások. I–III. Szerk. Fenyő István. Budapest, Magyar Helikon. (Eötvös József művei) [online] https://mek.oszk.hu/05300/05343/

F. Kiss Erzsébet (1987): Az 1848–49-es magyar minisztériumok. Budapest, Akadémiai Kiadó. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. III. Hatóság- és hivataltörténet, 7.) https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_MOLkiadv3_07/?pg=3&layout=s

F. Kiss Erzsébet (szerk., 1997): Az alsó- és középszintű oktatás 1848/49-ben. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében. Budapest, Magyar Országos Levéltár. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 30.) https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_MOLkiadv2_30/?pg=0&layout=s

Fazekas Csaba (1998): Az első népképviseleti országgyűlés történetéből. Palóczy László beszédei és képviselői indítványai. (1848. július – december) In: Dobrossy István (szerk.): Tanulmányok és források az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetéhez. Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár. 81–192. https://library.hungaricana.hu/hu/view/BAZM_Sk_20/?pg=82&layout=s

Fazekas Csaba (2000): Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847–48. évi országgyűlésen. In: Dominkovits Péter – Horváth József (szerk.): Győri Tanulmányok, 22. Győr, Győr Megyei Jogú Város. 65–154. https://library.hungaricana.hu/hu/view/GYOV_Gyt_22_2000/?pg=66&layout=s

Fazekas Csaba (2000a): Rimely Mihály pannonhalmi főapát a Batthyány-kormány iskolapolitikájáról. Egyháztörténeti Szemle. 1. 2. 98–109. https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgyhaztortenetiSzemle_2000/?pg=191&layout=s

Fazekas Csaba (2002): Szász Károly kultuszminisztériumi államtitkár válasza a katolikus püspöki kar emlékiratára. 1848. december. Egyháztörténeti Szemle. 3. 2. 93–104. https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgyhaztortenetiSzemle_2002/?pg=180&layout=s

Fazekas Csaba (2008): A karthausi szerzője a szerzetességről 1848-ban. In: Knausz Imre (szerk.): Connecting people: A pedagógia és az emberi kapcsolatok. Szakmai konferencia Miskolcon a 60 éves Trencsényi László tiszteletére. Budapest, Új Helikon Kiadó. 25–32.

Fazekas Csaba (2008a): Két el nem küldött petíció 1848-ból. Egyháztörténeti Szemle. 9. 3. 71–86. https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgyhaztortenetiSzemle_2008/?pg=190&layout=s

Fazekas Csaba (2021): Szempontok az 1848-as püspöki kar politikai arculatának meghatározásához. Történelmi Szemle. 63. 4. 695–709.

Fazekas Csaba – Gyulai Éva (2000): A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án. In: Veres László – Viga Gyula (szerk.): A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXIX. Miskolc, Herman Ottó Múzeum. 165–188. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BAZE_Hom_Evkonyv_39/?pg=166&layout=s

Felkai László (szerk., 1957): Eötvös József válogatott pedagógiai művei. Budapest, Tankönyvkiadó.

Felkai László (1979): Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fenyő István (2003): A centralisták az 1848-as forradalomban. Budapest, Argumentum Kiadó.

Főrendi napló (1848): Felséges Első Ferdinánd […] által Szabad Királyi Pozsony városába 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyűlésen a mélt.[ósá]g[os] Fő Rendeknél tartatott országos ülések naplója. Pozsony, Országgyűlési Irományok Kiadóhivatala.

Frecska Alajos (1848): Viszhang a’ vallás’ bérceiről. Religio és Nevelés. 6. 1848. július 25. 81–82. [sic] https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_2/?pg=84&layout=s

Gángó Gábor (1999): Eötvös József az emigrációban. Debrecen, Csokonai Kiadó. (Csokonai Könyvtár, 18.)

Hajdu János (1933): Eötvös József báró első minisztersége (1848). Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_Konyvek_273308/?pg=0&layout=s

Hanák János (1848): A szaktanítás és a kat.[olikus] lapok. Közlöny. 1.1848. december 14. 883–884. https://adt.arcanum.com/hu/view/Kozlony_1848_12/?pg=58&layout=s

Hermann Róbert (2013): Eötvös József a Batthyány-kormányban. In: Gángó Gábor (szerk.): A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium. 289–328.

Hollósy József (1848): Falusi elemi tanodák. Figyelmező. 2. 1848. július 30. 22.

Igénytelen szózat a vallás s oktatásügyi miniszterhez. Figyelmező. 1. 1848. július 23. 10.

Katholikus Néplap. 1. 1848. július 2.

Kelemen Elemér (1993): A népoktatási törvény és forrásai. In: Eötvös József, a művelődéspolitikus. Budapest–Ercsi, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. (Ercsi Eötvös Füzetek 1.) 10–24.

Kelemen Elemér (2003): Eötvös József gondolatai államról, egyházról, iskoláról. Világosság, 44. 3–4. 63–67. https://adt.arcanum.com/hu/view/Vilagossag1957_2003-1/?pg=184&layout=s

Koller János (1848): Egy falusi pap nézetei a köziskolákról. Religio és Nevelés. 6. 1848. szeptember 19. 281–285. https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_2/?pg=0&layout=s

Komlósi Sándor (1988): A nevelési ügy az 1848–49. évi polgári forradalom és szabadságharc időszakában. In: Horváth Márton (szerk.): A magyar nevelés története. I. Budapest, Tankönyvkiadó. 339–386.

Koteczki István (1999): A katolikus autonómiamozgalom győri vonatkozásai 1848-ban. In: Döbör András (szerk.): Katonák, papok, polgárok 1848/49-ben. Szeged, Belvedere Meridionale. (Belvedere Meridionale Kiskönyvtár) 103–109.

Közlöny, 1. 1848. augusztus 25. 386., 1848. augusztus 31. 424–425., 1848. szeptember 10. 475. https://adt.arcanum.com/hu/view/Kozlony_1848_08/?pg=120&layout=s

Lakatos Andor – Sarnyai Csaba Máté (szerk., 2001): 1848/49 és ami utána következett… Válogatott dokumentumok a Kalocsai Érseki Levéltár 1848–1851 közötti anyagából. (Forráskiadvány) Kalocsa, Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár – Kalocsai Érseki és Főkáptalani Levéltár. (A Kalocsai Főegyházmegyei Gyűjtemények Kiadványai, 1.) https://library.hungaricana.hu/hu/view/KalocsaiFoegyhazmegyeiGyujtemenyekKiadvanyai_01_2001/?pg=0&layout=s

Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1871. 2. 5–6. 267.

Márczius Tizenötödike 1. 1848. május 13.; július 27. https://adt.arcanum.com/hu/view/Marczius15_1848/?pg=188&layout=s

Meszlényi Antal (1928): A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Budapest, Szent István Társulat.

Perger János (1848): A magyar kat.[olikus] egyház és a kultuszminiszter. Religio és Nevelés. 6. 1848. október 5. 329–331., október 10. 340–342. https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_2/?pg=332&layout=s

Pesti Hirlap. 1. 1848. november 4. 1034.

Pesti Hirlap. 1. 1848. december 13. 1167–1168.

Popp Antal (1848): Néhány szó a népiskolák ügyében. Figyelmező. 2. 1848. augusztus 4. 30., augusztus 6. 35–36., augusztus 9. 38., augusztus 11. 42.

Sarnyai Csaba Máté (1996): Scitovszky prímás levele Eötvöshöz. (1848) Magyar Egyháztörténeti Vázlatok. 8. 3–4. 179–187. https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarEgyhaztortenetiVazlatok_1996/?pg=568&layout=s

Sarnyai Csaba Máté (1999): Oktatás-laicizálási törekvések és a katolikus felsőklérus 1848-ban. In: Kósa László (szerk.): Fiatal egyháztörténészek kollokviuma (1998. november 3.) Tanulmányok. Budapest, ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék. (Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai, 1.) 69–104.

Sarnyai Csaba Máté (2000): Konfrontáció vagy kooperáció? A katolikus püspökök értekezlete és tanácskozása Eötvös miniszterrel egy résztvevő szemszögéből (1848. május-június). In: Fischer Ferenc – Majoros István – Vonyó József (szerk.): Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára. Pécs, Universitas Press. 535–557.

Sarnyai Csaba Máté (2016): A magyar katolikus egyház anyagi problémái és kapcsolatuk az autonómiaigénnyel 1848 teléig. In: Anka László – Kovács Kálmán Árpád – Ligeti Dávid – Makkai Béla – Schwarczwölder Ádám (szerk.): Natio est semper reformanda. Tanulmányok a 70 éves Gergely András tiszteletére. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó. 170–180.

Schlett István (1987): Eötvös József. Budapest, Gondolat Kiadó. (Magyar História).

Sőtér István (1967): Eötvös József. Budapest, Akadémiai Kiadó.
A szabadság zsarnoksága. Figyelmező. 1. 1848. augusztus 16. 49.

Szabó Imre (1848): Közbeszóllás. Katholikus Néplap, 1. 1848. december 21. 193–198.

Szózat a nevelés és a kat.[olikus] iskolák ügyében. Religio és Nevelés, 6. 1848. július 23. 75–76., július 25.
82–85., július 27. 90–92., július 30. 99–100. https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_2/?pg=76&layout=s

Szőnyi Pál (1848): Eszmetisztázás azon vádak körében, melyek a kultuszminisztérium ellen, a Religio és Nevelés című katolikus hírlap hasábjain, folytonosan emeltetnek. Közlöny. 1. 1848. december 19. 905–906., december 20. 909. https://adt.arcanum.com/hu/view/Kozlony_1848_12/?pg=80&layout=s

Tamási Zsolt (2014): Az 1848-as nemzeti zsinat előkészítése. A felsőpapság és a radikális alsópapság értelmezése – az erdélyi egyházmegye tükrében. Egyháztörténeti Szemle. 15. 2. 25–44. https://library.hungaricana.hu/hu/view/EgyhaztortenetiSzemle_2014/?pg=208&layout=s

Tóth Móric (1848): A magyar király és a magyar kat.[olikus] klérus. Hetilap, 4. 1848. április 11. 448–458., április 28. 513–516.

Török Jenő (1941): A katolikus autonómia-mozgalom, 1848–1871. Adalékok a magyar liberális-katolicizmus történetéhez. Budapest, Stephaneum. (Palaestra Calasanctiana).

Urbán Aladár (1986): Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, Magvető. (Nemzet és emlékezet).
(A' vallás- és közoktatási minister b. Eötvös József úrhoz.) Religio és Nevelés. 5. 1848. június 1. 378–379. https://adt.arcanum.com/hu/view/religio_1848_1/?pg=379&layout=s

Viszhang. Katholikus Néplap. 1. 1848. november 2. 137–142. [sic]

Zalka János (1848): A budapesti ájtatos iskolákról. Katholikus Néplap, 1. 1848. november 23. 161–164.

Zakar Péter (szerk., 2001): „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár. (Dél-alföldi évszázadok, 16.) https://library.hungaricana.hu/hu/view/CSOM_Dae_16/?pg=78&layout=s

Zsilinszky Mihály (1908): Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története. Budapest, Luther Társaság.

József Eötvös (1813–1871) became a minister in the first Hungarian government led by Prime Minister Lajos Batthyány in April 1848 after a successful revolution and accepted new constitutional Acts. Eötvös as the first Minister of Religious and Educational Affairs had to try new foundations for the Church–State relations. He had to leave his position in September 1848, but these less than half year meant a very interesting and changeful period, furthermore Eötvös left a serious heritage for the last months of the year 1848.

This article deals with the most relevant points of the connections between the Roman Catholic Church and the renewing Hungarian State, with the reactions of the Church for the minister’s activity. We can separate this problem into four chapters: the accepting the new Acts on Church–State relations in March and April; Eötvös’s first period before the opening of the new Parliament (May and June); the draft bill by Eötvös on the elementary education (July and August); the educational and religious policy followed by Eötvös without him (from September to December).

The Roman Catholic Church of Hungary did not supported the new Acts (on the abolition of decima; on the competence of the government and on the religious freedom) in April, but the bishops accepted the changes and looked for new political instruments within the frames of the new political system fighting for the interests of the church. Eötvös represented a moderate a compromise seeker attitude at the common meeting with the Catholic bishops at the beginning of June, wanted to establish a new Catholic autonomy where the state could finance the ecclesiastical and educational affairs. The Roman Catholic bishops did not support his ideas and wanted to keep the former political and social positions as they could. In August during the parliament debates of the draft bill on elementary education the Catholic critiques became more and more intensive against Eötvös’s policy. When the minister wanted to change the secondary school system, the critiques became attacks in the Catholic press and the protesting letters of the Catholic Bishops’ Conference. They accused Eötvös with anti-Catholic or anti-Clerical policy by exaggerated opinions.

In conclusion the Roman Catholic Church represented a special form of the Conservative opposition in the new Hungarian State against the liberal government policy.

Vissza a tartalomjegyzékhez