Vajda Kornél: A világon mindenről és még néhány egyéb dologról

Nyomtatási nézet

..., vagy ahogy a régiek mondották, de omnibus rebus et de quibusdam aliis, szól Jean-Claude Carriére és Umberto Eco közös könyve, a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. A mű afféle beszélgetőkönyv, amely Nyugaton igen régóta fölötte divatos, de manapság már nálunk is meglehetősen gyakori. Az ilyen könyvekben nagy emberek (legtöbbször kettő, de sokszor többen is), hírességek szólnak a legkülönbözőbb témákról, általában saját szakterületük problémáiról, de korántsem mindig. A beszélgetést vagy levezényli valaki (újságíró, riporter, de mindenesetre nem abból a súlycsoportból való valaki, mint az igazi beszélgetők), vagy nem. Ha van jelen a beszélgetést irányító személy, úgy két eset lehetséges: vagy nincs is irányítás, a riporter csak formálisan van jelen.  Ebben az esetben a beszélgetés sokszor széthull, parttalanná, áttekinthetetlenné válik, vagy majdnem. A második eset sem sokkal jobb. Ebben az esetben a riporter megpróbál egyenrangú szereplővé, vagy éppen főhőssé válni. Brrr. A mi könyvünk az első típusba tartozik. Sajnos. (Bár a másodiknak sem örvendeztünk volna.) A két nagy, igen nagy ember mellett a riporter szinte szóhoz sem jut, juthat. Ennek következtében a könyvnek nincs igazi iránya, igazi témája, valódi tárgya. Mivel a beszélgetők nem specialisták, nem egy-egy szakterület képviselői, hanem egyetemes, vagy majdnem egyetemes lángelmék, szabadon csaponganak a legkülönbözőbb tárgyak, témák, ötletek, anekdoták (stb.) között. Nem riadva vissza attól sem, hogy ugyanazt a témát száz oldal elteltével újra  elővegyék, más oldalról pertraktálják, vagy egyszerűen csak megismételjék a már elhangzottakat. Ezért állíthattuk recenziónk címében, hogy a könyv a világon mindenről szól és még néhány egyéb dologról is. Hisz szó (általában sok szó, egyik beszélgető sem szűkszavú) esik a könyv oldalain az azték és maja kultúrákról, Berlusconi és Sarkozy  olvasatlanságáról, a régi perzsa miniatűrökről, az ősnyomtatványok nemzetközi piacáról,  Bush elnök vélt vagy valós hibáiról, a régi borok iránti érdeklődés mibenlétéről, a filmarchívumok problémáiról, a filmes és tévés klippek vágástechnikájáról, a nagy monoteista vallások sajátosságairól, a tálibok Buddha-szobor pusztításairól (amely, persze a tálibok szándéka ellenére, végülis mélyen buddhista szellemiségről tanuskodik, hisz Buddhát annak idején tilos volt ábrázolni), de  nem sorolom tovább. Hisz ha két olyan ember kezd el kötetlenül beszélgetni, mint a világhíres író, filozófus, irodalmár, szemiotikus, publicista (és ki tudja még mi minden) Umberto Eco és a történész, forgatókönyvíró, tévés és filmes személyiség, filmarchívumvezető, Irán-szakértő (és még ki tudja  mi minden) Jean-Claude Carriére, akkor vajon miről ne esne, eshetne szó.
Ám ez a kis írás nem azért készült, hogy ironizáljon a mindentudáson, a mindentudás igézetében élésről. A könyvnek ugyanis van egy – a mi szempontunkból alapvető – érdekessége. Bármilyen furcsa is egy ilyen könyv esetében, de arról is szó esik benne, amit a címe ígér. A könyvekről, a könyvek sorsáról, a könyv és az olvasás esélyeiről, a könyvek nélkülözhetetlenségéről és elpusztíthatatlanságáról. Minket pedig épp ez érdekel. Annál is inkább, mivel a sokszor csapongó, és éppen nem mindig szigorú szakmaisággal elmondott dolgokkal ellentétben, épp a mi témánk esetben nagyonis szakszerűek a szerzők, a beszélgetőtársak. (Ezeken az oldalakon a magyar fordítónak nem kellett azt  tennie, amit egyébkor gyakorta kénytelen, hogy kiigazítsa, pontosítsa az elhangzottakat, helyesbítsen adatokon, időpontokon.)
A könyvről azt állítja a két szerző, egymással teljes összhangban (ami máskor nem mindig jön össze nekik), hogy valamiképp maga a tökély. Mióta feltalálták (és ők nem csak a mai értelemben vett könyvet tartják könyvnek, hanem az ékírásos cseréptáblák kötegeit, a papirusztekercseket, a kódexeket stb. is), azóta nincs, nem lehet nála semmi sem jobb.  Érzékletes példáik szerint a kerék, vagy a kanál, vagy dugóhúzó nem tökéletesíthető. Ugyanarra a célra csak ezek használhatók, minden kísérlet, amely javításukra irányult, rendre kudarcot vallott. Elképzelhetetlen hát, hogy a könyv meg- vagy kihaljon. A számítógép nagyszerű  dolog, de…
De egyrészt egészen másra való. Hogy mi mindenre azt hosszan sorolják, mindenkor kiemelve, hogy épp csak arra nem, amire a könyv. És ezen elmélkedéseik kapcsán idézik minden idők egyik legnagyobb olvasóját, Hermann Hessét, aki  szerint: „ahogy idővel az új találmányok egyre inkább kielégítik a szórakoztatás és ismeretterjesztés igényeit, úgy nyeri majd vissza a könyv egyre inkább méltóságát és tekintélyét. Még nem jutottunk el oda, hogy az új, konkurens találmányok, a rádió, a mozi és hasonlók teljes mértékben átvállalják a könyvnek azokat a funkcióit, amelyekről az nyugodtan és minden veszteség nélkül lemondhat.” E sorok szerzője azt hiszi, hogy a lényeget Hesse fogalmazta meg. Ráadásul úgy, hogy nem védekezik, nem utóvédharcot folytat a könyv érdekében, nem mentségeket keres rá és neki, hanem egyenesen felhív arra, hogy csak vegye, vigye el a rádió, a mozi (Hesse még nem szólhatott számítógépről) és a többi mindazt, amit elvihet. A lényeg megmarad, sőt tisztábban, egyértelműbben, nagyobb méltósággal és tekintéllyel. Valahogy úgy állhat a helyzet, mint a filozófia esetében. Tudjuk, a görögöknél még  minden tudomány a filozófia méhében rejlett. A filozófia egyszerűen annyit jelentett, tudomány. Azután megindult és részint még napjainkban is tart a legkülönbözőbb tudományok kiválása, szecessziója. A filozófia azonban nemcsak megmaradt (számos ellenkező jóslat dacára), hanem egyre nagyobb a méltósága és a tekintélye. Annál is inkább, mivel sok-sok felesleges kacattól megszabadult (akárcsak Hesse szerint a könyv).
Számunkra a Hesse idézet kapcsán kifejtett gondolatok adják e beszégetőkönyv lényegét. De persze azért a szerzők sok minden másra is felhívják a figyelmet. Igen gondosan adatolják, hogy a számítógépes hordozók mennyire avulékonyak, mennyire veszélyeztetettek, mennyire megbízhatatlanok mondjuk olyasféle célok esetében, mint a kulturális (írásos) örökség megmentése, átmentése későbbi korokra.  Hosszan taglalják azt is, hogy míg egy több mint ötszáz éves könyv ma is minden közember számára olvasható, addig egy tízéves, vagy akárcsak néhány hónapos számítógépes adathordozó is olvashatatlaná válik, válhat, adatai hozzáférhetetlenek lehetnek, ha nincs meg hozzá az eredeti leolvasó készülék. Vajon hányféle leolvasót  kellene raktárokon tartani, hogy minden adat hozzáférhető maradjon? És mi lenne a helyzet akkor, ha valamely nagy területeket lefedő áramszünet állna be? Ha csak rövid időre is. Szóval…
Szóval a könyv – számos okból és szempontból – helyettesíthetetlen. De mi a helyzet az olvasással?
A szerzők egyszerűen nevetségesnek tartják azokat a nézeteket, amelyek szerint a számítógép, a számítógépes kultúra vetélytársa, ellensége az olvasásnak. És joggal teszik ezt. Hiszen a számítógépen is mindent olvasni kell, olvasni muszáj. Legfeljebb az okozhat kényelmetlenséget, hogy a túl sok képernyőnézés (képernyőolvasás) ellensúlyozására speciális szemüvegeket szükséges igénybe venni. Tehát a számítógépnem hogy elvonna az olvasástól, inkább egyenesen kötelezővé teszi azt, hisz nolvasás nélkül nem lehet belépni a számítógépes világba.
Úgy hisszük, hogy a könyvnek ezeket a részeit, ezeket a gondolatait érdemes megismerniük pedagógusoknak és könyvtárosoknak. A többi rész pedig, ha mást nem kellemes kikapcsolódást, szórakozást nyújthat.

Vissza a tartalomjegyzékhez