Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Jáki László: Az önképzőköri bírálatok szerepe az irodalom és az olvasás megszerettetésében

Nyomtatási nézet

Részlet az önképzőkörökkel foglalkozó nagyobb tanulmányból

Az OFI PKM-ben az elmúlt évben közel félszáz értelmiségi körében vizsgálat készült annak feltárására, hogy gyermek- és iskoláskorúak milyen hatások nyomán váltak olvasóvá. A források alapján úgy ítéltük meg, hogy a középiskolai önképzőköröknek jelentős szerepe volt az olvasás, az irodalom megismerésében és megszeretésében. Az önképzőkörök tevékenységének középpontjában a tanulók irodalmi próbálkozásainak, alkotásainak bemutatása állt. Ennek egyik módja az évente 10-20 alkalommal az önképzőköri üléseken megtartott előadás volt. Az előadások rendszerét, módszerét a tanulók által kidolgozott alapszabályok rögzítették. Ez lehetett irodalmi alkotások, értekezések vagy versek felolvasása, esetenként szavalatok előadása. Az ezt követő vita után a tanulói teljesítményeket a tagságból kikerülő bírálók értékelték. Az általános gyakorlat az volt, hogy ha a bírálatok elmarasztalóak voltak, javítást, módosítást javasoltak, pozitív bírálat esetén elfogadást nyertek. Ez utóbbit, a majdnem minden önképzőkörben vezetetett úgynevezett érdemkönyvben rögzítették.

Az évenként kiírt pályázatok rendszere a tanulói teljesítmények értékelésének egy magasabb formája volt.  Számuk eltérő, de legtöbbször meghaladta az ötöt. Az önképzőkör tanár elnöke mellett esetenként külső szakemberek is részt vettek a pályázatok bírálatában. Amint azt majd példáink is szemléltetik, a sikeres pályázat iskolán belül – néha kívül is – rangot, elismerést jelentett, s jelentős pénzjutalommal járt. Ennek fedezetét alapítványok, szülők, volt tanítványok biztosították. Ugyanakkor fontos tudni, hogy az önképzőkörök saját vagyonnal is rendelkeztek, ezt könyv- és folyóirat-vásárlásra, valamint pályamunkák díjazására használtak fel.

Írásunkban azt kívánjuk bemutatni, hogy az önképzőköri pályázati rendszerek, de különösen a bírálatok mennyiben járultak hozzá az olvasás, az irodalom megszeretéséhez. Forrásaink szerint az üléseken bemutatott művek és a pályázat bírálata egyaránt igényes volt. Mindenekelőtt bemutatjuk Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső és a Kossuth-díjas tudós, Balogh János idevonatkozó élményeit. Forrásaink korlátozottak, éppen ezért először részletesen közöljük Mikszáth Kálmán tolmácsolásában Jókainak a Pápai Református Kollégium főiskolai képzőtársulatában e téren szerzett élményeit:

