Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Steklács János: Arany László meseelmélete

Nyomtatási nézet

A magyar tudományos igényű meseelméleti gondolkodás kibontakozása

„A nemzet irodalmi színvonalát inkább azon jelesek után mérhetjük, a kik nem világraszóló nagyságok. A kik tehetségét ugyanaz a nép érti meg, mely a nyelvüket.”

Ezeket a gondolatokat Kozma Andor írta Arany László összegyűjtött művei elé 1904-ben. Ekkor még csupán hat év telt el a halála óta, ez az idő pedig kevés ahhoz, hogy egy életművet a nemzeti irodalom és kultúra szempontjából pontosan értékelni lehessen. Ma sem tudunk szépírói munkásságáról sokkal többet elmondani, mint akkoron Kozma Andor, nevezetesen azt, hogy A Délibábok hősének szerzője – a kor sajátosságai miatt – nem tartozott a „világraszóló nagyságok” közé. Neki nemcsak a korában, nemzedékében, de még családjában is akadt ilyen tehetség. Az irodalomtörténet kutatóin kívül a magyar folkloristák is rendre megemlékeznek róla, hiszen a magyar népmesekutatás, -gyűjtés történetében is maradandót alkotott.

A következőkben arra vállalkozunk, hogy áttekintjük a Magyar népmeséinkről címmel a Kisfaludy Társaságban tartott székfoglaló előadását, és a korabeli, valamint a modern meseelmélet eredményeinek tükrében vizsgáljuk meg gondolatait, téziseit.

Hazánkban először 1782-ben, a Ráth Mátyás által szerkesztett Magyar Hírmondó hasábjain jelent meg országos felhívás a népköltészeti gyűjtésre, de a munka csak a következő évszázadban indult meg a várt mértékben. Feltétlenül meg kell azt is említenünk, hogy ebben óriási szerepe volt a nyugat-európai hagyományoknak, amelyek hozzánk elsősorban német közvetítéssel érkeztek. Nálunk a legnagyobb hatást Goethe, Herder, és a Grimm testvérek tették kutatóinkra, gyűjtőinkre. (Ez a két tevékenység ebben az időben még szorosan összetartozott.) A romantikára jellemző nemzeti öntudatra ébredés eredményeképpen a népiesség, illetve a népnemzeti ideológia a század közepére már szinte mindenütt nagy népszerűségre tett szert nemcsak az irodalomban, de a korabeli filozófiában, közvélekedésben is. Ehhez természetesen elválaszthatatlanul hozzátartozott a népköltészet, a népmese iránti érdeklődés felerősödése is. A kezdeti szórványos próbálkozások után az 1810-es és 20-as években születtek az első mesegyűjteményeink, ekkor még német nyelven. Később pedig Erdélyi János, Papp Gyula, Kriza János, Arany László, Ipolyi Arnold munkái jelenítették meg, tették közismerté népköltészetünk értékeit, jellegzetességeit. Ezekkel a munkákkal párhuzamosan szükségszerűen mindezek elméletének is fejlődnie kellett, hiszen az egyre nagyobbra duzzadó anyag feldolgozásához, rendszerezéséhez, és a kezdetben egyéni gyűjtési módszerek összehangolásához nélkülözhetetlenné vált a tudományos elméleti megalapozottság. A xx. századra azután Benedek Eleknek, Katona Lajosnak és Kálmány Lajosnak köszönhetően tökéletesedtek a különböző eljárások. Ebben a folyamatban pedig igen fontos mérföldkő Arany László említett dolgozata.

Arany László székfoglalója 1867-ben hangzott el a Kisfaludy Társaság ülésén. Ekkorra már, ahogyan filológiai pontossággal elkészített leltárából tudjuk, 18 kötetben 240 magyar népmese volt olvasható. Az ő előadása előtt erről a témáról pontosan húsz évvel azelőtt beszélt Henszlmann Imre a Kisfaludy Társaságban. Ekkoriban csupán 14 mese volt magyar nyelven hozzáférhető, így aztán Henszlmann szükségszerűen szegényes szépirodalomra alapozott dolgozata volt az egyetlen szorosabb értelemben vett „szakirodalom” anyanyelvünkön. Arany Lászlónak már rendelkezésére álltak Erdélyi János és a saját 35 mesét tartalmazó gyűjteményén kívül Gaál és Majláth magyarul is megjelent meséi, Merényi, Kriza, Papp Gyula, Jókai munkái is. Az érdekesség kedvéért talán érdemes megemlítenünk, hogy az Ortutay Gyula (1979) által szerkesztett Magyar folklór című egyetemi jegyzetben közölt becslés szerint máig körülbelül húsz-huszonötezer mesét írtak le, és ennek a kétharmada hozzáférhető a kutatók számára. (Voigt Vilmos becslése, p. 228) Mindezt szem előtt tartva vizsgáljuk most meg alaposabban Arany László Magyar népmeséinkről szóló tanulmányát néhány aspektusból.

Etimológiai megközelítés

Arany fontosnak tartja a fogalmak tisztázását, „mert mese szavunkra nézve nagy a zavar irodalmunkban”, ahogy írja. Ez a kijelentése ma is megállná a helyét, hiszen iskoláktól, nemzetektől, nyelvektől függően nagymértékben változik a terminológia is. Arany László a mese, rege, monda fogalmak tisztázásával próbálkozik a német Märchen, Sage, Fabel mintájára, valljuk be meglehetősen kevés sikerrel, hiszen míg a németben jól körülírt terminusokat talál, magyar viszonylatban nagy a zűrzavar. Érdemes odafigyelnünk arra az irodalmi példaanyagra is, amellyel a következetlen szóhasználatokat illusztrálja. Szerinte a népi kifejezések igazítanak el minket a fogalmi útvesztőben: „Mesének pedig hívja (a nép) kizárólag az oly elbeszéléseket, melyeket sem a hallgató sem az elbeszélő igaznak nem tartanak, (…) hanem mint költemények, gyönyörködtetésül járnak szájról szájra.” Őszintén szólva a mese fogalmát ma sem tudnánk pontosabban definiálni, de erre a következtetésre jut egy évszázaddal később G. S. Kirk is A mítosz című művében, népmese és mítosz kapcsolatáról értekezve, miután hihetetlen mennyiségű anyagot dolgozott fel, és óriási erudícióra tett szert (Kirk, 1993). Vagy ha nem akarunk korban így előre szaladni, említhetjük a Grimm testvérek híres megállapítását, miszerint a monda történetibb, a mese költőibb. (Idézi Ortutay, 1979)

Arany későbbi, pontosított definíciója szerint a mesék egyrészt tárgyukra nézve olyan elbeszélések, amelyek természetfeletti, vagy nem valóságos történetek, másrészt az elbeszélő nép is fikcióként, csupán szórakoztató, gyönyörködtető célzattal beszél el. Így fogalmaz végül: „Népmese: a nép ajkán forgó általa is csupán költöttnek tartott, s a közélet viszonyai fölötti tárgyú kerek-egész elbeszélés.”

Ha kitekintünk kicsit távolabbra a kisepikai népköltészeti műfajok kapcsán, azt láthatjuk, hogy a legtöbb nyelvterületen a műfajok elnevezései az oralitásra utalnak. A görög müthosz, az orosz szkazka, a német Sage, az angol tale, szavak egyaránt a beszélni igére vezethetők vissza. A műfajok, illetve alműfajok tekintetében viszont nagy eltérések adódnak nemzetenként a megnevezésben, tipológiában. A legenda az egyetlen ebből a körből, amely az írásbeliségre utal, ennek okai nem szorulnak magyarázatra. A magyar monda, illetve rege között Arany azt a különbséget érzi, hogy míg az utóbbi minden típusú elbeszélésre használatos, az előbbi csak a történeti alappal bíró művekre. Ez a megállapítása nehezen ellenőrizhető, hiszen a rege szó mára leginkább a passzív szókincsünk részévé vált. A mondának négy alműfaját ismeri a szakirodalom: a történeti, az etimológiai, a hiedelem- és a legendamondát (Ortutay, 1979) Arany nehézsége érezhető, amikor a hiedelemtörténetekről ír, ugyanis jó érzéke szerint nem a mesékhez sorolja őket, a hiedelemmonda fogalma pedig még ismeretlen. Német, holland példákat segítségül hívva próbálkozik tisztázni a kérdést, de csak addig jut el, hogy ezeket a történeteket azért nem lehet a mesék közé sorolni, mert előadóik rendre elhiszik őket. Ezt a kérdést taglalva mondja ki az egyik különösen fontos észrevételét, mely szerint az idegen, elsősorban német szerzők által meghatározott osztályok nem illeszkednek a mi mesekincsünkre.

A magyar mesekincs tipológiai osztályozásának összevetése

Henszlmann Imre, 1847 (14 mese)

Arany László, 1867 (240 mese)

A magyar folklór, 1979 (12-13 000 mese/Voigt V.)

1. Jelképes mesék

1. Jelvi mesék

1. Tündérmese

2. Természeti vagy fantasztikus lényekről szóló mesék

2. Tanmesék

2. Hősmese

3. Dévajkák

3. Tréfás mesék

3. Novellamese

 

 

4. Állatmese

 

 

5. Tréfás mesék

 

 

6. Formula mese

 

 

7. Csalimese

A táblázatban egymás mellett láthatjuk Henszlmann Imre, Arany László és A magyar folklór című egyetemi tankönyv csoportosításait a magyar népmesék műfaji csoportjairól. A nevek után álló számok mutatják, hogy a tanulmányok elkészülésének idejében mennyi mese állt magyarul nyomtatásban rendelkezésre. A Voigt Vilmos által tett felsorolás alapjául pedig egy felmérés áll, amelyet Ortutay Gyula kérésére Kovács Ágnes készített el a műfajok arányainak becslésére.

Arany László részletes mesefelosztása a fentieket taglalva a következő:

  • Jelvi mesék
    • Tisztán költészeti elemek
    • A keresztény költészet elmei
    • Hősmondai elemek
    • Indogermán elemek
    • Altaji elemek
  • Tanmesék
    • Erkölcsi vagy élettapasztalati oktatást tartalmazó mesék
    • Valamilyen lényt jellemző mesék
    • (3 allegória)
  • Tréfás mesék
    • Emberi tulajdonságokról szóló történetek
    • Gyermekmesék
    • Csali mesék
    • Képtelenségek, paradoxonok, „legszilajabb élczek”

Arany László jelvi meséi majdnem fedik Henszlmann jelképes meséit, Arany csupán azzal a kritikával illeti Henszlmannt, hogy túl sok mesére ráerőlteti ezt a kategóriát. A jelvi mese kifejezés a mai tündér- és hősmeséinket takarja, Arany szerint viszont tündér meglehetősen kevés ilyen mesében szerepel, mesei hős pedig majd mindegyikben. A jelvi – ma talán szimbolikusnak neveznénk – mesék alapjának bizonyos ősi pogány természeti vallások nyomait, azok kultuszait tartották ebben az időben, illetve az ezzel kapcsolatos természetmagyarázatokat.

A mítoszértelmezésekben még nagyobb divatja volt ennek az elképzelésnek. Arany László ezt elutasítja ebben a dolgozatában, de mint írja, más eredetet sem tud meg­jelölni.

A későbbiekben ugyan a mítoszkutatók körében leginkább gúny és nevetség tárgyává vált a Max Müller-féle natúrmitológiai irányzat, ebben az időben viszont még nagyon sok misztikus elmélet élt, amelyek szerint a mesékben, mondákban letűnt vallások pogány istenei élnek tovább. Arany azon meglátását is igazolta az idő, amely szerint nem vezet számottevő eredményre a mítoszkutatásban sem a merev, egy szempontú vizsgálódás. Gondoljunk csak arra, hogy a mítoszkutatás a huszadik századra tipikus interdiszciplináris területté vált, klasszika-filológusok, történészek, antropológusok, nyelvészek, irodalmárok a művelői. Bár Arany László a mítoszokat csupán költészetnek tartja, és ebben téved, az ilyesféle vélekedéseket tudományosan majd csak James Georg Frazer és iskolája, illetve Bronislaw Malinowsky, Franz Boas tudja megcáfolni. (Magyar kiadások: Frazer, 1965; Malinowsky, 1972; Boas, 1975)

Ipolyi Arnold keresztény bűn-megváltás-hit elmélete a mesékről szintén logikus cáfolatot kap ebben a fejezetben. De találunk itt egy különösen érdekes megállapítást. Ezt írja Arany: „A jelvi mesék (…) között igen sok van egymással azonos részlet, s talán ötödik sem maradna meg , a rokon részleteket kiszemelgetve, a mi azonban azért volna csaknem lehetetlen, mert a rokon részletek oly össze-vissza kuszálva vannak egymásba szövődve, mint egy hínár vékony szálai, – és pedig nemcsak saját meséink, hanem Madagaskartól a lappokig, s Angliától Indiáig valamennyi népé.”

Ezeket a vékony hínárszálakat mégsem volt lehetetlen kibogozni. Jónéhány évvel később ugyan, de mégis akadt valaki, aki megtette. Proppról van szó, és a Mesemorfológia című írásáról. Propp ugyan varázsmesékről ír, funkciókról és szereplőkről, amelyek egyfelől változatossá, másfelől egyhangúvá teszik a tárgyalt meséket, műve alapjául mégis ugyanez a felismerés szolgált. (Propp, 1985)

A jelvi mesék alműfajait illetően szintén alapos ismertetést találunk, Arany gazdag példaanyagot felhasználva mutatja be ezeknek a motívumoknak a jellemzőit és keveredését. Értekezési stílusa, hivatkozott forrásai, idézett német, holland, finn, olasz, szerb, skandináv és keleti példái, illetve komparatív meseelemzései figyelemre méltó műveltségről, tájékozottságról tanúskodnak. Németh G. Béla szerint Arany német és angol forrásait, olvasmányait nem ismerjük pontosan (Németh G., 1970). Ebben a tanulmányban mégis találkozunk néhány névvel. Hogy ki volt „Schott Ártur, és Albert Bechstein, Benfey, Köhler, Liebrecht”, és hogy mit olvashatott tőle szerzőnk, annak felderítése jóval meghaladja jelen munkánk kereteit.

Tanmesék

A tanmeséknek tehát, mint már említettük két fajtáját jelöli ki Arany, az egyikben erkölcsi oktatást, a másikban valamely „lény” jellemzését találjuk. Mindkét mesében állatok a főszereplők, mégis az különbözteti meg a kettőt egymástól, hogy az elsőben sokkal nagyobb hangsúlyt kap a didaktikai jelleg. Az állat- és tanmese közti összefüggést így magyarázza a szerző: „a tanmesék között van állatmese és nem állatmese, viszont az állatmesék között van tan- és nem tanmese. De a körvonalok, természetesen, gyakran összefolynak.”

A tanmesékkel kapcsolatban találóan megjegyzi Arany, hogy ezek ezopuszi, phaedrusi változatait, amelyekben túlságosan is egyértelműen megjelenik a tanulság, hozzá teszi azt is, hogy nem nagyon kedveli a nép. Pesti Gábor, Heltai Gáspár, valóban igen korán, a magyar nyelvű szépirodalom születésének éveiben emelték irodalmi rangra a fabula műfaját, folklorizációja azonban mindehhez képest nem nevezhető jelentősnek, pedig Fáy András, Péczeli József személyében a xviii–xix. században is akadtak követőik. Az igazsághoz tartozik persze az is, hogy Pesti Gábor érdeklődését mestere, Erasmus keltette fel a tanmesék iránt, és az is, hogy bizony a fabula nem számított előkelő műfajnak La Fontaine korában sem, népszerűségéhez viszont nem férhet kétség. Ezzel együtt – ha egyáltalán a mese műfajához soroljuk a fabulát – a népi kultúrában sohasem vált annyira közkedvelté, mint például a tündérmesék.

Ennél a fejezetnél említi meg Arany az allegóriát, amelyet a legkönnyebben ide tud beilleszteni példázat jellege és mondanivalója szerint. Három ilyen elbeszélést talált, mindhármat Kriza gyűjteményében, nevezetesen az Igazság és Hamisság, A Szerencse és Áldás és az Irigy testvérek című meséket. Ma már azt is megkérdőjelezhetnénk, hogy egyáltalán a mesék közé tartoznak-e ezek az elbeszélések.

Tréfás mesék

Ennek a mesetípusnak a jellemzője, hogy tréfás és csodás elemek keverednek benne. Bőséges példaanyagon keresztül mutatja be Arany László ezt a számára talán legkedvesebb mesecsaládot. Henszlmann dévajkáinak csoportját ő sokkal nagyobb családként ábrázolja, és négy alműfaját különbözteti meg ezeknek a meséknek. Ezek a mesék azok, amelyek oly jellemzőek a magyar nép kedélyességére, és oly jellemzően tudják idézni az együtt eltöltött esték hangulatát Arany vélekedése szerint.

Az első csoportba azokat az elbeszéléseket sorolja, amelyek emberi tulajdonságokról, gyarlóságról, hiszékenységről, lustaságról vagy éleseszűségről, talpraesettségről szólnak. Ennél a pontnál veszi sorra a mesék állandó szereplőit is; az ördögöt, a boszorkányt, a halált, a tündéreket és külön megemlékezik Panczimancziról, akit a székelyek Tánczi Vargaluskának, a mai gyerekek pedig Hétszínyű Kapanyányimonyóknak ismernek, aki az egyetlen tréfás tündére a magyar népmeséknek Arany meglátása szerint. Ennek a résznek mai szemmel a legnagyobb hiányossága, hogy Arany nem veszi észre a különbséget a mesék szereplői és a népi hiedelemvilág különös lényei között. A magyar hiedelemvilág kutatásának a legszámottevőbb műve ekkor Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája (1854), amely, mint tudjuk nem állta ki az idő próbáját, bár Ipolyi lelkesedése, elszántsága, a téma iránti elkötelezettsége mindenképpen komoly elismerést érdemel. Hiedelmeink gyűjtése és tudományos igényű feldolgozása a huszadik századra marad, a legátfogóbb képet pedig majd Dömötör Tekla és Diószegi Vilmos munkái adnak a magyar nép hiedelemvilágáról. (Dömötör, 1982; Diószegi, 1983)

A tréfás mesék második csoportjába a gyermekmeséket sorolja, amelyeket ma láncmeséknek vagy formula meséknek nevezünk. „Csupa naív és élénk kedélyesség az, a mi ezeket alkotja; nincs bennök semmi mythológia, semmi didaxis, semmi vonatkozás az emberi viszonyokra és semmi csapongó élcz” – mondja Arany László.

A huszadik századi ember könnyen elképedhet azon, hogy a számos mesei alműfaj közül csak egyet nevez meg a szerző gyermekmeseként, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a „gyermekkor felfedezése” előtt vagyunk. Azelőtt, hogy megszülettek volna Freud, Jung, Bettelheim és más pszichológusok azon felismerései, hogy a meséknek nélkülözhetetlen szerepük van a gyermek szocializációjában, lélektani fejlődésében és hogy bizonyos kételyeire, szorongásaira csak innen kaphat választ, megoldást. (vö.: Jung, 1993; Bettelheim, 1985)

Ebben az időben még Bezerédj Amália Flóri könyve című műve a legnépszerűbb gyermekeknek szóló irodalmi mű, és a közvélemény gyermekirodalom alatt nehézkesen fogalmazott, erőteljesen didaktikus műveket ért. A modern gyermekirodalom kezdetét 1888-tól, Benedek Elek híres parlamenti beszédétől számítjuk. Az én újságom című népszerű gyermeklap is csupán 1889-ben indult, valamint a gyermekkönyvek megjelentetését felvállaló Singer és Wolfner nevű kiadót is csak 1885-ben alapították. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ebben az időben is vannak már kísérletek, mint például az Arany János és Tompa Mihály köréhez tartozó tehetséges, fiatal szerző, Gáspár János Csemegék című könyve 1848-ból, ezek azonban még igen ritkák és leginkább fordításokat tartalmaznak. Ez lehet a magyarázata tehát annak, hogy Arany László formai szempontok alapján csupán ezt az egy típusú mesét tarja kimondottan gyermekmesének.

Amíg az előbbi meséket a gyermekek szórakoztatására, addig a csalimeséket bosszantásukra eszelik ki a mesélők Arany szerint, aki ezt a mesetípust a tréfás mesék harmadik csoportjaként nevezi meg. A csalimeséket egyébként ma is önálló kategóriaként tartjuk számon, mint a mese „önparódiáját”, amely átmenetet képez a vicc, ugratás és a mese műfaja között.

Az utolsó alműfaját a tréfás meséknek azok az elbeszélések alkotják, amelyekben képtelenségekről, lehetetlen helyzetekről, paradoxonokról szól a történet. Nehéz jó elnevezést találni ezekre a mesékre, olyannyira, hogy Arany László nem is alkalmaz semmilyen kifejezést rájuk. Ma hazugságmeséknek nevezzük őket, bár ez sem a legjobb szó, hiszen általában nem hazugságokról szólnak. Ezek az utóbb ismertetett mesecsoportok egyébként a legkevésbé kutatott népköltészeti műfajok közé tartoznak.

Arany kritikai megjegyzései

A magyar népmese tipológiai osztályozásával végezve a meglévő mesegyűjtemények nyelvét, stílusát teszi vizsgálata tárgyává a szerző. Következetes, elméleti alapokra helyezett, kellően szigorú kritikái ma is megállják helyüket, a folklorisztika minden itt tett észrevételét igazolta azóta. Bírálja Gaál és Majláth német nyelvű gyűjteményeinek túlságosan klasszicizált, népiességétől megfosztott stílusát, az Erdélyi által szerkesztett Népdalok és Mondák című kötet több gyűjtőtől származó, ezért nem egységes nyelvezetű elbeszéléseit. Nehezményezi továbbá Gaál magyar nyelvű meséinek fésületlen stílusát, Majláth túlságosan nehézkes részletező előadásmódját. Megdicséri viszont az arra valóban a leginkább érdemes Kriza János székely népmeséit a megőrzött ízes, eredeti tájszólása és Papp Gyula palóc meséit egyszerű nyelvezete miatt, de leginkább mindkét gyűjtőnél a hamisítatlan népiességet becsüli nagyra. Az igazsághoz tartozik még az is, hogy az ő Eredeti népmesék című gyűjteménye is kitűnik nyelvének szépségével, stilizáltságával, annak ellenére, hogy tizennyolc éves volt, amikor megjelent. A következő megjegyzése a gyűjtésről programként is felfogható: „(…) fontosabb tehát, hogy a mese lehetőleg eredeti alakjában kerüljön az irodalom elé, körülbelül úgy, mint azt egy ügyes mesemondó, minden felesleges szószaporítás nélkül, de mégis a nép által kedvelt, s többnyire beszőni szokott szószaporítás felvételében, fonókában vagy kukoricza-fosztásnál elmondaná.”

Összegzés

A fentiek alapján összegzésül talán a legfontosabb azt elmondanunk, hogy a meseelméleti gondolkodás történetében ugrásszerű fejlődést jelent Arany László tanulmánya. Ennek oka leginkább az, hogy az ebben a korban oly gyakori népköltészet iránti lelkesedés mellé Arany esetében kiemelkedő és korszerű műveltség is társult. Arany László megállapításai túlnyomó többségben, mint láthattuk ma is megállják a helyüket, tipológiai felosztása pedig ma is nehezen kifogásolható. Ez azért számít komoly eredménynek, mert mint már arra utaltunk a dolgozata készülésének idejében 240 magyar népmese volt megtalálható különböző gyűjteményekben, ami körülbelül a század részét képezi a ma létező anyagnak.

Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek.

Bp.: Gondolat, 1985.

Boas, Franz: Népek, nyelvek, kultúrák. Bp.: Gondolat, 1975.

Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Bp.: Akadémiai Kiadó, 1983.

Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága, Bp.: Corvina Kiadó, 1982.

Frazer, J. G.: Az aranyág. Bp.: Gondolat, 1965.

Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia. Pest: Heckenast Gusztáv, 1854.

Jung, C. G.: Az ember és szimbólumai. Bp.: Göncöl Kiadó, 1993.

Kirk, G. S.: A mítosz. Bp.: Holnap Kiadó, 1993.

Kozma Andor (szerk.): Arany László munkái. Bp.: Franklin-Társulat, 1904.

Malinowski, Bronislav: Baloma. Válogatott írások. Bp.: Gondolat Kiadó, 1972.

Németh G. Béla: Arany László In: Mű és személyiség. Bp.: Magvető, 1970.

Ortutay Gyula (szerk.): A magyar folklór. Egyetemi tankönyv. Bp.: elte, 1979.

Propp, V. J.: Mesemorfológia. Bp.: Gondolat, 1985.

Sőtér István (szerk.): A magyar irodalom története (iv. kötet). Bp.: Akadémiai Kiadó, 1964.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: