Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Balogh Mihály: Ami a jubileumi évkönyvből kimaradt

Nyomtatási nézet

Engedjék meg, hogy az Ami a jubileumi emlékkönyből kimaradt címet viselő munkajelentésemet egy XXI. századi klasszikussá nemesedő, poétikus mottóval kezdjem, korunk egyik jelesétől, Varró Danitól. Íme, a mottó:

„Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én, ha bakker

nem áll rendelkezésre csak 160 karakter”

 

És már jöhet is a mentegetőzés, magyarázkodás!

Választott címem indokoltságát alább bővebben is bizonyítani fogom. A munkajelentés, mint műfaji megjelölés – bevallom – provokatívan (ön)ironikus, hiszen sokkal inkább szubjektív, nosztalgikus emlékidézés következik most az iskolai könyvtári „daliás időkről”, mint holmi tárgyilagos, száraz munkajelentés. A Varró Daninak kiosztott „klasszikus” cím ma még inkább az előlegezett bizalom jele csupán. A „bakker” pedig itt és most talán nem (csak) blaszfémia. Hátha egy holland virágküldő cég neve, amelynek fölemlegetése egy efféle jubiláris ünnepségen akár stílszerű is lehet. (Zárójelben mondom: ezt a virágküldő dolgot én is csak most tudtam meg, s az ebből netán befolyó reklámbevételt ezennel föl is ajánlom a Könyvtárostanárok Egyesülete (KTE) megsegítésére.)

És akkor a cím…! Amikor megkaptam elnök asszonyunktól a fölkérést, hogy ugyan mondjak már valamit az egyesület jubileumi ülésén a mögöttünk maradt negyedszázadról, kapásból riadtam vissza. Jó, jó, de mégis mit mondjak? Igaz, mostanában írtam meg a történetünket a 75 éves Magyar Könyvtárosok Egyesülete (MKE) magát ünneplő kötetébe. Akár föl is olvashatnám azt? Az ötlettől magam is visszariadtam, amint eszembe jutott, mennyire megszenvedtem én akkoriban a feladattal. Szigorú főszerkesztőnk, Bényei doktor betartandóan megszabta a terjedelmet, kerek húszezer karakterben. Ehhez képest nekem első nekifutásra sikerült negyvennégyezer leütésbe „sűrítenem” kisded történetünket. Ez bizony a duplájánál is több! – állapítottam meg nem kis keserűséggel, míg ajkamra tolult a „varródanis” vallomás:

„Hogy mondjam el, KáTéE, mennyire szeretlek, bakker

nem áll rendelkezésre csak húszezer karakter

Bizony mondom, ekkor utolért a szellemi (ön)csonkítás jól ismert keserve. Rá is emlékezem, amikor nosztalgikus-szomorkás hangulatban kalandozom öreg laptopom „kte-történet” című könyvtárában, az akkoriban néhány hónap alatt összegyűlt negyven fájl között. A negyvenből legalább tízet a már-már sziszifuszi „szűkítő hadművelet” egyes állomásai tettek ki. Egy hónapon át tartott a kíméletlen szövegfaragó munka, miközben sorra kellett elvetnem számomra fontos eseményeket, tényeket, gondolatokat. Hangulatokról, ízekről, különleges epizódok szubjektív, netán lírai hangvételű fölidézéséről meg szó se essék, hiszen azok már az első, bő változatba sem fértek bele. Időközben vészesen közeledett a leadási határidő, és még mindig hibádzott vagy háromezer karakter. Végső kétségbeesésemben küldtem el a szöveget Szakmári Klára elnök asszonyunknak, mert én már nem bírtam vele tovább. Klára szigorú, magyartanáros gondossággal, precizitással lefejtette róla, amit még lefejthetőnek (vagy mondjam úgy: felejthetőnek) tartott. Innen is megköszönöm neki, hogy a huszonnegyedik órában útnak indulhatott a küldemény Debrecenbe, Bényei Miklóshoz, majd onnan a helyére, az mke jubileumi kötetbe…

Így azután most csakis a tisztelt jelenlévők iránti szívjóságom tilthatja meg annak a csont szárazra aszalt kte történetnek a fölolvasását. Legyen ez kinek-kinek az egyéni feladata, házi olvasmánya, amelyről a számonkérő órát – mondjuk – az ötvenéves jubileumon tartjuk meg. Előtte azonban kíméletlenül beszedem az olvasónaplókat!

Erre az ünnepi alkalomra pedig az jut, ami a kte történetből kimaradt. Jöhetnek a hangulatok, a személyes emlékek, jöjjön alkalmasint a líra! Már csak annyi a tisztázandóm, hogy vajon csak a derű óráit számoljam-e, miként a régi napórák latin felirata sugallja: „Nil numero horas, nisi serenas.” Szívesen tenném, de nem tehetem. Egy napórának könnyű: ő tényleg csak akkor „ketyeg” – ha süt a nap. Nekünk, egyszerű földi halandóknak, kte-alapítóknak és továbbvivőknek viszont kijutott egykor derűből-borúból, egyformán és válogatás nélkül. Nem volna igazságos, nem volna őszinte, ha csak a boldog órák emlékezete maradna fönn.

Ott voltak mindjárt kezdetnek az indulás bonyodalmai, az előkészítés nehézségei, majd azután a megalakulási aktus eufórikus pillanatai. Azért az egy másik világ volt, a maga szabályaival és szabálytalanságaival, nem mindenki emlékezhet rá a jelenlévők közül – már csak a koránál fogva sem. Hiába voltunk túl akkor már két sikeres nyári akadémián, hiába voltunk tagjai több tucatnyian, iskolai könyvtárosok, a különféle szakmai és megyei mke szekcióknak, új szekciót indítani mégsem volt egyszerű.

Egyrészt mert akkoriban szinte mindent politikának hívtunk, így volt kultúrpolitika, könyvtárpolitika, egyesületpolitika, s talán még szekciópolitika is. Amit pedig politikának hívtunk, ahhoz leginkább fölülről lehetett hozzányúlni, ahhoz minimum kultúr-, könyvtár-, egyesület- és/vagy szekciópolitikusok dukáltak. Másrészt az is baj volt, hogy több, afféle kultúrtényezőnek számító szakmabeli, főleg egyesületi ember élénken ellenezte az új szekció ötletét. Hogy miért, abba most inkább nem bonyolódnék bele, estig azért nem érünk rá. Tény az, hogy végül is 1986. június közepén Ugrin Márta szakmai tanácskozást szervezett a Veres Pálné Gimnázium könyvtárában, szabályos meghívókkal, szabályos napirendi pontokkal, és az akkori mke-elnök, Billédi Ferencné ugyancsak szabályos aláírásával. Az a tizenkilenc szakember, aki eljött, akkurátusan megtárgyalta a fő napirendet, az iskolai könyvtárosok továbbképzése időszerű helyzetét, miközben mindenki pontosan tudta, hogy ez itt most fedőnév, konspiráció. Igazából az „egyéb ügyek” című napirend kedvéért jöttünk össze. Végül el is értünk odáig, és akkor Ugrin Márta mintegy mellesleg fölemlítette, hogy nagyon kéne már egy iskolai könyvtáros szekció. Ezt viszont a jelenlévők túlnyomó többsége maradéktalanul támogatta. Vagyis jónak bizonyult a résztvevők kiválogatása.

Ezután öt mozgalmas hónap következett. A frontok a kulisszák mögött feszültek egymásnak, s nem látványosan, de keményen zajlott a kulturkampf. Az mke-n belül még mindig többen ellenezték az önállósodást, ezért fölmerült, hogy a Pedagógiai Társaság égisze alatt alakítunk tagszervezetet. Ezt az ötletet erősítette, hogy sokáig nem akadt alkalmas könyvtáros szakember, aki elvállalta volna az elnöki tisztet.

Így jutottunk el november 28-án, pénteken délután 2 órakor a Csengery utcai Fáklya klubba. A szebb napokat is megért, kopott és poros nagyterem nézőterén ötvenhárman ültünk, amikor Márta kiállt elénk, és javasolta levezető elnöknek Celler Zsuzsát, jegyzőkönyvvezetőnek pedig engem. Érdekes volt szembesülni most, közel negyedszázad után azzal a jegyzőkönyvvel! Férfiasan be kell vallanom, hogy azzal a hangulattal, amit ott és akkor megéltünk, köszönőviszonyban sem volt az én jegyzőkönyvem. Hogy milyen volt a hangulat? Egyszerre feszült és örömteli. Összeszorult bennünk a „mi lesz ebből?” aggodalma, az „azért is megmutatjuk” büszke daca, s nyilván a „kezünkbe vesszük a szakmánk sorsát” felelős öröme is.

Egyszóval jó volt ott lenni, jó volt szerepet vállalni abban a közösségben, amelynek a tagjai közül egyébként sokan akkor találkoztak először. Voltunk ott néhányan, akik nem először vettünk részt fontos, de legalábbis annak vélt dolgokban, mégis máig hiszem, hogy mindannyiunk szakmai életében emelkedett, emlékezetes pillanat volt, amikor a szavazásokat követően Celler Zsuzsa bejelentette az mke Iskolai Könyvtáros Szekciója megalakulását, és amikor Tóthné Király Kati, friss-ropogós elnök asszonyunk szólásra emelkedett, hogy elmondja elnöki székfoglalóját.

Ezután következett egy „mézesév”, sok munkával, ütemes taglétszám-gyarapodással, és egy jelentős áttörést, elismerést hozó, lendületes nyári akadémiával. A három pesti nap után két napra elvittük Kunszentmiklósra a százharminc résztvevőt, ahol szakmai ajánlásokat fogadtunk el. De talán mindennél emlékezetesebb volt az utolsó délután, amikor Apajpusztán előbb elraboltattuk Mártát egy nyalka csikóslegénnyel, és bőrig áztunk a hirtelen jött, fenséges pusztai viharban, majd méltóképpen zártuk a hetet a szentmiklósi kollégiumban fölcsendülő közös népdalénekléssel. Rossz íróknál ilyenkor jön az obligát fordulat: a hangulat leírhatatlan volt. Ehhez tartom magam én is…

De ahogy ígértem elébb, nem csak a derű óráit számolom! A harmadik évben valahogyan megtört a lendületünk. A jubileumi emlékkönyvben ezt a fordulatot – diplomatikusan – így vezettem elő: „Mind inkább eltért az elnök és a titkár véleménye a szekció irányításáról.” Valójában az történt, hogy maga a vezetőség is megoszlott, a meddőnek bizonyuló viták elszaporodtak, végül az elnök lemondott, s vele együtt még ketten leköszöntünk a vezetőségből.

Itt meg kell állnom egy szóra. Valahol egyszer leírtam, s a Dosztojevszkij után szabadon előadott parafrázisomat már idézni is láttam azóta, hogy tudniillik az iskolai könyvtárak világában mindannyian Ugrin Márta köpönyegéből bújtunk ki. Három éve készülök Mártától elbúcsúzni, de máig nem tudtam pontosan megfogalmazni, hitelesen szavakba önteni a szakmai és emberi kapcsolatunk esszenciáját, túl a köpönyeg metaforán. Remélem, megadatik nekem, hogy egyszer túlessek ezen a tartozásomon is. Addig csak annyit, amennyi most mindenképpen ide kívánkozik. Homlokegyenest másként gondoltuk megélni a gyakorlatban a csapatmunka fogalmát, különös tekintettel egy olyan, társadalmi alapú szakmai érdekvédelmi szervezetre, és annak vezetésére, mint amilyen az iskolai könyvtárosok szekciója volt.

Akkor az idő múlásával úgy láttuk, minket igazol a szekció életének alakulása, a csökkenő taglétszám, a nyári akadémiák iránt fogyó érdeklődés. Ebben a helyzetben kerestek meg többen 1991 nyarán: miután az elnök, Celler Zsuzsa munkahelyi elfoglaltságága miatt leköszönt, vállaljam el az elnöki tisztet. Nem ugrottam érte, hiszen pontosan tudtam, mit vállalok, ha vállalom. Végül elmentem a szeptemberi veszprémi tisztújításra, ami határozatképtelenség miatt elmaradt, viszont kemény vitákban bővelkedett. Az az este nem fog az egyesület aranyoldalaira kerülni. Noha durva személyeskedésig nem fajultak a dolgok, bizony adtunk és kaptunk nehezen gyógyuló lelki sebeket, kölcsönösen. Máig bánt, hogy valamikor később nem álltam oda Márta elé, az elnézését kérni, ha megbántottam. Ugrin Márta végül szinte teljesen magára maradt, majd átmenetileg ki is lépett a szekcióból.

Novemberben ismét választottunk, és összeállt az a legitim vezetőség, amely azután kevés változással hat éven át együtt dolgozott. Tényleg együtt, igazi csapatmunkában! Az előzmények után más irányítási filozófiát és gyakorlatot nem is követhettünk volna. (Ha csak zárójelben is, hadd soroljam föl legalább a neveket – ábécé szerint: Ambrus
Andrásné, Celler Zsuzsa, Dán Krisztina, Homor Tivadar, Lukács Zsuzsa, Kalmárné Morcsányi Rozália.)

Iskolai könyvtárosból könyvtárostanárrá változott a nevünk, a kettős kötődés és a kettős professzió hangsúlyozásául, szekcióból pedig szervezetté avanzsáltunk, bővülő önállósággal. Újra lendületet kapott a szervezeti élet, a taglétszámunk 250 főre szaporodott. Népes rendezvényeinken oldott hangulatban „szakmáztunk”, igyekeztünk ott lenni mindkét ágazat minden olyan eseményén, amely érintette az iskolai könyvtárak világát.

Együtt örültünk a négy egymást követő, eredményes pályázatunknak, meg a szervezet első önálló kiadványának, amelyet a díjazott pályamunkák anyagából szerkesztettek a kollégák, s amely 1400 példányban mind egy szálig elfogyott, pedig pénzért adtuk.

Hadd ragadjak ki néhány érdekes, emlékezetes pillanatot – persze szubjektíven. Máig élénken él bennem az 1992-es nyár, a sárospataki vándorgyűlés, ahol plenáris előadóként képviselhettem a szervezetet, s ahol – tekintettel a nagy hőségre – két előadás közt tényleg vándorrá vált a gyűlés, a türelmetlenebbek ugyanis nagy zajjal menekültek a Bodrog-parti strand enyhületébe.

Azon az őszön Debrecenben az új jelenségnek számító alternatív tankönyvekről tanácskoztunk. Egy szobában aludtam Esztergályos Jenővel, aki egy öreg Wartburggal pöfögött el Celldömölkről Debrecenbe, s a csomagtartóban hozta a könyveit. Jenő tele volt bizonytalansággal. Vajon jól döntött-e, amikor a biztos tanári állást föladva belevágott a tankönyvcsinálás bizonytalan vállalkozásába. Aki legalább egy kicsit ismeri az Apáczai Kiadó-birodalmat, az tudja a helyes választ.

A következő évben résztvevői csúccsal rendeztük meg az Fővárosi Pedagógiai Intézetben a nyári akadémiát, ahová német és dán előadókat hívtunk. Máig derülök, ha eszembe jut a két dán kolléga karikatúrája, amely a saját iskolai könyvtárügyüket volt hivatva összefoglalni, nem kis öniróniával. A rajzon két fickó száguldozik egy motoron, erdei fák közt – a fejükön megfordított bukósisakkal.

Jó felé megyünk, Olaf? – kérdi a hátul ülő a motor vezetőjétől.

– Azt sajnos nem tudom, Gert, de hogy gyorsan haladunk, az biztos – feleli a másik.

Lélekemelő és lélekszorító színfoltja egyszerre volt ennek az akadémiának a környező országokból érkezett számos Kárpát-medencei magyar iskolai könyvtáros megszólalása. Elmondták többek között, hogy nekik mi vagyunk az áhított, a követendő példa, miközben nekünk meg a németek, s a dánok, akiket viszont ők már nem is mindig értenek igazán, még a tolmács segítségével sem, olyan nagyok a szakmai távolságok.

Egy év múlva tizenketten a helyszínen is rácsodálkozhattunk a dán iskolai könyvtári rendszerre. Arról beszélni egy délután sem volna elég, csak elég idő kellene hozzá. Pedig még mennyi minden történt velünk, azután is! Szinte tolulnak elő az emlékek: a közös munkából kinövő értelmes, szép emberi kapcsolatokról; az esti nagy, világmegváltó beszélgetésekről; a győri vándorgyűlésről, ahol egy héten át velünk volt az amerikai Peter Genko, persze valamiféle homályos magyar gyökerekkel, aki aztán 2001-ben az iasl, a nemzetközi iskolai könyvtáros szövetség elnöke lett. Az ő világszerte széttekintő előadásának óriási revelációja volt számomra, hogy pénz lehet több máshol, az iskolai könyvtárosok alap problémái mégis mindenfelé nagyjából azonosak a mi gondjainkkal.

És ha már Győr – hát menetrendszerűen jött az újabb nagy csalódás! Még 1996 őszén, a tízéves évfordulónkon is letargikusan mondtam el az elnöki beszámolómban, hogy a szervezet, illetve a vezetőség a saját kudarcának (is) tekinti a közoktatási törvény 1996-os módosítását, amely szerint az általános iskolai könyvtárostanári feladatok ellátására csak fél tanári státust garantál a központi költségvetés. (Bár mai fülnek – a megszűnések és összevonások prolongált évadján – már ez a garancia is másképpen cseng azért...)

Külön dráma feszült a „végeredmény” bejelentésének körülményeiben. Miután hónapokon át jártuk a törvénytervezet egyeztető értekezleteit, és tettünk szóvá mindent, amit negatívnak találtunk, és miután az utolsó, általunk ismert változatban még az – kényszerűen ugyan, de elfogadott – egy iskola-egy könyvtáros szisztémát láthattuk leírva, az akadémia záró előadójaként hozzánk érkezett államtitkár bejelentette az örömhírt, hogy a parlament jóváhagyta a törvényt, majd a kezembe nyomott egy példányt. Ösztönösen lapoztam bele, és kerestem meg a létszámot tartalmazó mellékletet. Ott pedig feketén-fehéren írva volt, hogy általános iskolában fél könyvtárost kell alkalmazni.

A lehető legdurvábban becsaptak minket, és amikor ezt frissiben szóvá tettem a megnevezésre sem érdemes – egyáltalán nem félnek, sokkal inkább egésznek tűnő – államtitkárnak, aki lazán, könnyed mosollyal azt válaszolta, vagy száz iskolai könyvtáros füle hallatára:

Ejnye, ejnye! Hát miért nem előbb szóltatok!

Erre mondják, hogy se köpni, se nyelni… Mindenesetre nálam ekkor kezdődött az öregség. És ekkor dőlt el, hogy leköszönök az elnökségről…

Kedves kollégák! Itteni előadói időm lejárván, még gyorsan elnézést kérek, hogy nem valamiféle optimistább zárszóval köszönök most el Önöktől, tőletek. De ha mégis szemrehányás érne ezért, hadd idézzek egy igazi klasszikust:

–         Ejnye, ejnye! Hát miért nem előbb szóltatok?

 

*   Elhangzott az OFI-OPKM dísztermében, 2011. október 26-án, a Könyvtárostanárok Egyesülete megalakulásának 25. évfordulóján tartott ünnepi megemlékezésen.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: