Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Sipos Anna Magdolna: Együttműködés - Könyvtári rendszer

Nyomtatási nézet

A magyar könyvtárügy történetében a különböző intézmények közötti együttműködés szakmai kérdéskörének megoldása közel másfél évszázados múltra tekinthet vissza. Ugyanakkor az együttműködés magasabb szintű formáját jelentő rendszerszerű működés és a rendszerszemléletű megközelítés igénye, továbbá az ezek megteremtésére irányuló szakmai törekvések már fél évszázaddal ezelőtt megjelentek hazánkban is. Az utóbbi létrehozására tett szakmai lépések ellenére a mai magyar könyvtári hálózat még mindig inkább csupán az egyes területeken meglévő együttműködés szintjén áll, jóllehet a törvényi szabályozások láthatólag a rendszerszemlélet meghonosodását, meghonosítását tükrözik. Az ily módon tapasztalható ellentmondások feloldására tett elméleti és gyakorlati próbálkozások – a mai magyar könyvtárügyünket jellemző állapotok tükrében – csupán kisebb részben bizonyultak eredményesnek. Írásunkban e fenti ellentmondás kialakulásának könyvtártörténeti vázlatát, továbbá e szemléletmód változásait mutatjuk be, azzal a célkitűzéssel, hogy rámutassunk könyvtári intézményhálózatunk néhány, korunkat jellemző működési zavarára, továbbá, hogy kiemeljük a problémakörrel koncepcionálisan és operatív szinten is foglalkozó Horváth Tibor munkásságának egyes elemeit, felelevenítsük a véleményünk szerint mában is kiválóan adaptálható terveit.


A könyvtárak együttműködésétől a könyvtári rendszerig

A xx. század második felében a tudományos kutatás szintjére emelkedett rendszerelméletnek[1] számos alaptétele ismert. Ezek közül írásunkban csupán azokat említjük, amelyek a könyvtári rendszer vagy könyvtári rendszerek kidolgozásában, működésében, működtetésében, modelljében meghatározók. A rendszerelméletnek és a hozzá kapcsolódó fogalmaknak a szakirodalomban többféle meghatározása ismert, ugyanakkor e definícióknak lényeges részei azonos jegyeket mutatnak. A legfontosabb közös elemeket az alábbiak szerint lehet összefoglalni: a rendszer valamilyen cél érdekében, önszerveződő módon vagy szervezetten együttműködő elemek halmaza; a rendszer komponenseit az egymással strukturális kapcsolatban és szoros kölcsönhatásban lévő alrendszerek, továbbá a rendszerelemek adják, amelyeket meghatározott szabályok, törvényszerűségek kapcsolnak egyetlen egésszé össze. Lényeges tartalma még a rendszereknek az is, hogy a rendszerekben nem csupán egyszerűen összegződik az alkotóelemek potenciálja, hanem azokban új minőség jelenik meg, így a rendszer teljesítménye jelentősen meghaladja az alkotóelemek teljesítményének volumenét. A rendszerszemléletű megközelítés a rendkívül összetett, bonyolult, átláthatatlan kérdések, feladatok megoldásában használatos. E megközelítés alkalmas arra, hogy a vizsgált jelenséget komplex egészként láthassuk, alrendszerekre bonthassuk, ugyanakkor ne vesszünk el a részletekben, felismerhessük a benne meglévő alrendszerek közös tulajdonságait, és nem utolsósorban felderítsük ezek összefüggéseit, meghatározzuk együttműködésük jellemzőit és jelentőségeit. Ugyanakkor fontos azt is hangsúlyozni, hogy valamennyi rendszer önálló határral bír, és ez az a közeg, amelynek mentén az adott rendszer más rendszerektől elválasztható; a rendszer környezetét pedig azok a tényezők adják, amelyek a rendszer határain kívül esnek, és amelyekkel a rendszer kölcsönhatásban van. A különböző, egymástól elhatárolt rendszerek és alrendszerek interfészek segítségével kapcsolódnak a rendszer határán egymáshoz oly módon, hogy az interfészek az egyik rendszer outputját a másik rendszer számára inputként továbbítják. Valamennyi rendszer közös sémája három elemből, az inputból, a feldolgozási folyamatból, továbbá az outputból épül fel.

A könyvtári feladatok megoldásában, a könyvtári technológiában, az intézményeknél alkalmazott munkamódszerekben a rendszerszemléletű megközelítés a xix. század második felére, Melvil Dewey fellépéséhez (1876), a Library Bureau megalapításához (1876), továbbá az American Library Association (1876) szerveződéséhez, valamint a nemzetközi könyvtári konferenciák (1893. Chicago, i. Nemzetközi Könyvtári Konferencia; 1897. London, ii. Nemzetközi Könyvtári Konferencia) és bibliográfiai kongresszusok (1895. i. Brüsszeli Nemzetközi Bibliográfiai Kongresszus; 1897. ii. Brüsszeli Nemzetközi Bibliográfiai Kongresszus) rendezésére vezethető vissza. Míg az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott folyamatok – igazodva az ala fő célkitűzéséhez, amely szerint a lehető legkisebb költséggel a lehető legjobb szolgáltatásokat nyújtani – elsősorban a technológiai kérdések, módszertani eljárások kooperációjának lehetőségét, azok operatív megvalósíthatóságát teremtették meg, addig a nemzetközi fórumok főként a tartalmi kérdések közös nemzetközi szintű kezelésének kérdéseivel foglalkoztak. E két folyamat megjelenítette és erősítette mind a nemzeti, mind pedig a nemzetközi könyvtári együttműködés lehetőségeit, amelynek egyik meghatározó tünete volt a korábban többnyire egymástól függetlenül működő könyvtárak kooperációjának megindulása. Az együttműködési kényszert erősítették azok a jelenségek, amelyek a tömegek olvasási, könyvtári igényeinek kielégítésére vállalkoztak, továbbá az enciklopédikus gyűjtemények fenntarthatóságának illúziójával történő végleges leszámolás.

A könyvtárak közötti együttműködés magyarországi igényének első nyilvános megjelenése 1871-re tehető, amikor Eötvös József kultuszminiszter 1869-ben adott megbízása alapján elkészült és megjelent Szász Károly a Közkönyvtáraink s az egy országos könyvtár című írása. A Szász Károly-féle közleményben a gyűjtőköri együttműködésnek mindjárt két fontos eleme is megjelenik. Az egyik az ország legjelentősebb három könyvtára közötti gyűjtőköri, gyarapítási átfedés, ugyanannak a műnek több példányban történő beszerzése, és egyben az anyagi javak pazarlása, a másik pedig az országban egyetlen példányban sem elérhető kiadványok kérdése. „… engedhetjük-e, hogy a három könyvtár kezelése s igazgatása, többi közt az országos segélyekből történő beszerzések, továbbra is oly elkülönzötten, egymástól teljesen függetlenül, még kölcsönös tudomást sem adva történjenek, mint eddig? Akarhatjuk-e hogy pl. 10 könyv közül, melyek mindenikének legalább egy példányban megléte kívánatos, sőt szükséges volna, talán négy, két vagy három példányban is beszereztessék, kettő vagy három egy-egy példányban, három vagy négy pedig egyben sem?”[2] A Szász Károly által összeállított dolgozat a kérdés megoldására háromféle javaslattal élt, ám – belátva, hogy a három könyvtár teljes integrálása, illetve mindhárom könyvtár gyűjteményének enciklopédikus nagykönyvtárrá fejlesztése megoldhatatlan – végül a rendszeres, előre meghatározott szempontú gyűjtőköri egyeztetést ajánlotta: „Átmenve így minden lehetőségen, fennmarad az utolsó, mely abban áll: külön tartva a három könyvtárt, megőrizve egyediségöket, oly összeköttetést hozni köztük létre mégis, amely míg egyfelől tervszerű s összhangzatos gyarapíttatásukat teszi lehetővé, mindeniket saját természetéből kifolyó jellemében gyarapítván tovább s emelvén a maga nemében lehető teljességre, ez által végre azt eredményezze, hogy a három könyvtár, ha részben fedezi is egymást, ami már most is megvan, de hézagaiban ki is egészítse egymást, illetőleg az egyetemes tudományosság kívánalmaival szemben hézagokat többé így ne engedjen, s így bár három külön helyen felállítva (Pest végre is sokkal kisebb város még most, terjedelem s népesség s könyvtárszomj tekintetében egyaránt, mintsem, ez lényeges nehézséget képezzen!), együttvéve mégis egy teljes, egyetemes országos könyvtárat képezzen.”[3]

A századforduló évtizedei nemzetközi fórumainak, a könyvtáros szakmai szervezetek tevékenységének, innovációinak, továbbá a könyvtári ellátás tömegekre is kiterjedő változásainak könyvtárszakmai szempontból legfontosabb kérdésévé vált a korábban soha nem tapasztalt mennyiségű és differenciált minőségű kiadványdömping hatékony könyvtári kezelése. Hasonlóan újszerű feladatokat jelentett a korábban soha nem tapasztalt olvasótömeg igényének gazdaságos kielégítése. Ezt a históriai tételt bizonyítja a témával tudományos igénnyel foglalkozó Sonnevend Péter több írása is, amelyek közül itt most csupán egyet emelünk ki. „A nyilvános küldetésű könyvtárak kellő számú létrejötte, a nyilvános szolgálat széles szakmai körben való elterjedése tekintendő a könyvtári rendszer alapfeltételének. A nyilvános könyvtárak több évszázados fejlődése – döntően a mélyreható társadalmi, gazdasági, művelődési folyamatok indukálta igények mennyiségi és minőségi növekedésére reagálva – a 19. század második felében jutott el arra a szintre, amikor a további hatékony működés és fejlesztés már a köztük megvalósuló minél szélesebb, strukturáltabb, differenciáltabb együttműködés révén volt biztosítható.”[4] A tömeges olvasmányigények jelentkezése – az egyéb kulturális igények hasonló megnyilvánulásával szoros összefüggést mutatva – a xix. század második felének, végének világszerte meghatározó könyvtári jelensége. Ezekben az évtizedekben hazánkban is számos társadalmi kezdeményezés indult a kérdés megoldására, ám a századfordulóra már egyértelművé vált, hogy ezek az iniciatívák önmagukban nem képesek a tömeges igény kielégítésére, ezért – az egyéb kulturális jelenségek kezeléséhez hasonlóan – szükségessé vált e téren is az állami beavatkozás, az állam szerepkörének bővítése. A felismerés nyomán – építve más országok tapasztalataira, felhasználva a külföldi példákat – máig ható diskurzus-sorozat indult meg mind a szakmai, mind pedig az állami szférában. A vitákban – gyakran nem mellőzve sem a politikai, sem pedig a személyes érdekeket, motivációkat, sőt olykor a személyeskedéseket sem – lényegében a világban addigra elterjedt két nagy tömegkönyvtári modell csapott össze: a public library fejlődési modell, valamint a népkönyvtári és tudományos könyvtári modell. Ugyanakkor mindkét modellt jellemezte a munkamegosztás szükségességének felismerése. Az e tekintetben sokkal részletezőbb kidolgozással a Szabó Ervin által képviselt könyvtárszervezési, könyvtárellátási irányzat rendelkezett. A témában megjelent Emlékiratában[5] az együttműködés széles körét vizionálta. Koncepciójában részben visszaköszönt a korábbi Szász Károly-féle gyűjtőköri kooperáció terve: a nagy budapesti könyvtárak osszák fel maguk között az egyes tudományterületek dokumentumainak beszerzését. Az Emlékirat szerint e munkamegosztásban a Fővárosi Könyvtárra a társadalomtudományi szakterületek jutottak volna. Ám nem csupán a nagykönyvtárak specializálódása és munkamegosztása szerepelt programjában, hanem a más típusú könyvtárakkal – intézeti, társulati, egyesületi, kaszinói stb. – való együttműködés is, sőt a főváros agglomerációs övezetében működő községekkel is kooperációt tervezett. Ez a terv azonban már nem csupán a gyűjtemények kialakításában történő együttműködést tartalmazta, hanem az azzal szorosan összekapcsolódó szolgáltatások területén történő munkamegosztás is megjelent. Ugyanakkor az úgynevezett hivatalos könyvtárpolitikát képviselő Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsában és Főfelügyelőségében tevékenykedő könyvtári szakemberek közkönyvtári fejlesztési koncepciójában is megjelent az együttműködés igénye. Ám az általuk megfogalmazott szakmai elképzelésekben kevésbé volt hangsúlyos a gyűjtőköri együttműködés, azokban inkább a praktikus, a szolgáltatási szempontok kerültek a középpontba. A kis gyűjteményekkel rendelkező, különböző típusú könyvtárak egymástól függetlenül működő halmaza helyett – a public libraryk mintájára – összevont, centralizált gyűjteményben és szolgáltatásban gondolkodtak. Az ezeket a koncepciókat mintegy summázó vélemény és írás megjelenése Ferenczi Zoltán nevéhez fűződik, aki az 1907-ben, Pécsett megtartott Szabadtanítási Konferencián fejtette ki elképzeléseit. „…Fölhívandók a 2500 lakójú és ennél népesebb városok, hogy a városaikban lévő, különböző célú könyvtárak egyesítésével egy középponti könyvtárt alapítsanak és ennek számára a viszonyoknak megfelelő épületet emeljenek s a könyvtár állandó szakszerű kezeléséről gondoskodjanak. […] E középponti városi könyvtár feladata az, hogy fiókkönyvtárakkal és könyvkiadó helyekkel, esetleg fiókolvasótermekkel hálózza be szükség szerint a város külső területeit, azon szintén amerikai terv szerint, hogy centralizálni kell az erőket és decentralizálni a könyveket; azaz a könyvtár fő alapelve: a könyvtárakat a néphez juttatni, mégpedig a legjobb könyveket lehetőleg sok olvasó keze ügyébe adni, a legolcsóbb módon.”[6] A Ferenczi-féle tervezet értelmében azonban a könyvtári ellátás szervezésének központosítása más szempontból is jelentős eredményeket hozhatott volna. A központi könyvtár betölthette volna a környezetében működő valamennyi népkönyvtár központi intézményi funkcióját, sőt a kistelepülések nép- és vándorkönyvtárainak ellátását is szervezhette volna. Ennek az elképzelésnek egyfajta továbbfejlesztését jelentették az 1910-es években megjelent, folyamatosan továbbfejlesztett, többféle változatban is elkészített, Wlassics Gyula, Gulyás Pál, valamint Mihalik József neve alatt közölt tervek, amelyek valójában a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége elképzeléseit tükrözték. Jóllehet ezek is elsősorban a szolgáltatások eljuttatása felől közelítettek az együttműködéshez, mégis annak számos további elemét – anyakönyvtárak és a hozzájuk kapcsolódó ellátási körzet fiókkönyvtári hálózatának létrehozása; a közművelődési házakban működő körzeti könyvárak gyűjteményéből történő, kisebb városok és falusi könyvtárak ellátása; olyan, mintegy hetven gócponttal rendelkező közművelődési könyvtári hálózat létrehozása, amely képes lenne az ország egész területén működő könyvtárellátási rendszert működtetni – dolgozták ki.[7] Ám a szakmailag feltétlenül előremutató kezdeményezések megragadtak a koncepció szintjén. A Fővárosi Könyvtár mérsékelt eredményeitől és az elszigetelten jelentkező, majd kifulladó vándorkönyvtáraktól eltekintve – a közismert történelmi okok miatt – nem került sor komolyabb együttműködésre. E téren a két világháború közötti évtizedek nem hoztak új koncepciókat. Mindemellett megindult egy fontos központi szolgáltatás: az 1922-ben, Klebelsberg Kunó által életre hívott Országos Magyar Gyűjteményegyetem alakuló ülésén döntött a központi katalógus létrehozásáról, és már a következő évben, a frissen létrehozott Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ megkezdte annak építését, amelyben mind a monografikus, mind pedig a periodikus kiadványok adatai szerepeltek. Az első években, 1920-ig visszamenőleg tíz könyvtár jelentette be állományát, majd 1928-ra már duplájára emelkedett a jelentő könyvtárak száma.[8] A központi katalógus tételeinek egységesítési szándéka Magyarországon is elindította a kiadványok leírása központi szabályozásának folyamatát.[9] Ám ezek a kezdeményezések – miközben fontos elemeivé váltak a később kialakuló magyar könyvtári rendszernek – semmiképpen sem jelentették az átfogó együttműködést és főként nem jelenthettek rendszerszerű munkavégzést.

A könyvtárak rendszerszerű együttműködésének gondolatát, szükségességét hazánkban először 1946-ban az Országos Szabad Művelődési Tanács törvénytervezete fogalmazta meg. Ez a gondolat azonban jóval túlmutat a korábbi együttműködési kezdeményezéseken és terveken. A legjelentősebb koncepcionális változásokat a következőkben lehet összefoglalni: a tervezet megfogalmazta az elérendő célt, definiálta a cél megvalósításához szükséges eszközöket, továbbá felvázolta a rendszer struktúráját és meghatározta a magyar könyvtári rendszer alrendszereit, elemeit is. Jóllehet a jogszabály-tervezetből nem lett törvény, ám az abban megfogalmazott cél- és eszközrendszer jelentős hatással volt a majd később hatályba lépett jogszabályokra. A magyar könyvtárak rendszerszerű együttműködésének jogi alapjait az 1952. évi Minisztertanácsi Határozat nyomán az 1956. évi 5. számú törvényerejű rendelet, valamint az annak végrehajtására kiadott 1018/1956. (iii. 9.) számú minisztertanácsi határozat teremtette meg, amennyiben a jogszabályok által elérendő célként definiálta a magyar könyvtári rendszer létrehozását. E cél megvalósításának eszközéül az egyes könyvtárak, illetve a könyvtári hálózatok együttműködését, a gyűjtőkörök és a szolgáltatások kooperációját jelölték meg. Az együttműködés modelljéül az erős hálózati elvet definiálta a jogszabály, továbbá a könyvtári rendszer alrendszereinek egyes elemeivel is foglalkozott; úgymint a központi szolgáltatások megindítása, továbbá a könyvtárügy és a könyvtárak egységes szakmai felügyelete. A magyar könyvtári rendszer létrehozása két meghatározó pilléren alapult. Az egyiket a korábban már a tudományos gyűjtemények részéről 1949-ben megfogalmazott, majd az 1950-es évek első felének meghatározó könyvtárpolitikusa, könyvtártudósa és a magyar könyvtárügy vezető személyisége, Kovács Máté által igen határozottan képviselt[10] gyűjtőköri kooperáció kérdése[11] jelentette. A másikat pedig a közkönyvtárak újjászervezésének modelljében is megjelenő probléma, a könyvtári szolgáltatások minél szélesebb körben történő eljuttatási módja, a körzeti könyvtári struktúra kialakítása jelentette. A két kérdéskör megoldása lényegében a könyvtárak rendszerszerű együttműködésének inputjának és outputjának meghatározását is jelentette. Az egységes országos könyvtári rendszer részletes kidolgozása, valamint a rendszeren, illetve a hálózatokon belüli struktúra meghatározása és a közöttük lévő differenciált munkamegosztás, a „profilírozás” részletes definiálása teljesen új elemei a magyar könyvtárügy jogi szabályozásának. Az alapjogszabály nyomán az általános tudományos könyvtárakról, valamint a tudományos szakkönyvtárakról, továbbá gyűjtőkörük elhatárolásáról, azok „profilírozásáról” a művelődésügyi miniszter 164/1958. számú utasítása rendelkezett. Tíz évvel később a művelődési miniszter 131/1968. számú utasítása – a téma fontosságára való tekintettel – már a tudományos és a szakkönyvtárak gyűjtőköréről, valamint a szakirodalom beszerzésében való együttműködéséről adott szabályozást. Így a szakkönyvtárak elsődleges hálózatszervező elvévé kifejezetten a gyűjtőkör vált.


A könyvtári rendszer szervezése Horváth Tibor felfogásában

Az 1976. évi 15. számú törvényerejű rendelet az általános rendelkezések között a könyvtárak hagyományos feladatain (az állampolgárok művelődési igényeinek kielégítésén) túl először jelölte meg a szakirodalmi igények, továbbá a szakirodalmi tájékoztatás kötelezettségét, valamint az információs igények kielégítését. A könyvtári kooperáció legfontosabb céljaként a dokumentumokhoz, a tájékoztatáshoz való és minden állampolgár számára egyaránt biztosítandó hozzájutást jelölte meg, és ennek rendelte alá a hálózatok, valamint az együttműködési körök szervezését is. Témánk szempontjából azonban talán a legfontosabb előírásként szerepelt, hogy meg kell valósítani a különböző funkciójú könyvtárak egymást föltételező és kiegészítő egységes rendszerét. A jogszabály meghatározta azoknak az egyéb rendszereknek a körét is, amelyekkel a könyvtári rendszernek együtt kell működnie, így például az oktatási rendszer és a művelődési rendszer egyéb ágazataival. A könyvtári együttműködés legfontosabb területéül a gyűjtőkörök pontos elhatárolását, továbbá az azokra alapozott, ám a rendszer egészében használható szolgáltatásokat határozta meg a jogszabály. E két szakmai tevékenység különösen fontos szerepet kapott a törvényerejű rendelet nyomán megjelent 5/1978. k. m. sz. rendeletében, amelyben a könyvtári rendszer szervezetéről és működéséről intézkedett a főhatóság. Mind a könyvtári hálózatok, mind pedig a szakterületi együttműködési körök munkájának alapját jelentette a gyűjtőkörök országos összehangolása, továbbá az annak alapján szervezett szolgáltatások teljesítése. Az 1976. évi törvényerejű rendeletben az input és az output is meghatározásra került, és koherens egészet alkotott. Ugyanakkor kétségtelen, hogy – miközben a rendszer számos összetevőjét alaposan kidolgozták – bőségesen maradtak fehér foltok mind az alrendszerek, mind pedig a rendszer egyes elemeinek taglalásában. E kérdéseket nem oldották meg a törvényerejű rendeletet követő alacsonyabb szintű jogszabályok sem.

Bizonyára nem nélkülöz minden alapot az a feltevésünk, amelyben annak állítását kockáztatjuk meg, hogy Horváth Tibor érdeklődését a magyar könyvtári rendszer modelljének megalkotására, talán éppen ezek a fehér foltok és a hiányzó elemek keltették fel, talán éppen ezek megszüntetésének szándéka vezette tollát, amikor két másik szerzőtársával összeállította az Együttműködés vagy rendszerszervezés? címmel[12] közreadott dolgozatát. Feltevésünket azzal is alátámasztjuk, hogy az írás keletkezésekor mindössze néhány év telt el az új könyvtári törvényerejű rendelet hatályba lépése óta, ám ahhoz már elegendő idő állt rendelkezésre, hogy az alapjogszabály, valamint az azt követő előírások eredményei és hiányosságai egyaránt feltérképezhetőkké váljanak. Ugyancsak ezt a szándékot látszik igazolni az eredeti írás megjelenése után tizenhárom év múltán szintén a három szerző tollából, de már önálló dolgozatokként, a 3K hasábjain megjelent írások[13] tartalma is. Itt feltétlenül érdemesnek tartjuk az újabb megfogalmazások szó szerinti citálását. „Csak annyit mondanék, hogy barátaimmal írt akkori cikkünk minden mondatát ma is vállalom, illetve vállaljuk. … Sorskérdésekről volt benne szó, ma is ezek a könyvtárügy sorskérdései.”[14] Horváth Tibor állításának valódiságát igazolja, hogy a Rendszerszervezés vagy együttműködés? című írásuk 1983 óta folyamatosan hivatkozási alapot jelentenek a magyar könyvtári szaksajtóban.[15] Azt, hogy a magyar könyvtárügyben az utóbbi évtizedekben folyamatosan jelen vannak a könyvtárak rendszerszerű együttműködésének zavarai, és hogy a szakmai közvélemény ezeket rendre igazolja is, mi sem bizonyítja eredményesebben, mint a témával kapcsolatosan mintegy búvópatakként, az írás közreadása óta rendre fel-felbukkanó diskurzusok megjelenése. A korábban már említett 1996-os szaksajtóbeli megjelenéssel szinte egy időben, a xxviii., debreceni vándorgyűlés közkönyvtári egyletének beszélgetési alapját képezte, továbbá az 1998-ban vele készített interjúban[16] is hivatkozás tárgya volt. Mindezek azt igazolják, hogy a Horváth Tibor és szerzőtársai által készített közlemény olyan eredményesen mutatott rá a könyvtári rendszer szervezésének elméleti és gyakorlati kérdéseire, amelyekre az idők során rendre érdemes volt visszatérni.

Nem áll szándékunkban az 1983-as írás tartalmának bemutatása, hiszen véleményünk szerint azt minden könyvtári szakembernek magának kell, kellett elolvasnia és feldolgoznia. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy felidézzük az eredeti írásban megfogalmazott könyvtári rendszer alrendszereinek sorát. A Futala–Papp–Horváth-féle dolgozat a működő könyvtári rendszert négy komponensből építette fel: 1. irányítási alrendszer; 2. a központi funkciók alrendszere (központi szolgáltatások, képzés, könyvtárellátó gazdasági szervezetek, nemzeti bibliográfia, szabványosítás stb.); 3. intézményi alrendszer (könyvtárak és tájékoztató intézmények); 4. a használók alrendszere. Mindemellett az alrendszerek további alrendszerekre tagolhatók, és meghatározhatók a rendszer elemei, továbbá az alrendszereket és a rendszerelemeket összekötő struktúrák is. A számos gyakorlati példával színesített tanulmány meghatározta a könyvtári rendszer elméleti modelljét és tartalmát.

Azt, hogy ez a modell nem csupán az elmélet szintjén létezhet, ugyancsak a Horváth Tibor bábáskodása mellett született két információs rendszerterv is bizonyítja. Az egyik, amelyik időben megelőzte az Együttműködés vagy rendszerszervezés? című írás megjelenését, az Országos Pedagógiai Információs Rendszer (opir) kialakítására vonatkozó kezdeményezés. Jóllehet a pedagógiai információs rendszer létrehozásának szándéka az 1970-es évekre nyúlik vissza, ám a rendszer fejlesztésének jelentős dinamizmust adott, amikor Horváth Tibor 1984 és 1997 között a rendszer központjaként tervezett Országos Pedagógiai  Könyvtár és Múzeum (opkm) vezetésébe került. Az igen alaposan és részletezően kidolgozott opir-tervnek csak egyes elemei valósultak meg, ám nem a koncepció hiányosságai miatt. A másik komplex terv az 1983-as írás megjelenése után tíz évvel és a magyarországi politikai változások után készült el. A világ információ- és dokumentumtermését reprezentáló nemzeti dokumentumvagyonról történő gondoskodás határozott szándékát tükröző koncepció és kimunkált terv 1994-ben, Országos Szakirodalmi Rendszerterv (oszir)[17] címmel jelent meg. Az oszir olyan, a magyar és a nemzetközi könyvtári, továbbá egyéb információs rendszerre alapozott szolgáltatást vizionált, amelynek fő célját a dokumentumellátás és a szakirodalmi információszolgáltatás határozta meg. A terv pontosan definiálta azoknak a dokumentumoknak a körét, amelyek hozzáférését a rendszernek biztosítania kell: „…publikált dokumentumok rendelkezésre bocsátásával. A rendszer egésze szempontjából ez elsősorban a könyv- és időszaki kiadványok (sorozatok és folyóiratok) dokumentumtípusra terjed ki. A szaktudományok területén ezen túlmenően vállalhatja további dokumentumtípusok beszerzését, mint pl. doktori disszertációk, kutatási jelentések, stb.m – ez azonban nem a rendszer egészének, hanem az egyes ágazati rendszereknek a célja… meg kell határozni a könyvtári állománynak azt a részét, amelynek feltétlenül meg kell lennie az országban és a dokumentumoknak azt a körét, amelyeket más úton, tehát könyvtárközi kapcsolatok révén képes a rendszer megszerezni és közvetíteni.”[18] A másik elérendő cél, vagyis a szakirodalmi információellátás területére az alábbi szintet határozta meg a dokumentum: „…teljes körű, bibliográfiai szintű eligazodás/tájékoztatás nyújtása a világ dokumentumtermésében, elsősorban a könyvek és időszaki kiadványok terén. Az egyes ágazatoknál vagy területeknél ennél mélyebb, és további dokumentumtípusok, ill. szakirányú tájékoztatás biztosítása is elképzelhető…”[19] A célok megfogalmazásában két szint jelenik meg: egyrészt a világ dokumentumterméséről teljes körű bibliográfiai (metaadat) szintű tájékoztatás, másrészt pedig mellette a világ dokumentumterméséhez való hozzáférés meghatározott szintje. A dokumentumokhoz való hozzáférés esetében a célok között ugyan nem szerepel a teljesség, de annak igénye igen, mely szerint meg kell határozni a publikus dokumentumoknak azt a körét, amelyek az országos könyvtári rendszer révén a nemzeti dokumentumvagyon (korpusz) részét képezik, és azt is, amelyek esetében nem a nemzeti dokumentumvagyonba történő illesztés, vagyis a birtoklás, hanem a nemzetközi könyvtári szolgáltatások révén történő eseti hozzáférés (csak amikor arra igény jelentkezik) a cél. Mindemellett az oszir preambulumában a szolgáltatási szint meghatározásában megfogalmazódik a világ tudományos és kulturális eredményeinek a könyvtári rendszeren belüli teljes körű reprezentáltsága, amelyben a hozzáférés az országosan szervezett különböző hazai és nemzetközi szolgáltatások révén biztosítható. A rendszerterv meghatározza azoknak az alrendszereknek és rendszerelemeknek a körét, továbbá az egymáshoz fűződő kapcsolataikat is, amelyeknek segítségével a rendszer által elérendő cél megvalósítható. Ez lényegében hasonló eszközökkel operál, mint azt az 1983-as dolgozatban már olvashattuk. A központi szolgáltatások alrendszere, az intézményi alrendszer, az irányítási és finanszírozási alrendszer. A negyedik alrendszer, vagyis a felhasználói igények, továbbá azok változásainak folyamatos monitoring-igénye is megjelenik a tervezetben, jóllehet ez közel sem olyan alaposan részletezett, mint a többi. Az oszir tervek szerint a központi szolgáltatások alrendszerét a már 1983-ban is részletezett további alrendszerek és rendszerelemek – nemzeti bibliográfia, tároló és kölcsönkönyvtár, országos lelőhelyjegyzékek, tájékoztatás a tájékoztatásról – képezik. Az intézményi alrendszert további három szintre osztotta fel a tervezet. A legmagasabb szintet és a rendszer gerincét azok – szám szerint mintegy 20-30 intézmény – a nagykönyvtárak jelentenék, amelyek az országos dokumentumvagyon meghatározó mennyiségét teszik ki, és amelyek technikai, személyi ellátottsága a teljes magyar könyvtári rendszer szolgáltatási képességét alapvetően meghatározzák. E könyvtárak szerepköre a regionális és ágazati helyzetükből, feladataikból tevődne össze. E csoport a nemzeti könyvtárból, az egyetemi könyvtárakból és az országos szakkönyvtárakból állna. A magintézmények az országos gyűjtőköri kódex alapján meghatározott tudományterületek dokumentumainak gyűjtésére, feldolgozására és szolgáltatására vállalnának kötelezettséget és vállalhatnának regionális feladatokat is. A diszciplináris szerepkör vállalásával a könyvtárnak biztosítania kell azt az állományi minimumot, amely az országos ellátáshoz szükséges, továbbá rendelkeznie kell azokkal a tárgyi és személyi feltételekkel, amelyek segítségével a tájékoztatás biztosítható. Az intézményi alrendszer második szintjét az úgynevezett közvetítő könyvtárak töltenék be. E könyvtárak kisebb mértékben vállalnak az országos feladatokból részt, viszont kiemelt szerepet kapnak a magkönyvtárak szolgáltatásainak szétsugárzásában. Ebbe a körbe tartoznának az egyéb felsőoktatási könyvtárak, a megyei, a városi, a kutatóintézeti, valamint a vállalati könyvtárak. A harmadik szinten azokat a települési, iskolai könyvtárakat találhatjuk, amelyek a könyvtári rendszer fogadóállomásaiként működnének, és amelyek a helyi könyvtári szolgáltatásokat biztosítják. Az irányítási és finanszírozási rendszer kettős kötődésű: az egyik a helyi igények kiszolgálásával, a másik pedig a könyvtári rendszer számára nyújtott szolgáltatásokkal összefüggésben keletkezik. Ennek megfelelően a könyvtárak irányítása és finanszírozása is kétpólusúvá válna: a helyi igények kielégítésének finanszírozása a fenntartók feladata maradna, ám az országos könyvtári rendszer számára végzett feladatok ellenőrzése és anyagi fedezetének biztosítása – a fenntartó és az országos irányítási rendszer között létrejövő szerződés alapján – központi forrásból történne. A központi támogatás mértéke attól függne, hogy az adott könyvtár milyen mértékben vállal részt az országos szolgáltatások működtetésében.

Az oszir meghatározó inputját a nemzeti dokumentum korpusz jelentené, ezért annak kialakításával a rendszerterv igen részletesen foglalkozott. A dokumentum lényegében tartalmazta a nemzeti dokumentumfejlesztési stratégia modelljét. Első lépésként a magintézmények és a közvetítő könyvtárak állományának és az állomány használatának elemzését tartotta kívánatosnak. Ez az elemzés kiterjedt volna a forgalmi adatok statisztikájára, a nem teljesített kérések részletezésére, a könyvtárhasználati szokásokra, valamint a hálózati kérések és szolgáltatások vizsgálatára. Az elemzés céljaként a gyűjtőköri szakterületeknek, továbbá az alapfeladatok ellátásához szükséges dokumentumok példányszámainak pontosabb meghatározását prognosztizálta a terv. Az egyes területek összesítésével készülhetett volna el az oszir gyűjtőköri kódexe. A terv kitért arra is, hogy az elmúlt negyven év beszerzési torzulásai, szűkösségei miatt retrospektív módon is szükségesnek tartja a kollekciók egyenkénti, valamint az oszir gyűjteményi korpuszának vizsgálatát, és ahol hiányosságok mutatkoznak, ott a visszamenőleges beszerzéseket is indokoltnak látta. Az országos dokumentumellátás színvonalának emelése, valamint a gazdaságossági elvek mentén elengedhetetlennek tartotta a koncepció egy országos feladatkörű tároló és kölcsönző könyvtár működtetésének megindítását, továbbá a rendszer működéséhez szükséges technikai feltételek integrált fejlesztését, az irányítás szakmai vonalának erősítését, a könyvtárosképzés korszerűsítését, valamint a könyvtárak működésére, szolgáltatási rendszerére vonatkozó új alapjogszabályok megalkotását.

Ma még nem ismert, hogy az oszir rendszertervben foglaltak megvalósulását, az abban foglaltak érvényesülését milyen tényezők akadályozták meg. Az azonban jól érzékelhető, hogy koncepciója és a benne foglaltak mind ez idáig csak igen korlátozottan jelentek meg a magyar könyvtárügy, a magyar állampolgárok könyvtári ellátását biztosító, és a koncepció nyilvánosságra kerülését követően megalkotott normatív, illetve normatív jellegű dokumentumokban.


Együttműködés vagy rendszerszervezés a mai magyar könyvtárügyben

A magyar könyvtárügy jogi szabályozásának szintjén a gyűjtőköri és a szolgáltatási kooperációt utoljára a 131/1968. mm. számú, a tudományos és a szakkönyvtárak gyűjtőkörét, valamint a szakirodalom beszerzésében való együttműködését szabályozó utasítás, majd az 1976. évi törvényerejű rendelet nyomán közreadott 5/1978. km. számú, a könyvtári rendszer működéséről szóló rendelet szabályozta. Az első jogszabályt követően, 1968-ban részletes szakirodalmi tájékoztató (kalauz) jelent meg. Az 1976-os jogi szabályozás nyomán született miniszteri rendelet hálózati elven működő, szakterületi és regionális együttműködést megvalósító magyar könyvtári rendszert definiált. Mind a könyvtári hálózatok, mind pedig a szakterületi együttműködési körök munkájának alapját jelentette a gyűjtőkörök országos összehangolása, továbbá az annak alapján szervezett szolgáltatások teljesítése. A gyűjtőköri kooperációt bemutató kiadvány – tudomásunk szerint – több mint negyedszázaddal ezelőtt, 1986-ban jelent meg, a tudományos, valamint szakkönyvtárak gyűjtőköri tájékoztatójaként, és 863 tudományos és szakkönyvtár gyűjtőköréről nyújtott tájékoztatást, de nem tartalmazta az azokra épített szolgáltatásokat. A közelmúltban elkészült és a Könyvtári Minerva program keretében helyet kapó gyűjtőköri adatbázis 729 könyvtárról a friss, további 2699 könyvtárról pedig korábbi adatokat, információkat tartalmaz.[20] Kétségtelen, hogy a könyvtári rendszer gyűjtőköri alrendszerének megismeréséhez nélkülözhetetlen szolgáltatást hozott létre a Könyvtári Intézet, ám – véleményünk szerint – mindez nem helyettesítheti a nemzeti dokumentumvagyon korpuszának kialakításához szükséges szisztematikus, az egész magyar könyvtári rendszer gyűjtőköri együttműködésének elkészítését. A működő adatbázis csupán azt képes megmutatni, hogy a könyvtárak milyen tematikus gyűjtőköröket határoztak meg maguk számára. Mellőle hiányzik annak részletes elemzése, hogy vajon ezek együttesen, országos méretben lefedik-e az ismeretek, a tudományágak teljességét, vagy maradnak abban fehér foltok. Ráadásul nem eléggé rétegelt, nem eléggé differenciált az egy adott diszciplína különböző szintjeinek gyűjtéséről szóló tájékoztatás. Így fordulhat elő, hogy például a pedagógiai gyűjtőkörű könyvtárakra történő szűrés esetén ugyanolyan súllyal, tematikával jelennek meg az iskolai könyvtárak, továbbá több városi könyvtár, valamint az Országos Pedagógiai Könyvtár is. Pedig tudjuk, hogy a diszciplína szakirodalmának reprezentáltságában óriási e könyvtárak közötti különbség.

Mindezek szerint talán nem megalapozatlan az a feltevésünk, hogy az utóbbi évtizedekben mintha kevésbé tűnnének fontosnak a könyvtári rendszer gyűjteményi korpuszának tartalmi és szervezési kérdéseiről szóló diskurzusok, mintha megelégedne a szakma, vagy legalábbis az azt tükröző nyilvánosság azzal, hogy a könyvtári rendszert pusztán deklarálja. Mindemellett, ha esik is szó a témáról, igen aránytalannak tűnik a rendszer egyes tényezőinek megjelenése, illetve elhanyagolása mind a könyvtárpolitikában, mind pedig a könyvtári közéletben. Szinte teljesen eltűntek a rendszer inputjáról, különösen az országos gyűjtőköri együttműködésről, annak alrendszereiről, rendszerelemeiről, valamint az azok kapcsolatáról szóló értekezések. Emellett bőségesen esik szó a rendszernek a szolgáltatásokkal kapcsolatos rétegeiről, az Országos Dokumentum-ellátási Rendszerről (odr) és a Könyvtárellátási Szolgáltató Rendszerről (kszr). Ám a rendszerelmélet alaptétele, hogy az input determinálja az outputot. Ez a mi esetünkben azt jelenti: amennyiben elfogadjuk, hogy a magyar könyvtári rendszer legfontosabb inputját maga a nemzeti gyűjteményi korpusz jelenti, úgy az alapvetően determinálja a domináns outputot, vagyis a szolgáltatások minőségét. Így a gyűjteményi alrendszer koncepciózus szervezéséről történő megfeledkezés, a folyamatos minőségi elemzés, az igényekhez történő igazítás elhanyagolása meghatározó negatív folyamatokat indíthat el az outputban.[21] Különösen fontos lenne a témával való foglalkozás azért is, mert ma már nem csupán az egyes könyvtárak által beszerzett és birtokolt dokumentumok jelentik a használható gyűjteményi inputot. Mellette már ma is igen jelentősek, ám a könyvtári, információszolgáltatási, valamint a használói trendeket figyelembe véve, a későbbiekben egyre fontosabb szerepet játszanak az országos programok (eisz, ebsco-host és egyéb szolgáltatások) keretében a világ dokumentumtermésében eligazodási lehetőséget nyújtó, a szakirodalmi információkról történő tájékozódásban és a dokumentumokhoz való hozzáférésben minőségi változást hozó profitorientált szakirodalmi adatbázis szolgáltatások. Ez utóbbiak esetében ugyan többnyire nem az adatbázisban felhalmozott szakirodalom nemzeti gyűjteményi korpuszba történő beiktatásáról, vagyis azok birtoklásáról van szó, hanem csupán az „amikor kell” típusú hozzáférésről, mégis – remélve, hogy e szolgáltatások hosszabb távon is megmaradnak, sőt bővülnek – mára igen fontos szereplőivé váltak a szakirodalmi információk és dokumentumok használatának.

Tekintettel arra, hogy az országos gyűjtőköri együttműködés keretében kialakított valós és virtuális nemzeti kollekció stratégiai fontosságú összetevője a könyvtári szolgáltatásoknak és még inkább a szolgáltatások minőségének, így elengedhetetlennek tartanánk, hogy a kétféle lehetőség együttes elemzéséről, távlati definiálásáról olyan szakmai és hatósági diskurzus induljon, amely mind szakmai, mind pedig pénzügyi szempontból döntési jogokkal is rendelkezik, továbbá képes a hosszú távú, nemzeti könyvtári és szakirodalmi érdekek érvényesítésére. Ennek nyomán meghatározható lenne a valós és virtuális gyűjteményekre épülő szolgáltatások minősége. Mint például az odr-től és a kszr-től elvárható szolgáltatások tartalma, továbbá az állampolgárok könyvtári ellátásának minősége, vagyis az, hogy a hatályos jogszabályokban és országos fejlesztési tervekben deklarált könyvtárhasználati jog pontosan milyen tartalmak hozzáférését garantálja. Feltétlenül fontosnak tartanánk továbbá az odr működésének, eredményességének, hatásának vizsgálatát, s ha szükséges, annak módosítását, korrekcióját.[22] A gyűjteményi input szempontjából itt különösen fontos lenne az úgynevezett nem teljesített kérések[23], valamint a nemzeti gyűjteményi korpuszból hiányzó, ezért igényként meg sem jelenő kérések láthatóvá tétele. Itt fontos adalékokkal szolgálhatnának a külföldi könyvtárközi kérések, valamint az anyagi okok miatt meg sem fogalmazódó kéréseknek a vizsgálatba történő bevonása. Az országos dokumentumellátás minősége, komplexitása, vagyis a világ dokumentumtermésének hazai teljes körű metaadat-szintű, illetve szövegszintű reprezentáltsága – hivatkozva mind a korábbi tervekre, szabályozókra, továbbá az oszir tervben megfogalmazottakra is – többnyire néhány tíz, főként egyetemi, szak- és megyei könyvtár, valamint a szakirodalmi adatbázisok elérését biztosító programokon múlik. Tegyük hozzá, hogy ez utóbbiak tudományos szempontból meghatározó részének elérése is ugyanezen könyvtárak szolgáltatási rendszere révén valósul meg. E könyvtárak gyűjteményének összetétele, továbbá valós és virtuális kollekciónak fejlesztése a magyar könyvtári rendszer stratégiai kérdései közé tartozik. Ezért nem lehet jó megoldás, hogy szinte teljes egészében a fenntartó intézmények prioritási rendje határozza meg e kollekciók és az arra épülő szolgáltatások fejlesztési lehetőségeit, mert ez a helyi érdekek dominanciájához és a rendszerből adódó érdekek, feladatok elhanyagolásához vezethet. Jóllehet az odr-szolgáltatásokkal kapcsolatos költségek kompenzálására a szolgáltató könyvtárak között évente, országosan összesen mintegy 100 millió forintnyi összeg kerül szétosztásra, vagyis átlagosan és szolgáltató könyvtáranként mintegy 1,6-1,8 millió forint, amelyet kiegészít a mintegy 10 millió forintnyi postaköltség-támogatás is. Ám a kompenzáció alacsony mértéke nem teszi lehetővé, hogy az odr szolgáltató könyvtárak jelentősen növelni tudják a beszerzendő művek körét. Éppen ezért ma már nélkülözhetetlennek tűnik a nyilvános könyvtári ellátásról szóló törvény mellett olyan szakmai közmegegyezés, és/vagy hatósági szabályozás megszületése, továbbá az ehhez szükséges anyagi támogatás hozzárendelése, megteremtése, amely az érintett könyvtárak gyűjteményszervezési lehetőségeit növeli. Mindemellett a közmegegyezés legfőbb szempontjának tartanánk, hogy a magyar könyvtári hálózat a provizórikus gyűjtőköri együttműködést meghaladva, valódi rendszerként működjön. Véleményünk szerint csak az ezekre az intézkedésekre alapozott fejlesztési tervek vezethetnek a magyar könyvtári szolgáltatások potenciáljának növekedéséhez, továbbá a nyilvános könyvtári szolgáltatások minőségi javulásához.

Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy e kérdések kezelése nemcsak és nem is elsősorban a könyvtárak vagy a könyvtári rendszer érdekében szükséges, hanem annál jóval tágabb társadalmi összefüggésben kezelendő. A magyar könyvtári rendszer működésében felmerülő problémák – amelyeknek részletező és megfelelően árnyalt számbavétele meghaladja e dolgozat lehetőségeit – megoldásának, enyhítésének eredményei pedig nem elsősorban a könyvtárak haszna lesz, hanem azé a társadalomé, amelynek kiszolgálására az intézményrendszer létrejött, és amely társadalomban a hiteles, gyűjteményre alapozott, megújuló, felhasználó-központú szakirodalmi és tájékoztató szolgáltatásoknak továbbra sincs valódi alternatívája.



[1] A rendszerelmélet a biológiában, a műszaki tudományokban, a pszichológiában és az ökológiában hódított teret, és szoros kapcsolatot mutat a kibernetikával is. Létrejöttében meghatározó szerepet játszott többek között Alfred North Whitehead (1861–1947), Anatol Rapoport (1911–2007), Norbert Wiener (1894–1964), Neumann János (1903–1957), Gregory Bateson (1904–1980). Napjainkra számos elméleti műhelye és alkalmazási területe alakult ki: az élő rendszerek, a tudományos és a társadalmi rendszerek vizsgálata, de helyet kapott a lélektanban, az ipari tervezésben, továbbá a vállalati kutatásokban is. A rendszerelmélet fejlődésének és a rendszerelmélet alkalmazásának újabb reneszánszát jelenti az informatikai rendszerek vizsgálata, fejlesztése, alkalmazása.

[2] Szász Károly: Közkönyvtáraink s az egy országos könyvtár. In: Könyvtári Figyelő. 2001. 47. évf. 3. sz. p. 437–449. Az eredetileg 1871-ben, a Pesti Naplóban és annak különlenyomataként is megjelent (Pest: Athenaeum Kiadása) dolgozatot a Könyvtári Figyelő című folyóirat hivatkozott száma teljes terjedelmében ismét közölte. [online] <http://epa.oszk.hu/00100/00143/00039/szasz.html>. A letöltés ideje: 2011. okt. 29.

[3] Uo.

[4] Sonnevend Péter: Könyvtári rendszer – dokumentumszolgáltatás. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás. 2002. 49. évf. 4. sz. [online] <http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=612&issue_id=40>. A letöltés ideje:
2011. okt. 31.

[5] Szabó Ervin: Emlékirat községi nyilvános könyvtár létesítéséről Budapesten. In: Városi Szemle. 1910. 6. sz. p. 446–490. A témával részletesen foglalkozik Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története. 1. köt. Bp.: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 2004. p. 85–114.

[6] Ferenczi Zoltán: Népkönyvtárak, vándorkönyvtárak, ezek szervezése és az esteli könyvtárak kérdése. In: Vörösváry Ferenc (szerk.): A Szabad Tanítás Pécsett 1907-ben tartott magyar országos kongresszusának naplója. Bp.: Franklin Társulat, 1908. p. 357. és 372.

[7] A téma részletes feldolgozását lásd Tóth Gyula: A megyei könyvtári hálózat problématörténete. In: Könyvtári Figyelő. 1992. 38. évf. 4. sz. [online] <http://ki.oszk.hu/kf/kfarchiv/1992/4/toth.html>. A letöltés ideje: 2011. okt. 31., valamint Tóth Gyula: A kiskönyvtári ellátás historiográfiájának vázlata. In: Könyvtári Figyelő. 1997. 43. évf. 4. sz. [online] <http://www.epa.hu/00100/00143/00024/toth.html#21>. A letöltés ideje:  2011. okt. 31.

[8] Rády Ferenc: A könyvek központi katalógusának helyzete. In: Könyvtári Figyelő. 1997. 43. évf. 2. sz. [online] <http://ki.oszk.hu/kf/kfarchiv/1997/2/rady.html>. A letöltés ideje: 2011. november 1. és Tószegi Zsuzsanna: A külföldi folyóiratok központi katalógusának helyzete a fejlesztési elképzelések tükrében. In: Könyvtári Figyelő. 1997. 43. évf. 2. sz. [online] <http://www.epa.hu/00100/00143/00022/toszegi.html>. A letöltés ideje: 2011. nov. 1.

[9] Pogányné Rózsa Gabriella: A leíró katalogizálás szabályozása Magyarországon (1925–1960) 1. In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. 13. évf. 7. sz. p. 40–51. [online] <http://ki.oszk.hu/3k/19972006/valcikkek/valcikkek0407/poganyne.html>

[10] Kovács Máté az egyik legelkötelezettebb és talán legkitartóbb híve volt a könyvtárak profilírozásának, a könyvtárak közötti gyűjtőköri együttműködés szorgalmazásának. Ennek igazolására Kovács Máté hagyatékában több eredeti forrás is rendelkezésünkre áll. A könyvtárak profilírozására vonatkozó tervek 1951 végéig című gépiratban részletesen foglalkozott e kérdéskörrel. 1955-ben, az okt munkatervének véleményezéséről szóló irat tanulsága szerint a tanács egyik legfontosabb és legidőszerűebb feladatául jelölte meg a gyűjtőköri elhatárolás kérdését. Talán ennek a javaslatnak köszönhetően a testület 1956. évi májusi ülésére ő készítette el a gyűjteményi munkamegosztás tervezetét. Az okt 1957. évi munkaterve szerint a testület júliusi ülésén ismételten foglalkozott a kérdéssel, miután az 1956-os tárgyalás során nem jutottak megegyezésre. E fontos előzmények után érthető, hogy a könyvtárak közötti és az országos, valamint a helyi szintű könyvtári kooperáció igénye, a könyvtárak közötti munkamegosztás és együttműködés az 1956. évi törvényerejű és az azt követő végrehajtási rendelet egyik legmeghatározóbb elemévé vált.

[11] A magyarországi gyűjtőköri kooperációs folyamat igényének megfogalmazását segítette, hogy a nemzetközi könyvtári közéletben az országos jellegű gyűjtőköri együttműködésekre vonatkozó tervek, koncepciók időszaka az 1940-es évek vége és az 1950-es évek első fele. Elegendő itt arra utalnunk, hogy ezekben az években készült és 1948-ban született döntés az usa Farmington-tervéről; 1956-ra készült el a skandináv országok gyűjtőköri együttműködését szabályozó és már az országhatárokon is átnyúló Scandia-terv; a háború utáni Németország könyvtárügyének megszervezésében meghatározó szerepet játszó és a külföldi kiadványok kooperatív beszerzését segítő Deutsche For schungsgemeinschaft (dfg) Sondersammelgebietsplan programja. A gyűjtőköri kooperáció meghatározó eleme, a tárolókönyvtári megoldások is ezekben az években terjedtek el a világ több országában.

[12] Futala Tibor–Horváth Tibor–Papp István: Együttműködés vagy rendszerszervezés?  In: Könyvtári Figyelő. 1983. 29. évf. 5. sz. p. 455–470.

[13] Mindhárom írás a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros című folyóirat 1996. évi augusztusi számában jelent meg. Futala Tibor: Egy dolgozat tizenharmadik születésnapjára, p. 3–8.; Horváth Tibor: Ad notam: együttműködés, p. 8–11.; Papp István: Egy pillantás magunk mögé, p. 11–13. Rövid emlékeztetőül érdemes felidézni az akkori nemzetközi és magyar könyvtárpolitika és könyvtárügy legfontosabb jelenségeit, kérdéseit. Az 1960-as évektől kezdődően világszerte nagy számban jelentek meg azok az írások, amelyek az információs társadalom kialakulásának jelenségeivel és prognózisával foglalkoztak. Ezek az írások, prognózisok és jelenségek hazánkban is olvashatók voltak, illetve, főként a hetvenes évek végén már a könyvtárakban is érzékelhetőkké váltak. A világot meghatározó változások tehát már az eredeti írás megjelenésekor is ismertek voltak, és ezeknek a változásoknak tünetei az 1990-es évekre oly mértékben felerősödtek, hogy továbbra már nem lehetett azokat figyelmen kívül hagyni. Ám a magyar könyvtárak nemhogy nem voltak képesek az ebből eredő kihívásoknak megfelelni, hanem egyre inkább elmaradtak attól, az ország gazdasági válságából eredő megszorítások egyre inkább ellehetetlenítették a könyvtárak munkáját, különösen a külföldi megjelenésű dokumentumok beszerzésében keletkeztek nagy hiányosságok. Mindemellett az 1989-es magyarországi politikai változások a könyvtárügyre is komoly hatással voltak. Egyértelművé vált, hogy az 1976. évi alapjogszabályt meg kell változtatni. 1991–1992-ben a kultuszminisztériumban meg is indultak az új alapjogszabály létrehozásának munkálatai. Ám ez a folyamat megrekedt a törvény koncepciójának fázisában. Az ekkor keletkezett elgondolás a könyvtár és szakirodalmi tájékoztatás együttes szakmai szempontjai mentén szerveződött, majd eltűnt. Két évvel később, 1994-ben jelent meg az Országos Szakirodalmi Rendszerterv, amely merőben új, de továbbra is a könyvtári rendszerre alapozottan, az információs korból fakadó igényekhez szándékozott igazítani a magyar lakosság szakirodalmi és információs ellátását. Az 1996-ban közzétett írások ebben a környezetben készültek, és egy évvel előzték meg a nem csupán új, hanem a nyilvános könyvtári ellátást alapjaiban újraértelmezett, 1997. évi cxl. a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló törvény

[14] Horváth Tibor: Ad notam: együttműködés. In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. 1996. aug. p. 8.

[15] Ehhez egy gyors, kizárólag az interneten megtalálható információk között folytatott gyűjtés alapján adatokkal is tudunk szolgálni: az 1990-es évek közepétől napjainkig összesen 25 hivatkozást találtunk a dolgozatra, továbbá számos helyen használatos az informatikus könyvtáros képzésben is.

[16] Celler Zsuzsanna: Hogy van Horváth Tibor? In: Könyvtári Levelező/lap. 2009. jan. p. 15–19.

[17] Előzetes rendszerterv az Országos Szakirodalmi Információs Rendszer megvalósítására. In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. 1994. évi különszám. (A továbbiakban oszir rendszerterv) A rendszerterv a Miniszterelnöki Hivatal Tudománypolitikai Bizottság Titkárságának megbízásából készült, és azt a tpb Szakirodalmi Információpolitikai Munkabizottság 1994. május 9-i ülésén elfogadta. Az előzetes rendszerterv szakmai konzultálásában Bakonyi Péter, Csurgay Árpád, Horváth Tibor, Rózsa György, míg a dokumentum összeállításában Szűcs Erzsébet, Bakonyi Géza, Kokas Károly, Martos Balázs, Nagy Miklós és Springer Ferenc vettek részt.

[18] oszir rendszerterv. A könyvtárak szerepe, követelmények meghatározása, szervezeti kérdések. p. 10.

[19] Uo.

[20] Könyvtári Minerva – gyűjtőköri adatbázis. [online] <http://ki.oszk.hu/minerva/keresesi_utmut.html>

[21] A rendszer működési zavarainak első jelei a könyvtári nyilvánosságban már megjelentek. Ennek bizonyítására idézzük a közelmúltban a Katalisten megjelent egyik levelet. „Kedves Kollégák! A mai napon azt az értesítést kaptuk egy odr tagkönyvtártól, hogy odr finanszírozási problémák miatt nem áll módjukban az általunk kért könyvet könyvtárköziben szolgáltatni. Nem régen, egy megyei könyvtár illetékese kért elnézést, mert postaköltségük visszatartása miatt (?!) késnek a könyvek postázásával. Van olyan könyvtár, most már nem is egy, amelyiket telefonon nem lehet elérni, mert spórolnak, emiatt nincs telefon előfizetésük. Dinyáné Bánfi Ibolya 2011. okt. 6., cs, 19:28:23 cest” [online] <http://katalist-to-feed.blogspot.com/2011/10/re-katalist-odr.html>. A letöltés ideje: 2011. nov. 3.

[22] Az országos statisztikai adatok azt mutatják, hogy az odr megindulását követően a könyvtárközi szolgáltatás dinamikusan és folyamatosan növekedett, ám a szolgáltatással kapcsolatos térítési díjak bevezetése az igények radikális csökkenéséhez vezetett. A 2006. évi, összesen mintegy 304 ezer könyvtárközi tranzakció 2007-re csaknem 100 ezer egységgel csökkent, és csupán 218 ezret tett ki. Jóllehet azóta ez a szám növekedett, és 2009-ben már 249 ezer alkalmat jelentett, ám még ez is több mint 50 ezerrel marad alatta a 2006. évinek.

[23] A közelmúltban egy szakdolgozat keretében végzett empirikus kutatás ezeket a tényezőket vizsgálta. Az elemzett minta mérete alapján – véleményünk szerint – országos mértékben is általánosítható adatokhoz jutottunk. A közel négy év félezer kérés e szempontú elemzése alapján mintegy nyolcszáz kérés (kb. 18%) nem teljesült az odr szolgáltatás keretében. Természetesen, a nem teljesülésnek számos oka lehetséges. Mindemellett azonban a vizsgálat csak azokra a kérésekre terjedt ki, amelyek igényként megfogalmazódtak, a látens szükségletek mérésére ez a módszer nem lehetett alkalmas.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: