Jáki László: Egy történelmi filmsorozatról és egy könyvről

Nyomtatási nézet

Nagy György szerkesztővel beszélgetett Jáki László

Milyen nézőknek, kiknek címezték az alkotók a Magyarország története című filmet, betétjeit (tehát nem a szaktörténészi szövegeket) és a Magyarország apróbetűs története című könyvedet (itt most ez az elem lenne domináns)?

Természetesen minden filmkészítő azt szeretné, ha a műsorát minél többen néznék, tehát igyekszik a korosztályi, iskolázottsági, nemi, lakóhelyi és egyéb „palettát” a lehető legszínesebbre tervezni, de azért az is igaz, hogy vannak erősebben megcélzott nézői rétegek. Elsősorban azoknak szántuk a sorozatot, akiknek vannak valamilyen emlékképei a történelmi tanulmányaikról, de sok minden összekeveredett, kihullott az idő rostáján, és jó érzés a nézőnek „helyrerakni” az ismeretdarabokat. A „rácsodálkozás” élményét kínáltuk, az „aha, már emlékszem” örömét. Legnagyobb meglepetésünkre azonban – talán lesz még mód, hogy erről is ejtsek néhány szót – ezekkel a műsorokkal sikerült megszólítanunk a fiatalabb nézőket is, és ez talán a formai újításoknak, a videoklip-szerű képi megjelenítésnek is köszönhető.

A könyvem, amely a filmsorozatnak csak a történelmi meséit, érdekességeit veszi sorra, talán egy kicsit más rétegnek (is) szól. Az a tapasztalatom, hogy szívesen olvassák azok, akiket a történelemből csak a furcsaságok, a különleges sztorik, a legendafosztások vagy legendamegerősítések érdekelnek, a népszerű folyóiratok szintjén. (És persze abban bízom titokban, hogy a könyv felkelti az érdeklődésüket a komolyabb történeti munkák iránt is.) Könyvesbolti információim szerint olyan olvasók is vásárolják a kötetet, akik azért nem néznek végig egy 46 részes tévésorozatot, mert az abban elhangzó tények többségét már nagyon jól ismerik – ám a könyvben található különlegességek egy részéről még ők sem hallottak. Ráadásul ezek a történelmi mesék egy újságíró szemén keresztül, az ő összefüggéseivel, észrevételeivel talán még a „vájtfülű” történelembarátok számára is szokatlan megvilágításban kerülnek bemutatásra. Lehet, hogy egy történész nem járt volna utána például annak (mert történészi szempontból nem meghatározó, nem túl fontos részlet), hogy a vasfüggöny lebontásának idején, a páneurópai piknik szervezői már nem találtak egy látványosan átvágható, egybefüggő szakaszt a kerítésből. Szerencséjükre azonban a Soproni Állami Gazdaság kérésére a leendő vadaspark kerítéséül a katonák a vasfüggöny lebontásakor meghagytak egy kis szakaszt, és a piknik szervezői demonstratív módon ezt vágták át 1989. augusztus 19-én; ám megígérték, hogy a rendezvény után visszaépítik… A történelem furcsaságainak, érdekességeinek az észrevételéhez talán jó, ha valaki „kívülről”, szűz szemmel csodálkozik rá az esetleg a szaktörténészek által már jól ismert tényekre is. Hát én ezt a „rácsodálkozást” kínálom az olvasóknak.

Mennyire tudatos a társadalomtörténeti (művelődés, életmód, művészeti, kultúrtörténeti stb.) vonalvezetés?

Kezdettől fogva szigorúan elhatároltam a filmsorozatban a történészek feladatától a magamét. Ők felvázolták egy-egy adott korszak legfontosabb történelmi tényeit, eseményeit, és én ehhez hozzátettem mindazt, amit egy kotnyeles „történelmi inas” a história boszorkánykonyhájában talál. Szándékosan nem beszélek a műsorban eseménytörténelemről, gazdaságról, politikatörténetről. Azt ráhagyom a szakemberekre. Én inkább láttatni szeretnék: megmutatni, hogyan „lopta el” a Csepel Művek ötvenes évekbeli grafikusa Weiss Manfréd egykori gyári emblémáját; végigkísérni Petőfi egyetlen hiteles fényképének a történetét, vagy sorra venni a dualizmus idején külföldről idetelepült mestereket, akiknek a családneve a mai olvasó számára már csak egy furcsán hangzó márkanév, Gerbeaud Emiltől Stühmer Frigyesig, Kotányi Jánostól Pick Márkig vagy Herz Árminig. Ezek persze a szakemberek számára mind ismert tények, de többnyire nem csoportosították őket úgy, ahogyan én. Az íróasztalfiók számára írt Walesi bárdok történetét minden kisdiák ismeri, de azt nem mindenki tudja, hogy ugyanez az Arany ugyanarra a bizonyos császári látogatásra, amelyre visszautasította a dicsőítő vers megírását, egy bordalt írt Köszöntő-dal címmel az Erkel és a Doppler fivérek közös operájához… Én csak egymás mellé tettem a korábban már ismert, ám egymástól függetlenül bemutatott tényeket.

Tudatában voltak az alkotók annak, hogy milyen nagymértékben szolgálják a mai iskolai történelemtanítást filmjükkel, könyvükkel?

Ha nem is a filmkészítés vagy a könyv megírásának minden pillanatában, de az első reakciókat követően már tudatosan igyekeztünk úgy összeállítani ezeket a kis történeteket, hogy kiegészítsék, s egyben továbblendítsék a középiskolai törzsanyag oktatását. A könyvemet valami olyasminek szánom, mint amikor a tanár szemléltető eszközöket visz be az órára. Persze meg lehet tanítani az ember belső szerveit egy tankönyvi ábra alapján is, de mennyivel jobban érthetővé válik a diákok számára mindez egy életnagyságú bábú hasába belenézve… Igen, azt remélem, hogy segíthetek a történelemtanároknak, akik akár elővehetnek egy-egy kis történetet a könyvből, vagy feldolgoztathatnak a diákokkal egy-egy epizódot mondjuk a török–magyar kapcsolatok vagy Mária Terézia kormányzásának idejéből. Ha egy 15-16 éves fiatal arról olvas, hogy honnan ered a Rudas fürdő neve, mi volt az a „repülőhíd”, vagy miért éppen 5 számot kell 90-ből eltalálni a lottójátékban – és tudomására hozzuk, hogy bizony, ez is történelem, nem csak az évszámok meg a csatahelyszínek bebiflázása – hát, lehet, hogy ezzel új és új szellemeket, agyakat nyerünk meg a történelem szeretetére.

„A nők a francia forradalomban” érettségi tételhez (kicsit régi értelemben a tétel kifejezés, ma mást takar) az önök kínálatában a magyar forradalom nőinek szerepéről hallhatunk, olvashatunk. (Egy töritanár már a címsort látva megvásárolja a kötetet.)

Óhatatlanul egymás mellé sodorja egy-egy ilyen műsor a korábban szerzett újságírói ismereteket. Egy régebbi Főtér adás kapcsán ismerkedtem meg Gyulán Pfiffner Paulina főhadnagy tragikus történetével, aki színésznőből vált honvéddé, és a gyulai börtönben fegyvert szerzett, azzal lett öngyilkos. Aztán néhány évvel ezelőtt egy március 15-i tévéműsorban találtam rá az újpesti temetőben Lebstück Mária főhadnagy sírjára, akiről a Mária főhadnagy című operett főalakját mintázta Szilágyi László librettószerző, Huszka Jenő pedig operettet írt a történetéből. Ezek után már tudatosan kerestem a szabadságharc női katonáival kapcsolatos utalásokat, Bányai Júliától Viola Annáig. Mindehhez furcsa keretet adott, hogy a magyar katonanőkről éppen a budai Várban meséltem, ahol az 1893-ban felállított honvédemlékmű talapzatán „A magyar nők” feliratú szalaggal ellátott koszorú látható, és a főalak – aki „természetesen” egy kardos férfi – mögött, mintegy géniuszként a feje fölé koszorút tartva jelenik csak meg egy – „természetesen” fegyvertelen – nőfigura… Vagyis elkönyvelték, hogy a nőknek az a szerepe, hogy koszorút helyezzenek el áhítattal a hős férfiak lábához – holott történetesen Lebstück Mária is éppen a budai Vár visszavételénél harcolt…

És ha megengedi, éppen a budapesti szobrokkal kapcsolatban még egy példa arról, hogy hogyan is szerkesztődtek ennek a könyvnek a kis történetei. Nyilván mindenki jól ismeri a Millenniumi emlékművet a Hősök terén. Én azonban fontosnak tartottam elmesélni Gábriel arkangyalról, hogy egyrészt ő az, aki megjelent Szilveszter pápa álmában, és arra intette őt, hogy az előkészített koronát ne a lengyel Mieskónak, hanem István követének adja – erre utal a szobor előrenyújtott kezében tartott Szent Korona; de jó tudni, hogy ugyanez a Gábriel kergette ki lángpallossal az első emberpárt a Paradicsomból; és szintén Gábriel az, akit a hívő katolikusok nap mint nap emlegetnek: ő az „Úr angyala”, aki „köszönté a boldogságos Szűz Máriát”, vagyis az Üdvöz légy, Mária kezdetű ima szavai tulajdonképpen Gábriel szavai… Igen, szeretek innen-onnan összeszedett ismereteket egymás mellé tenni, hiszen az ember tudása így kerek egész: nincsenek az agyunkban „történelem” és „helyismeret” vagy „vallástörténet” feliratú dobozok. Szabad az átjárás a fizika-, az ének-, az irodalom- és a történelemóra között – ezt szeretném sugallni.

Üzenetértékű, hogy a „mai napig” tart a sorozat, a történelemtanítás éppen ezt igyekszik elérni, felmutatni.

Ezt nagyon fontosnak tartottam, mert általában kerülik a témát a hasonló összefoglaló munkák, az egy-egy eseményt vagy rövidebb korszakot feldolgozó írások pedig gyakran elfogultak: még túlságosan közel van hozzánk 1956 vagy Recsk, nem is beszélve a tévéostromról, a pártok megalakulásáról, a címervitáról, a négyigenes népszavazásról. Nem lett volna tisztességes a sorozat, ha ezt nem tekintem éppúgy a történelem részének, mint a morvamezei csatát. Pedig sokan óvtak attól, hogy mai ügyekről írjak, hiszen érzékenységeket sérthetek vele akaratlanul is – de ha puszta tényeket írok le, akkor ezzel miért bántanék akárkit is? Ráadásul igyekeztem a legutóbbi évek történései között is megtalálni a dolgok fonákját: azt hiszem, hogy sokkal többet mond el a Marx téri, össze-nem-érő felüljáró históriája, vagy a félbemaradt Tüskecsarnok története a nyolcvanas-kilencvenes évek döntéshozási mechanizmusáról, mintha a tervutasításos rendszer jogi buktatóit és a létező szocializmus informális csatornáit igyekeztem volna elemezni, vagy hosszú számsorokat citálnék az elmaradt világkiállítás vélt nyereségéről és valós veszteségéről…

Hat a könyv – a 24 kötet – a nézettségre, a tévésorozat a könyvek, vagy az „apróbetűs” eladására, forgalmára? Néz, aki olvas is, olvasnak a nézők!?

Ehhez nem értek, de a marketingszakemberek szerint ez egy nagyon jó „árukapcsolás”. A könyvvásárló ismerősnek találja a kirakatban a könyv címét, „tudod, ez volt az a tévésorozat”, mondja neki a barátnője… Engem nem ilyen okok motiváltak: először csak a filmsorozatot akartam elkészíteni, és mivel ehhez csaknem kétéves kutatómunkára volt szükségem, alaposan beleástam magam a témába. Mire forgatni kezdtünk, megírtam azt a mintegy 360 kis történetet, amelyeket elmondok a filmben. Nem is nekem, hanem a könyv kiadójának jutott eszébe, hogy ha már úgysem rögtönöztem a kamerák előtt, hanem előbb leírtam a történeteimet, és úgy mondtam el, hát miért ne lehetne belőlük egy könyv? Én meg persze boldogan belementem a könyvcsinálásba, hiszen úgyis végigfényképeztem az összes helyszínt, mindenről volt tehát fotóanyagom is; és a kínai bölcsesség szerint: aki már nemzett egy gyermeket, ültetett egy fát és megírt egy könyvet, az nem élt hiába. Nekem eddig csak a fa meg a gyerek volt meg…

A marxista történelemszemlélet tagadta a véletlenek szerepét, itt éppen az ellenkezőjével szembesültünk…

Mivel nem vagyok történész, ezért itt most sikamlós pályára értünk, így csak óvatosan merek válaszolni. Ugyan még én is a „marxista” történelemszemlélet szerint tanultam az elte-n, (valószínűleg hasonlóan a ma tanító történelemtanárok egy részéhez), de már akkor is fenntartásokkal fogadtam el ezt a tételt. Jó, persze, hogy mondjuk a „kalandozásoknak” valamikor a x. század közepe táján mindenképpen vége szakadt volna, de ha 955. augusztus 10-én Augsburgnál nem esik az eső, emiatt a magyar íjak nem válnak használhatatlanná, akkor talán másképp végződik a Lech-mezei csata, és mondjuk egy évtizeddel később érnek véget a nyugati zsákmányszerző hadjáratok… És ha Mátyás nem hal meg Bécsben, akkor is törvényszerűen összeomlott volna a középkori magyar állam a gazdaságilag, katonailag, minden szempontból erősebb oszmán birodalom csapásai alatt, de talán később, és másként… Meg hát hagyományos „véletlen-toposz” a magyar történelem örökös vadkanja, amely megfosztott bennünket István fia, Imre királyságától, a kursaneci erdőben pedig Zrínyi Miklós lett szintén vadkanáldozat – és folytathatnánk a sort addig, hogy ha egy Südi Nándor nevű rádiós hangmérnök a Parlament üres termeiben keresgélve 1956. október 24-én mondjuk egy Haydn vagy Csajkovszkij-lemezt talál az Országház disz-klubjának kinyitható tetejű rádiós lemezjátszójában, akkor ma nem az Egmont-nyitányt tiszteljük a forradalom himnuszaként… Tehát igen, hiszek a véletlenben – vagy talán „sorsszerűségben” – fenntartva azt, hogy a nagy, jelentős társadalmi folyamatok is meghatározóak a történelemben, ám a személyiség ezeket a törvényszerűségeket gyakran megváltoztathatja… Azonban ismétlem, nem vagyok történész, ezért ezt a teoretizálást inkább hagyom a szakemberekre; a fentiek mindössze egy laikus észrevételei…

Az iskolában óriási jelentősége lehet a „helyszínen” forgatott, éppen az aktuális históriai anyaggal összefüggő epizód megtekintésének. Milyen hatásfokkal szemlélhető a tanítási órán az adott epizód, kérdésekkel, megfigyelési szempontokkal, elemzéssel, újrajátszással stb.?

Ez a legteljesebb mértékben tudatos filmkészítői módszer volt: érzékeltetni, kézzelfoghatóvá akartuk tenni a történelmet. Ezzel is kezdtem a sorozatot: minden nézőnek a kezébe akarom adni Szent István ezüstdénárját. Markolják meg, ragadják meg a múltat! Egészen másképp gondol egy diák egy csontos karabélyra, vagy egy szép selymes lódingra, ha látta, tudja, hogy hogyan is néz ki – és ugyanez a helyzet a történelmi helyszínekkel is. Más a majtényi emlékmű mellett (nem egészen tíz méternyire egy odatelepített istállótól) állva mesélni Károlyi Sándor tárgyalásairól, mint egy könyvtárszobában ülve… Apropó, Majtény: többször előfordult, hogy a történelemtankönyvek néhány, több száz éve rosszul rögzült szóhasználatát ostoroztam, amiért utólag is elnézést kérek a tankönyvek szerzőitől, de nem hagyhattam szó nélkül például éppen Majtényban, hogy ott bizony senki nem tette le a fegyvert, mindössze a zászlókat szúrták a földbe; de még az egyszerű jobbágykatona is megtarthatta a fegyverét, nem csak a tisztek! Vagyis fontosnak tartottam hangsúlyozni – akár összevetve például Világossal, de 1956. november 4-vel is –, hogy egy rendkívül nagyvonalú, méltányos megállapodás volt az, amit Károlyi (egyébként nem Szatmárban, hanem Nagykárolyban, a kastélyában) aláírt. A tankönyvek régi mondatát, mely szerint „a szatmári békekötés után a majtényi síkon letették a fegyvert”, kénytelen voltam korrigálni, és azt hiszem, hogy mindez a majtényi emlékműnél, vagy a nagykárolyi kastély előtt állva jobban rögzül a diákok memóriájában. Egyszerűen szólva: a kép segít rögzíteni az agyban a szöveget.

Lesz dvd-változat?

Lehetséges, hogy mire ez a cikk nyomdába kerül, már megjelenik a dvd-sorozat első harmada. A tervek szerint három részben adják ki a dvd-ket, talán karácsonyra a teljes sorozat az üzletekben lesz.

Van visszajelzés, reflexió a Magyar Televíziónak erre a nagyon nagy vállalkozására, sikerére? Ha igen honnan jött, honnan várnák még?

Számomra éppen a diákok visszajelzései a legfontosabbak. Az egyik internetes közösségi portálon néhány hónapja indítottak egy oldalt a „Magyarország története rajongói”, és már jóval túl vannak a másfélezer csatlakozón; és ma éppen a Corvinus egyetemen voltam, ahol a kommunikáció szakos hallgatók kérték, hogy meséljek nekik a munkámról. Vagyis a középiskolás és az egyetemista korosztály körében lett a műsor a legnépszerűbb – és ez hallatlan, nem várt öröm!

A visszajelzések egy része persze nyilván piaci jellegű: hányan veszik meg a könyvet, hányan ültek a képernyő elé. A könyveladási mutatókról még nem tudok beszámolni, mert csak néhány hete jelent meg a Magyarország apróbetűs története; a tévéműsort pedig általában 300-400 ezren nézték meg. Volt, hogy picit kevesebben, de volt, hogy félmilliónál is többen; erősen függ a délutáni műsorok nézettsége az időjárástól. Amikor emiatt egy kicsit el voltam keseredve, és egy tévéműsor kapcsán találkozva Törőcsik Marival – aki, megdöbbenésemre, szintén kedvelte a sorozatot – és panaszkodtam neki, hogy a korai adásidő miatt nem túl sokan nézik a műsort, a művésznő felcsattant: „300 ezer néző magának kevés? Tudja, nekem hány színpadra kellett felállnom ennyi nézőért?”…

Mennyire igaza van… Igazán meg lehetek elégedve: háromszázezer ember egy éven át minden vasárnap délután leült, és egy fél órán át azt hallgatta, hogy miért és hogyan terjedt el a pestis-oszlopok állításának szokása, vagy a péterváradi toronyórán miért a kismutató jelzi a perceket, és a nagy az órákat…

Eláruljam, miért? Benne van a könyvben…

Vissza a tartalomjegyzékhez