Jókai magános fiatal volt, aki „mindenkit elmar maga elől, s ha nincs meg az ifjú képzőtársaság, mely az év elején alakult, s melynek Kerkápoly is egyik tevékeny tagja.” Ez a társaság vonzerővel volt Jókaira. „Bármennyire nem szeretett is megjelenni az iskolán kívül sehol, ide mégis ellátogatott, és már mindjárt az iskolai év elején, 1841. november 21-én olvasta fel a Mi az? című versét, melyet Finta Károly bírált. És az érdemkönyvbe felveendőnek ítélt.” Ahogy korábban utaltunk már rá, ebben a korszakban az önképzőkörök többségének érdemkönyve volt, ahol a bizonyos szint fölötti teljesítményt rögzítették. Más összefüggésben már azt is említettük, hogy a teljesítményt nem szabad magas mércével mérni, de mint ahogy Mikszáth írta „a dicsőségből itt éri az első fénysugár”. A vers „némi pozíciót szerzett”, a csendes, visszahúzódó tizenhat éves fiúnak. A siker hatására folyamatosan próbálkozik különböző irodalmi műfajokban, melyekkel többször bekerül az érdemkönyvbe, de két versét az Ősi kardot és az Agg lantost kiigazításra visszaadják. Az istenítélet viszont ismét sikert jelent számára. Ezzel kapcsolatos visszaemlékezését teljes egészében közöljük, mert az jól jelzi a bírálati eljárás kedvező hatását. „Meg van-e még az a szőlőlugas a Klára-ház kertjében (a szőlő halhatatlan), ahol azt a borzalmas fantasztikus elbeszélést megírtam, aminek Istenítélet a neve? Akkor virágzott a szőlő, a döngő méhek segítettek benne. A mű pályázatra volt szánva: ezért kellett azt titokban írni, hogy idegen szem meg ne lássa. A képzőtársaság öt arany jutalmat tűzött ki pályadíjul: egy versre és két novellára. Mikor már be voltak adva a pályaművek, még azután is minden délután kijártam megkérdezni a növekedő szőlő-szemektől, hogy mi lesz a munkám sorsa? A szőlő pedig savanyú volt; még várni kellett. Hárman laktunk egy szobában. Kerkápolyi Károly, Pap Dini és én. Pap Dini geniális fiú volt: tele elmésséggel; csinos könyvtárt tartott, amiből Kerkápolyi Toquevillet tanulmányozta, én pedig Dickens első műveit a Pickwicht klubbot. Petőfivel (akkor még Petrovics) és Orlayval csak a tanórákon találkoztunk és főképen a képzőtársaság ülésein. Milyen komoly dolog volt az! A tagok mind teljes számmal jelen, Tarczy tanár volt az elnök. A tagok által benyújtott szépirodalmi és eszthetikai munkák kiadattak bírálatra s azután az ülésen felolvasták a művet és a bírálatot. Mindenki elmondotta rá az észrevételét. A köztetszésben részesült műveket azon kitüntetés érte, hogy azokat a szerzőjük sajátkezűleg beírhatta az egylet albumába, aminek ez volt a címe: Érdemgyűjtemény. Ezekből ismét kiválogatva alakult még egy album (jó kötetnyi) a Tavasz, melyet a társulat saját költségén adott ki – s nem vesztett vele. E társaság tagja volt Kolmár József is, emelkedett hangú költeményeiről most is nevezettes író és Bárány Gáspárt, akinek egy Walter Scottra emlékeztető magyar lovagkori s egy bibliai tárgyú (A lévita felesége cimű) novellája erőteljes nyelvezetével, fényes fantáziájával annyi reményre jogosított egykor. Jóbarátok voltunk mind. De ezt nem abban az értelemben kell venni, hogy összeálltunk egymást dicsérni; hanem úgy, hogy versenyeztünk egymással mindenben és mindenűtt; versenyeztünk az osztályban a hely elsőbbségéért; én csak harmadiknak jutottam fel (első volt Kerkápolyi, második Gondol Gábor). Versenyeztünk nyelvtanulásban; versenyeztünk pályázaton, megmondtuk egymásnak hibáit s örültünk egymásnak a diadalán: sikerén. Ez az igazi barátság. Végre eljött a várva várt nap, a pályabírák véleményének kihirdetése. Soha ünnepélyesebb nap nem lebegett előttem. A pályabírák voltak Kovács Pál, Stettner Ignác és Tarczy Lajos a Képzőtársaság elnöke. Az első pályadíjat, a két aranyat nem én nyertem el, hanem Orlay; nekem csak a második jutott, az egy arany, s az elismerő, a fényes, a magasztaló Orlaynak, nekem csak a buzdító, a jövendőre való. S el kell ismernem, hogy Orlay koszorúzott novellája nem csak jobb volt az enyéimnél, de valósággal jó volt. Szép hangulat, költői ér, erőteljes nyelv, művészi alkotás egyesültek benne, míg az enyémben nem volt más, csak vad fantázia. Hanem az az egy arany s ez az aranynál is drágább szó, hogy »előbbre törj«, egész életemnek az irányítója lett.”

Itt említjük meg, hogy a bírálatok súlyát jelzi, hogy a pápai képzőtársaság pályázatát Kovács Pál győri orvos bírálta, aki aktívan bekapcsolódott az irodalmi életbe, tagja lett az Auróra-körnek, szerkesztette a Hazánk című folyóiratot. Utóbbiban Arany János és Petőfi is munkatársa volt. Ugyancsak ő bírálta és díjazta Jókai a Tűz és víz című beszédét.

Viszonylag sokat tudunk Petőfi selmeci és pápai verseinek bírálatáról, illetve Petőfi bírálói tevékenységéről. Csák című szavalatát a selmeci irodalmi önképző társaságban elfogadták, bár a bíráló megjegyezte: „nagyobb tüzet és mélyebb érzést” várt a szavalótól. Ezt követően 1838 januárjában ismét elszavalta, és ez már közdicséretre méltó volt. Ugyanennek az évnek novemberében Petőfi bírálta Soltész György A hölgy című munkáját, majd az 1839. november 7-i ülésen Petőfi már költőként mutatkozott be A hűtlenhez című versével. A bíráló javasolta is ennek a munkának az emlékkönyvbe történő beírását. Természetesen nem feladatunk a vers értékelése, de megemlítjük, hogy egyesek szerint a költemény nem volt jobb a hasonló diákköri próbálkozásoknál. Ugyanakkor Selmecen csak gyönge magyar tanulók voltak, s közöttük kitűnt Petőfi munkája. A bíráló, az önképzőkör elnöke, felsős diák volt, az értékeléshez fűzött buzdítása így sokat jelentett Petőfi számára. Merész és valószínűtlen hipotézis lenne azt állítani, hogy ez a bírálat indította el további költői életútján, de hogy hozzájárulhatott ehhez, azt bizonyosra vehetjük.

Kosztolányi Dezső naplójában kezdetben leszólta a Szabadkai Gimnázium önképzőkörét, de már az 1901/1902. tanévben, hetedikes korában a kiírt kilenc pályázatból hat Kosztolányié volt, s mind a hat jutalomban részesült. A sikeres pályázatokon túl azok bírálatában is részt vett. Ezért a tevékenységéért jutalomkönyveket kapott.

Nem vezetett irodalmi pályafutáshoz Balogh János önképzőköri tevékenysége, de önéletírása jól bizonyítja azt az állításunkat, hogy az önképzőköri sikerek hozzájárultak az életút alakulásához. A szegény sorsú, árvaházban élő Balogh János a Fasori Evangélikus Gimnázium tanulója volt. Az irodalmi beállítottságú iskola önképzőköre Arany János nevét viselte. A továbbiakban Balogh Jánost idézzük „a fiatal Remport Elek akkor vette át az irányítást, amikor én odakerültem. Én persze mindenhová, ahol valamiről szó volt, és ami a börtönajtó (Balogh utal az Árvaházra) kinyitását jelentette elmentem. Az önképzőkör is ilyen volt. A szabály szerint az ötödikesek is látogathatták, de tagjai csak a hatodikosok lehettek. A hatodik osztály adta a titkárt, a nyolcadik osztály az ifjúsági elnököt, a tanár-elnök Remport volt. Hát én mint ötödikes beültem oda. Legtöbbször irodalmi, filozófiai tanulmányokat adtunk elő. Akik felolvasták, részben olyanok voltak, akik otthon, a családban körül voltak véve nagy könyvtárakkal, és jó anyagi helyzetben lévő szüleik minden segítséget megadtak nekik. Mi, az árvaháziak itt nagyon kicsik voltunk versenyben, engem mégis érdekelt az ott folyó munka. Sokáig csak hallgattam ott, aztán elgondoltam, hogy hát én is tudnék írni, például verset, tárcát. Szavam ugyan nem lehetett, de az önképzőköri pályázaton indulni már ötödikeseknek is szabad volt. Akkoriban még nagyapám hatása alatt álltam, aki mellesleg a Túrkevei Hírlapot szerkesztette, és tárcanovellákat is írt bele. Régebben hallottam tőle egy paraszttörténetet, melyből novellát írtam, és beadtam az önképzőkör jeligés pályázatára. Nagyon komolyan vették a titkosságot. Emlékszem, hogy Bognár Sándor református gyorsíró barátomat kértem meg, másolja le a szöveget. Úgy gondoltam, neki biztosan nem ismerik az írását a Fasorban. Egy lezárt borítékban kellett mellékelni a pályázó nevét, de nem tudtam, hogy az akkori érettségiző nyolcadikos elnök, bizonyos Molnár szintén parasztnovellákat ír. Nekem erről fogalmam sem volt, és lehet, hogy ez is belejátszott abba, hogy a bírálóbizottság – amely nem csak Remport tanárelnökből állt – azt hihette: ez Molnár novellája. Akkoriban ötödikesek általában már hosszúnadrágban jártak. Nagyszüleimnek nem volt pénzük ilyen nadrágra, még el kellett hordanom az utolsó rövideket. Eljött az évzáró, nekem rövidnadrágos ünneplő ruhám volt, és amikor felnyitották a borítékot, kikerült belőle a nevem. Még most is megborzongok, hogy én, a kis rövidnadrágos senki odamentem, és átvettem a tíz koronás körmöci aranyat, a novellapályázat nyertesének járó díjat. Hatalmas siker volt. Ma sem tudok ennél nagyobb eredményemről beszámolni, pedig kaptam már akadémiai nagyplecsnit is, de úgy érzem, ez volt a legnagyobb teljesítményem. Az iskola rögtön elkönyvelte, hogy belőlem író lesz. Nem volt az a novella olyan jaj, de csudálatos. Ügyesen volt megírva, és tetézte a dolgot, hogy Gyallai Domokos – erdélyi író volt – később közölte a Pásztortűzben, Nagyapám közzétette a Túrkevei Hírlapban, és én akkor megszagoltam a nyomdafestéket.”

A képlet már-már közhelyszerű, három országosan ismert személyiség életútjának alakulásában meghatározó szerepe volt az önképzőköri bírálatban megnyilvánuló elismerésnek. Ugyancsak közhely annak felelevenítése, hogy mit jelentett az anyagi gondokkal bajlódó Petőfinek a helyi elismerés, majd egy országos folyóiratban való megjelenés. Vagy említhetnénk Balogh Jánost, aki mai kifejezéssel élve halmozottan hátrányos helyzetű volt (árvaság, árvaház, szegény nagyszülők, rövidnadrág) és egy nem véletlenül előállított helyzet – az önképzőkör – megváltozatta a világ viszonyát felé (iskolai elismertség) és az ő viszonyát a világhoz. Jókait, Petőfit nem kell bemutatni, de kevesen tudják, hogy Balogh János magas szellemiségű, a szűkebb szaktudományán túllátó közéleti, értelmiségi ember lett.

Bizonyosra vehető, hogy a bírálatokban sok szubjektív, időközönként vitatható elem is lehetett. Ezt bizonyítja Petőfi pápai önképzőköri szereplése. A pápai önképzőkör már Petőfi előtt is működött, s bizonyos, hogy azon belül már kialakult egy hierarchia, akik barátságtalanul vagy fenntartásokkal figyelték az új jövevény ambícióit. Jellemző, hogy a képző társaság titkára, Demjén Ferenc Petőfit „tolakodó lutheránus tót diáknak” nevezte. Ezek után aligha csodálkozhatunk, hogy Demjén több alkalommal is negatívan értékelte Petőfi munkáit, s az érdemkönyvbe beírást többször is korrekcióhoz kötötte. Ezt Petőfi egy esetben elfogadta, a korrekciót el is végezte, de két további verse (Zsarnok, Eskü) esetében a bírálatot már nem fogadta el. Demjén − vitathatatlanul szubjektív − bírálatai 1842-ben tovább folytatódtak, de számunkra mindez csak másodrendű. Írásunkban nem az irodalomtörténeti szempontok dominálnak, hanem sokkal inkább az önképzőkörök hatása, azaz annak feltárása, hogy azok működése milyen hatással voltak tagjaira. Demjénnek fel kellett készülni a bírálatra, Petőfinek annak elfogadására vagy elutasításra. Ehhez olvasni, gondolkodni kellett, a véleményeket meg kellett fogalmazni stb. Mindezt csak megerősíti, hogy a fenti esetben a vitának − az esetleges szubjektív elemeken túl − tartalmi elemei is voltak, tehát különböző esztétikai álláspontok is ütközhettek. Különben Orlay szerint Petőfi a „kritikát, mint teljes életében, úgy akkor is gyűlölte. Erről véleménye az volt, hogy annak hatása sohasem jótékony, mert ahol tehetség nincs, ott semmiféle bírálat nem fogja azt megteremteni, ahol pedig van, ott semmiféle bírálat sem fogja azt megteremteni, ahol pedig van, ott többnyire lehangolást idéz elő, s ha önlábán elég ereje nincs, meg is semmisítheti. Ha rossz valamely műd, az úgy is feledékenységbe vész, míg a jó, magasztalás vagy megrovás nélkül is örök életre számíthat.”

Mindennek ellenére, éppúgy, mint Jókai esetében a bírálatoknak, kritikának pozitív hatása is volt. Fekete Sándor erről így írt:

„Petőfi már eddig is próbálkozott azzal, hogy a műveivel az olvasók nagyobb tábora elé lépjen. A képzőtársasági »kiigazító« határozatok most még inkább fokozhatták közlési vágyait, ellenfeleinek a leg-meggyőzőbb választ azzal adhatná – gondolhatta –, ha az általuk fitymálgatott verseket az iskolán kívül, az igazi irodalom tekintélyei által elismerteti.”

Ismételjük, a bírálat motiváló szerepét, erejét keressük, s nem az irodalomtörténeti értékeket, ez viszont Petőfi esetében éppúgy „felhajtóerő” volt, mint Jókai esetében. Ritkán, de példát találunk arra is, amikor a bírálat negatív következménnyel járt. Egy iglói diák lelkes szavalónak képzelte magát, de amikor A fülemüle című költeményét az önképzőkör tanár elnöke negatívan értékelte, „elkedvetlenedve” lemondott a további szavalásról.

A fenti példák „befutott” nagy emberekről szólnak, s így talán nem is meggyőzőek, de mint említettük, elfogadott pályázatok, és azok legtöbbször anyagilag is értékelt bírálata mellett az elismerésnek az érdemkönyvben történő rögzítése is hatalmas motivációs bázist jelentett, hiszen a bejegyzések súlyát, komolyságát senki nem kérdőjelezte meg. A bírálatok komolyságának egyik bizonyítéka, hogy azok igen sok esetben elutasítóak voltak. Ezt ismét néhány példával bizonyítjuk. A már említett Pápai Református Kollégium Képzőtársaságába az 1870/1871-es tanévben 89 dolgozatot adtak be. Ebből 16 dicséretben részesült, 18 „érdemkönyvbe íratott”. A Fogarasi Állami Főgimnáziumban 1906-ban a 26 meghallgatott szavalatból jegyzőkönyvileg megdicsértek 1-et, sikerültnek minősítettek 11-et. A jeligésen beérkezett 5 görög és német műfordításból megdicsértek 1-et, elfogadtak 3-at. A következő évben, 1907-ben Mikszáth Kálmán elbeszélő modoráról írtak ki pályázatot, de a beérkezett pályaművek nem voltak jutalmazhatók, így az Az epikai szerkezet a Zrinyiász első énekében című pályamű sem volt jutalmazható. A csalódások méltatása a vígjáték szempontjából című pályázatra beérkezett két pályázatból csak egy felelt meg. Az 1908-ban kiírt, az Odenwaldi és mátrai vadászat összehasonlítása, a Tompa hazafias allegóriái és a Zalán futásának metruma című pályázatra 6 pályamű érkezett, de ebből csak 4 nyert jutalmat. Mindezekkel csak azt kívántuk bizonyítani, hogy a bírálatok nem voltak formálisak, a pályázatokat az önképzőköri tagokból álló bírálók komolyan vették. Ezt bizonyítandó idézünk a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium 1905/6. évkönyvéből:

A Kossuth Lajos mint szónok című pályamű bírálata:

„Ez a tanulmány is teljesen sikerült. Ügyesen és találóan tünteti fel Kossuthot pártatlannak a világ szónokai között; mert míg a világtörténelem többi nagy szónokai saját nyelvükön szónokoltak, addig Kossuth idegen nyelveken is, így német és angol nyelven is magával ragadta a németeket és angolokat. Tehát a tanulmány kitűzött díjra érdemes.”

Ugyanebben az évben, ugyanitt írták az iskola értesítőjében:

Báró Kemény Zsigmond Gyulai Pálja, valamint báró Jósika Miklós Abafi című regényének összehasonlítása című pályaműve a következő bírálatban részesült:

„A tanulmány híven jellemzi a két történeti regényírót. Találóan emeli ki, hogy Jósika költői inventioja leleményesebb, mint a Keményé; de emez a korrajzban és a lélektani festésben jóval erősebb. A kitűzött pályadíjra érdemes. Kuncz Aladár novellakísérleteinek is az önképzőkor adott nyilvánosságot. Elbeszéléseket, verseket írt, az önképzőkörben megbírálják egymás alkotásait. Hetedikes korában a Zord idők történelmi háttere című írásával elnyeri Erdélyi Károly pályadíját és barátságát.”

Aligha szorul bővebb bizonyításra, hogy Kuncz irodalmi pályafutásában meghatározó szerepe volt a Piarista Gimnázium Pázmány Péter Önképzőkörnek.

Végül Thaly Kálmánt említjük meg, aki szintén Pápán, 15 éves korában került kapcsolatba a képzőtársasággal. Az 1854. decemberi beszámoló így ír erről: „Fájdalomban fogamzik a dal jelige alatt Peti Józseftől bírált költemények egyenként az érdemkönyv koszorújának virágaként közhangulatú elismeréssel s örömmel megtartattak. A fiatal erő különösebb kiemelésben részesülvén a jeligés levélke feltörése után kitűnt, hogy a szerző Thaly Kálmán.” Ettől kezdve Thaly minden ülésen szerepelt egy-két versével, melyeket a bírálók az érdemkönyvbe való rögzítésre méltónak találtak.

Írásunkban azt kívántuk bizonyítani, hogy a hazai középiskolák történetében nagy szerepet kapott önképzőköröknek kiemelkedő jelentősége volt az országot formáló értelmiség kialakításában.

Felhasznált források

Balogh János: Túrkevétől Óceániáig. Bp.: Nemzet Lap- és Könyvkiadó KFT, 2003.

A költő gyermek- és ifjúkora. In: Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza. Bp.: 1973. I. fej.

Kemény Gábor: Önképzőkörök múltja és jelene. In: Magyar Paedagógia. 1938. 1-2. sz.

Kiss Tamás: Így élt Móricz Zsigmond. Bp.: Móra Ferenc Könyvkiadó,1979.

Kovács Sándor: A soproni ev. Lyceum. 1790-1890. Sopron: 1890.

Pröhle Jenő: Petőfi költészete és szelleme a soproni evangélikus líceumban. In: Magyar Nyelv. 1957. p. 274-278.

Szabadi Béla: A Pápai Főiskolai Ifjúság Képzőtársaság jubileumi emlékkönyve. 1841-1941. Pápa: 1942.

Tóth Endre: Thaly Kálmán, a patai diák. In: Pápai Kollégiumi Lapok Pápa: 1939. márc., okt.

Vahot Gyula: Vahot Imre és Petőfi Sándor emlékezete. Bp.: 1980.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: