Pátrovics Péter: A magyar történelem eseményei a lengyelországi történelemkönyvekben és a Lengyelország-történetekben

Nyomtatási nézet

A jelen írás a lengyel szerzők tollából való lengyelországi, illetve a Lengyelországban (is) megjelent történelemkönyvek^[1] információi alapján próbál a lengyelekben élő Magyarország-képről mondani, vagy talán helyesebb lenne így fogalmazni: felvázolni valamit. Nyilvánvalóan lehetetlen néhány oldalon mindazt kimerítően bemutatni, ami a lengyel történetírásban a magyarokról, a magyar történelemről megjelent, sőt, talán még az is vakmerő vállalkozásnak tűnik, hogy a lengyel gimnáziumi történelemkönyvek magyar vonatkozású adatait maradéktalanul számba vegyem. Ez ugyanis egy külön monográfia témája lehetne. Így tehát be kell érnie az olvasónak azzal, hogy mindössze néhány, a lengyel történelemről szóló átfogó műre és a lengyel gimnáziumokban rendszeresített némely történelemtankönyv anyagára szorítkozom. Annak eldöntését, hogy eközben sikerült-e túllépni az ünnepi alkalmakkor sokszor hangoztatott, közmondásos lengyel-magyar barátság sztereotip keretein, és néhány új szemponttal is gazdagítani az összképet, az olvasóra bízom.

A lengyel-magyar kapcsolatokról, legyen szó akár történelmi, helytörténeti vagy irodalmi párhuzamokról, már egyébként is sokan, sokszor és sokat írtak, sőt, csaknem mindent megírtak. Elég, ha Csapláros István e tárgyban megjelent műveire gondolunk, de az ELTE Lengyel Filológiai Tanszékén korábban meglehetős rendszerességgel megjelenő Polono-Hungarica konferenciakötetek is számos ilyen tárgyú írást tartalmaznak.^[2] Úgy döntöttem tehát, hogy a lengyel történelemkönyvek magyar vonatkozású információit korszakonként rendszerezve, arra a néhány meghatározó pontra próbálok koncentrálni, amikor valamilyen (jelentős vagy épp nem igazán jelentős) szerepet játszottunk egymás életében, és megpróbálom bemutatni, hogyan jelenik meg mindez egyes lengyel történelemkönyvekben. Többre a jelen munka keretei között nincs is igazán lehetőség.

A két nép (kultúr)történetét összekötő pont szép számmal van, s akad néhány a ma történelmét meghatározó momentum is. Mindez az európai történelemben persze nem kivételes jelenség, ugyanezt – talán még jogosabban – el lehetne mondani példának okáért osztrák-magyar, de akár horvát-magyar vonatkozásban is. Vizsgálódásunkat a legkézenfekvőbb talán a magyar kalandozások korától és az államalapítás kezdeteitől indítani.

A cím valójában idézet, ebben a fejezetben tárgyalja a magyar államalapítás időszakát a lengyel Rożak kiadó (Wydawnictwo Marek Rożak Spółka) három részből álló,^[3] gimnazistáknak szánt könyvsorozatának első kötete (Musiał, Polacka és Roszak, 2005. 117. o.). A fejezetben látható Árpád fejedelem képe egy XIX. századi tusrajzon. A tankönyv megjegyzi róla, hogy a magyar törzsek vezetője volt a IX-X. század fordulóján, s hogy ő volt az Árpád-dinasztia alapítója is egyben. A fejezet néhány mondatban tájékoztat a Nagymorva Birodalom elleni magyar támadásról, de mindenekelőtt arról, hogy Ottó német császárnak a Lech-mezőn sikerült győzelmet aratnia a magyarok felett. A magyarok első királyáról, „Nagy (másként Szent) Istvánról” megtudjuk, hogy: „megerősítette hatalmát, államot alapított és bevezette a latin rítusú kereszténységet”, illetve, hogy: „a pápa és a császár beleegyezésével királlyá koronázták”. A könyv fontosnak tartja még – mintegy István történelmi szerepét kiemelve – elmondani, hogy: „Európa közepén így megerősödött egy királyság, melynek lakói szokásaikra és nyelvükre nézve különböztek mind a németektől, mind pedig a szlávoktól.”

Egy másik, lengyel gimnáziumokban rendszeresített tankönyv (Koczerska, 1999. 46. o.), amely a magyar Nemzeti Tankönyvkiadó pandanjának tekinthető Szkolne i Pedagogiczne kiadó gondozásában jelent meg, még nagyobb terjedelemben számol be a honfoglalás és az államalapítás korszakának eseményeiről. Természetesen ebben is olvashatunk a Nagymorva Birodalom magyarok által történt elpusztításáról, és arról, hogy a magyarok „további terjeszkedésük során bekebelezték Szlovákia^[4] és Erdély területét”. A szerző hozzáteszi, hogy: „ez utóbbit fokozatosan, a 11. század végére hódították meg”. Szó esik még – a szláv történelmi tudatban mélyen gyökerező sztereotípiának megfelelően – „a békés^[5] földművelő szlávokat elnyomó”, tulajdonképpen azokra rátelepülő magyarokról, az elnyomás tényét pedig nyelvi adatokkal is alátámasztja a szerző, aki zavarba ejtő pedantériával jegyzi meg, hogy „nyelvészek 1250 olyan szót számoltak össze a magyar nyelvben, amelyet (a magyarok) a szláv nyelvekből vettek át. Saját nyelvük jelzi,^[6] hogy a magyarok elnyomták a helybeli lakosságot, s hogy nem szlávosodtak el, mint például a varégok vagy a bolgárok.”

A tankönyv a továbbiakban Géza fejedelmet mint királyt(!) említi, és közli, hogy a magyarok az ő uralkodásának idején vették fel a kereszténységet a X. század második felében, István volt azonban az, aki igazán a korabeli keresztény Európa részévé tette az országot. A szerző beszél továbbá István királlyá koronázásáról, az esztergomi érsekség megalapításáról és a német befolyás elleni küzdelemről. Sőt, egy mondat erejéig említést tesz a tatárok 1241-ben indult hadjáratáról is, amelynek Magyarország volt a végcélja. (Tegyük hozzá, a tatárok betöréseitől ebben az időben a lengyelek is sokat szenvedtek, mivel Batu kán három seregének egyike északra vonult, végigdúlták a vidéket, és porig rombolták Szandomírt (Sandomierz), Boroszlót (Wrocław) és Krakkót, 1241-ben Legnicánál pedig döntő csapást mértek az egyesült lengyel seregre. A csatában maga a lengyel hadakat vezető Kegyes Henrik is elesett.)

Norman Daviesnek alapvetően a lengyel történelmet feldolgozó monumentális művében (2006) is történik említés a magyarokról – érthetően csak elszórt mondatok formájában. Értesülünk például arról, hogy I. Ottó az Ágosta (Augsburg) melletti Lech mezején legyőzte a pogány magyarokat (és ezzel hatalmas tiszteletet vívott ki magának Közép-Európában), néhány oldallal később pedig az egyházi szervezetek kiépülését, az állam és az egyház viszonyát bemutató részben boldog Kinga (1234–1292) nevét olvassuk. Róla azt tudjuk meg, hogy: „IV. Béla magyar király lánya, aki szüzességét megőrizte férje, a krakkói fejedelem, Szemérmes Boleszláv oldalán is.” (Davies, 2006. 73. o.) A műben szó esik az első lengyel szent vértanúról, Adalbertről, a (Vajkot, azaz a későbbi I. Szent Istvánt megkeresztelő) prágai misszionáriusról is, de életének magyar vonatkozásairól a szerző nem tesz említést, ami – lengyel történelmi tárgyú munkáról lévén szó – végül is érthető. Kevésbé érthető azonban, hogy a gimnáziumi történelemkönyvek miért hallgatnak egy ilyen fontos szereplőről, akinek személye ráadásul már az államiság kialakulásának ebben az igen korai időszakában is összekötő kapocs a két nemzet történelmében.

Pusztán dinasztikus-hatalmi érdekekből egymással gyakran összefonódó, az adott korban éppen aktuálisnak számító történések okán előtérbe került, és (egyébként joggal) közösnek tartott alakokat a régebbi korokból sokat ismerünk. Nincs ez másként lengyel-magyar vonatkozásban sem. Kezdhetjük a sort talán Adelajdával, Ziemomysł lengyel fejedelem lányával, aki Géza fejedelem második felesége volt, s akitől Gézának sok gyermeke született. Géza egyik lánya, Judit viszont éppen az első lengyel koronás főhöz, Bátor Boleszlóhoz (Bolesław Chrobry 992–1025) ment nőül, aki a mi államalapító István királyunk kortársa volt. II. Meskó (Mieszko II.) lányát a hagyomány szerint a fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt Imre hercegnek szánták feleségül, aki igen gyakran járt vadászni Lengyelországba. Amikor aztán I. István halála után Orseolo Péter került a magyar trónra, az Árpád-házi hercegek – András, Béla, Levente – Lengyelországban kerestek menedéket. II. (Merész) Boleszló (Bolesław Śmiały 1058–1079) is rokoni kapcsolatban állt az Árpád-házzal, ő segítette trónra I. Bélát. Ő volt az, aki meggyilkoltatta Szaniszlót, a szentéletű krakkói püspököt, s amikor szörnyű tette kiderült, és menekülni kényszerült, egy ideig Magyarországon bujkált, mielőtt az ausztriai Ossiach bencés rendházába állt volna barátnak.

Szent László királyunk (1077–1095) is Lengyelországban született, az 1040-es évek elején,
I. Béla fiaként, édesanyja a Piast házból származó Rycheza Erzsébet volt, és 1048-ig ott is élt. Neve a lengyel Władysław (magyarosan Ulászló) név változata, jelentése a „dicsőség bírója, bírd a dicsőséget, légy dicsőséges!” szláv kívánságnév. Lengyelországi tartózkodásának emléke egy korai lengyel forrásban is megmaradt, de következményeiben eltúlzott formában: „Ulászló gyermekkorától Lengyelországban nevelkedett, és mintegy erkölcseire és életvitelére nézve is lengyellé vált.”^[7] 1239-ben IV. Béla király egyik leánya (az előbb boldoggá, majd II. János Pál pápa által nemrég szentté avatott) Kinga feleségül ment Lesek fiához, Szemérmes Boleszló (1243–1279) szandomíri és krakkói fejedelemhez, másik leányát, Jolánt (lengyelesen: Jolanta) Ájtatos Boleszló vette nőül.

III. András a magyar trónért vívott küzdelem idején szintén a lengyeleknél keresett menedéket, és a kujáviai fejedelem, Ziemomysł Fennena nevű lányát vette feleségül, aki azonban 1295-ben elhunyt; testét valószínűleg a budai minoritáknál vagy a nyúlszigeti (mai Margitsziget) kolostorban helyezték örök nyugalomra.

Mindezekről persze nem sokat olvashatunk a lengyel gimnáziumi történelemkönyvekben, amit azonban ne rójunk fel a szerzőknek. Arról van ugyanis szó, hogy az itt felsorolt információk némelyike a fontosabb történelmi összefüggések bemutatása szempontjából csupán mellőzhető érdekesség, a terjedelmi korlátok tankönyvek esetén pedig általában meglehetősen szigorúak. Mihelyt azonban az Anjouk, majd pedig a Jagellók szerepéhez érünk, már változik a kép: a fentebb hivatkozott gimnáziumi történelemkönyvek viszonylag komolyabb terjedelemben foglalkoznak a témával. De vajon – adódik a cseppet sem lényegtelen kérdés – a magyar történelemről, pontosabban szólva csak a magyar történelemről van-e itt szó? – Nyilvánvalóan nem. Az Anjouk, és később a Jagellók kora a lengyel történelemnek is kiemelten fontos korszaka. Természetes hát, ha Lengyelország újraegyesítéséhez kapcsolódóan a király, Łokietek Ulászló (1306–1333) neve mellett a lengyel történelemkönyvekben arról is olvashatunk, hogy magyar segítséggel jutott trónra, s hogy leányát, Erzsébetet, Károly Róbert, Anjou-házból való (lengyelül: dynastia andegawenowa) királyunk vette nőül.

A lengyel tankönyvkiadó történelemkönyve külön alfejezetben mutatja be Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodásának időszakát Magyarország az Anjouk korában címmel, majd egy oldalt szentelve a témának (Koczerska, 1999. 57. o.). A fejezetben azonban nemcsak Károly Róbert trónra lépésének körülményeit, de gazdasági intézkedéseit is tárgyalja a szerző. A továbbiakban a térség országainak (Lengyelország, Csehország, Magyarország) gazdasági kapcsolatait bemutató rész pedig Magyarország gazdaságát is érinti.^[8] A fentebb említett mindkét lengyel gimnáziumi tankönyv beszél arról, hogy Nagy (III.) Kázmér (Kazimierz Wielki) halála után a lengyel trón unokaöccsére, az Anjou-dinasztiából származó Nagy Lajosra szállt (akit a lengyelek Magyar Lajos – Ludwik Węgierski – néven ismernek). El kell mondani, hogy Nagy Lajos alakja a lengyel történetírásban nem túl pozitív, s ezt tükrözik a vizsgált lengyel történelemkönyvek is. Például: „Az új király ritkán tartózkodott Krakkóban, ami az országban békétlenséghez és zendüléshez vezetett.” (Musiał, Polacka és Roszak, 2005. 192. o.; Koczerska, 166., 199. o.) De ez mutatkozik meg Nagy Lajos lengyel nevében, a Magyar Lajosban is, mely jelző arra utal, hogy a király számára Lengyelország másodlagos szerepet játszott, elsősorban a magyar érdekeket tartotta szem előtt.^[9]

A Szkolne i Pedagogiczne kiadó történelemkönyve ezt követően külön alfejezetet szentel III. Ulászló (III. Władysław Warneńczyk) – a magyar trónon I. Ulászló – magyar királynak és a vesztes várnai csatának, ami azért különös, mert Ulászló nevéhez korai (és valójában teljesen felesleges) halálán kívül semmi érdemleges dolog nem kapcsolható. Mindez azonban jó ürügy a tankönyvírónak arra, hogy elmondja, miként lett a Jagellóké^[10] a magyar korona, sőt, szót lehet ejteni Hunyadi Jánosról és a törökök elleni harcokról is. Az említett tankönyv további részében a török elleni harc keretében esik szó a magyar 1526-os mohácsi vereségről (itt – nyilván lengyel vonatkozása miatt – név szerint megemlítik Jagelló Lajost, mint Öreg Zsigmond unokaöccsét, aki „elesett a törökkel Mohácsnál vívott csatában”), és részletesen tárgyalják, hogy a magyar korona hogyan jutott a Habsburgok kezébe (Zielińska és Kozłowska, 2000. 117. o.). A részletesebb kifejtést (mint csaknem mindegyik tankönyvben, mindenütt) megint a lengyel vonatkozások indokolják, hiszen Jagelló Lajos halála Mohácsnál egyúttal azt is jelentette, hogy Magyarország és Csehország trónja a király húgára, Annára szállt, aki Habsburg Ferdinánd felesége volt. Így a Habsburgok megszerezték, a Jagellók azonban elveszítették a magyar trónt.

A lengyel-magyar vonatkozásokról mást nem mond a tankönyv, pedig éppen a mohácsi csatával kapcsolatban lett volna miről beszámolni, még ha csupán egy lapszéli megjegyzés erejéig is. Mohácson 1931. augusztus 29-én lengyel sasos oszlopot lepleztek le annak az 1500, mások szerint 3000 (a pontos adatok nem ismertek) lengyelnek az emlékére, akik ott bizonyos Gnojewski vezetése alatt 405 évvel azelőtt életüket áldozták a magyar határok védelmében. Mohácsnál lengyel katonák is harcoltak tehát a török ellen a magyarokkal vállvetve, nem is kevesen… A Wydawnictwo Szkolne i Pedagogiczne tankönyve beszél arról is, hogy a mohácsi csatavesztés után „Az ország középső része, köztük Buda […] a török állam része lett” és Erdélyről is szó esik: „keleti maradványa azonban – az Erdélyi fejedelemség – Törökország hűbérese lett.” (Zielińska és Kozłowska, 2000. 119. o.)

Norman Davies a fentebb már hivatkozott Lengyelország történetében néhány mondatban vázolja a magyar kapcsolat fontosságát a lengyel történelemben, kitérve a Jagellókra és Báthory^[11] jelentőségére is, rávilágítva egyben a közmondásos lengyel-magyar barátság lehetséges történelmi okaira is. A műben például a következőket olvassuk: „A Jagelló királyok alatt a magyarokkal kötött szövetség a lengyel külpolitika egyik sarokköve volt. 1440–1444-ben, majd 1490–1516 között lengyel fejedelmeket emeltek a magyar trónra. 1576–1586 között egy magyar fejedelem, Báthory István lett a lengyel történelem legsikeresebb királya. A közös félelmek azonos reakciókat váltottak ki. Az erős vonzódás és a személyes kapcsolatok azt követően is megmaradtak, hogy a politikai együttműködés már lehetetlenné vált. Lengyelország felosztásában Magyarország korábbi sorsa tükröződött. A részleges magyar talpra állás az 1867 utáni dualista korszakban egybeesett a részleges galíciai lengyel újjászületéssel.” Ugyanezen részben, egy az Anjou-birodalmat bemutató térképen a Magyar Királyság is szerepel (Davies, 2006. 100., 103-104. o.).

A Wydawnictwo Szkolne i Pedagogiczne másodikosoknak szánt tankönyve Prága és Budapest, – déli szomszédjaink ébredése címmel számol be arról, hogy az Ausztria fennhatósága alatt élő magyar alattvalók ebben az időszakban törvényes eszközökkel próbálták meg érvényesíteni nemzeti és gazdasági érdekeiket (Zielińska és Kozłowska, 2000. 377. o.). A tankönyv ugyan hangsúlyozza a magyar nyelv ügyének fontosságát, a reformkor társadalmában megmutatkozó átalakulás iránti igényekről azonban nem szól. A magyar nyelv használatának fontosságát valószínűleg azért emelik ki a szerzők, mert a felosztások korát élő lengyel területeken az anyanyelv használatának kérdése kiemelten fontosnak számított. A Rożak Kiadó tankönyve röviden, mintegy féloldalnyi terjedelemben foglalkozik a reformkorral és 1848 történéseivel, kiemelve az Ausztriától független kormány létrejöttét és Kossuth Lajos kormányfői szerepét.^[12] A tankönyv a továbbiakban leírja, hogy a magyar hadsereg kezdeti sikereket könyvelhetett el, hiszen kiűzték az osztrákokat Magyarországról, a magyar kilátások rosszabbra fordulását pedig egyértelműen az orosz beavatkozásnak tulajdonítja, annak a 200 ezer főnyi orosz seregnek, amelyet I. Miklós cár küldött I. Ferenc József kérésére. Az említett részben megjelennek a lengyel történelemben is ismert alakok: az 1830-31-es lengyel nemzeti felkelést leverő orosz tábornok, Ivan Paszkjevics (lengyeles formában: Paskiewicz) neve és a magyar szabadságharc hőse, Bem József (lengyelül: Józef Bem), aki az 1830-31-es lengyel felkelésben is kitüntette magát. Bem életútjáról a tankönyv fényképpel ellátott, rövid összefoglalást is közöl. A könyvnek ebben a részében határozottan érezhető a tendenciózus jelleg, hiszen a szerzők a magyar szabadságharc utolsó szakaszát a csaknem az egész lengyel történelmet végigkísérő orosz-lengyel konfliktus egy epizódjaként igyekeznek láttatni. A Wydawnictwo Szkolne i Pedagogiczne tankönyve a Népek tavasza fejezetcím alatt tárgyalja az említett időszak magyarországi eseményeit, apróbb időrendi tévedésektől, hibáktól sem mentesen. Vázlatosan ismerteti a magyar szabadságharc történetét, megemlítve a szabadságharc leveréséhez adott orosz segítséget. A könyvben közölt fényképeken megjelenik Kossuth Lajos és Bem József alakja, és szó esik mindkettőjük emigrációjáról, sőt Bem testének későbbi ünnepélyes hazaszállításáról is. A könyv a továbbiakban egy mondat erejéig kitér arra, hogy Ferenc József uralkodásának későbbi szakaszában változtatott Magyarországgal szembeni elnyomó politikáján, és beszámol a kiegyezés tényéről, amelynek eredményeként létrejött egy dualista államalakulat, ám ennek nevét a szerzők nem említik. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatban az említett két tankönyv egyikében sem találunk információt arról, hogy kezdetben a magyar politikai elit szándékai között nem szerepelt sem az Ausztriától való teljes elszakadás, sem pedig valamiféle önálló nemzetállam megteremtése. A szerzők tehát itt is megint lengyel szempontból, a lengyel történelem – ezúttal torzító – prizmáján keresztül szemlélik a magyarországi történéseket, önkéntelenül is a XIX. századi lengyel felkelésekkel párhuzamot keresve – erőltetve. Pedig Magyarországon ekkoriban alapvetően más, a lengyeltől eltérő helyzet uralkodott.

A párhuzamok, összefüggések láttatása ellenére ugyanakkor furcsa, hogy egyik tankönyvben sem szerepel sem az 1849-es győztes isaszegi csatában vakmerő hősiességgel küzdő lengyel légió vezetőjének, Józef Wysocki ezredesnek, sem pedig Henryk Dembińskinek a neve. Pedig utóbbi szintén kitüntette magát az 1831-32-es lengyel szabadságharcban: Varsó katonai kormányzója, a lengyel hadsereg fővezére, Bemhez hasonlóan az osztrolenkai csata hőse volt; 1849-ben történt, meglehetősen kalandos (francia cukorgyárosnak adta ki magát) Magyarországra érkezése után maga Kossuth nevezte ki a hadsereg főparancsnokának. Joggal megérdemelné tehát, hogy a szerzők említést tegyenek róla, ha másért nem, legalább az oly gyakran emlegetett lengyel-magyar barátság^[13] miatt. Bár túl sok szerencséje a magyaroknak vele nem volt, a kápolnai csatavesztés után le is váltották, de más posztokon sem jeleskedett. 1849 júliusában ismét fővezér lett, Világos után ő is Törökországba, majd Párizsba ment, ott is halt meg 1894-ben, elfeledve, magányosan. Dembiński alakja még Topolskinak a régi rendszerben abszolút mérvadónak tartott, marxista szellemiségű, mára azonban jogosan meghaladottnak tekintett művében (Topolski, 1982, magyar ford. 1989) is feltűnik, igaz, csak egy régi metszeten, Kossuth Lajos, Józef Bem és Görgey Artúr társaságában (Topolski, 1989. 320. o.). S persze nem ez az egyetlen, ami a talán lengyel szempontból is érdekes magyar vonatkozású dolgok közül kimaradt. Még a polonisták közül is csak kevesen tudják, hogy a magyar szabadságharc leveréséhez nyújtott segítségért a Habsburgok Wieliczkában bányászott sóval fizettek az oroszoknak; hogy az emigrációban lévő Kossuth 1863-ban óva intette a Galíciában állomásozó magyar katonákat attól, hogy engedjék magukat felhasználni az akkortájt zajló lengyel felkelés elnyomására. S ugyan ki ismeri ma Worcell gróf vagy Franciszek Smolka nevét, akik 1860-ban nyíltan Magyarország védelmére keltek? Ferenc József pedig éppen Andrássy Gyula gróf tanácsára léptette életbe az akkor még a Monarchiához tartozó Galíciában a tartományi önkormányzatot és a lengyel hivatalos nyelvet. A sor persze a „közös múlt” ürügyén még számos további eseménnyel folytatható lenne... Itt pedig most csupán néhány olyan dologról esett szó, mellyel nemigen találkozunk egyik, lengyelek számára íródott tankönyvben sem. Talán ez is oka annak, hogy mindezek máig sincsenek benne kellőképpen sem a lengyel, sem pedig a magyar köztudatban.

Figyelmünket e fejezetben különösen három, a lengyel és a magyar nép újabb és legújabb kori történelmét máig meghatározó kérdésre összpontosítjuk: az első világháború utáni állapotra, a második világháborúval (illetve az azt követő időszakkal) kapcsolatos történésekre (pontosabban szólva ezek lengyel visszhangjára) és az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról szóló információkra. Az első világháború utáni helyzettel kapcsolatban fontos tisztán látnunk egy dolgot, amely érdekes momentum, még ha valós „hatását” tekintve nincs is túl nagy jelentősége. Ez a Trianon és a versaillesi szerződés közötti különbség kérdése. Érdemes tudnunk, hogy miközben a független lengyel állam létrejöttét, Lengyelország újjáépítését a versaillesi béke­szerződés mondta ki, s ez jelölte ki nyugati és déli határait (persze úgy, hogy nem adta vissza a felosztás(ok) előtti Lengyelország egész területét,^[14] de amit visszaadott, az valóban a lengyelséghez történelmileg szorosan köthető terület volt), a trianoni szerződést Lengyelország nem ratifikálta. Már Tomcsányi 1932-es, Lengyelországról szóló könyvében is azt olvassuk, hogy: „lényeges, soha össze nem egyeztethető különbség van a lengyel közvéleményben a versaillesi békeszerződés megváltoztatása, tehát a revízió és a Lengyelország által nem ratifikált trianoni szerződésben foglalt igazságtalanságok jóvátétele között.” (Tomcsányi, 1932. 266. o.) Fölöttébb tanulságos az is, ami a könyvben mindezek után következik: „Tőlünk igazságtalanul vettek el területeket, tehát minden területelvétel igazságtalan. Nekünk vissza kell kapnunk területünket, tehát vissza kell kapnia mindenkinek. Talán nem is kellene nekünk a miénk, ha mindenkinek nem adnák vissza, amit tőle elvettek. Tekintet nélkül arra, jogosan bírta-e vagy sem. Jöjjön tehát a revízió. Lengyelország nem akarja a revíziót, vagyis semmi szép szóra nem adja oda a saját ősi, nem is egészben visszakapott területét, tehát ellenségünk. Ezt az álláspontját Lengyelország mindig nyíltan meg is mondja, sőt néhány forróbb fejű és a ligák sikerében bízó polgára már meg is alakította a Párizsban megszervezett revízióellenes liga lengyel csoportját. [...] A békeszerződések diktálói sokkal jobban összebonyolították a helyzetet, semhogy azt annyira le lehessen egyszerűsíteni. Hiszen ha a trianoni szerződésben csak a versaillesi szerződés elvei érvényesültek volna következetesen, akkor ma nem kellene harcolnunk a Rothemere vonalért, mert az abba zárt területeket el se vehették volna tőlünk.” (Tomcsányi, 1932. 266-267. o.) A lengyelországi történelemkönyvekben persze minderről nem sokat olvashatunk. A Szkolne i Pedagogiczne kiadó tankönyve röviden egy alfejezetben ismerteti az Osztrák-Magyar Monarchián belüli viszonyokat (leginkább nyilván azért, mert ez Galícia miatt a lengyeleket is érinti), kitérve a dualista államszerkezetre is. Az első világháborús események taglalásánál szerepelnek a tankönyvben a diplomáciai és a katonai események, valamint egy bekezdés erejéig szó esik a Monarchia széteséséről is; a versaillesi békék kapcsán azonban csak egy utalást találunk a magyar állam és szomszédjai közötti „vitás ügyekre” (Mędrzecki és Szuchta, 2001. 117-119. o.). Topolski már említett történelemkönyvében sem esik szó Magyarországról az idevágó fejezetben.^[15] A mű 1918-tól 1939-ig terjedő időszakot tárgyaló szakasza a független lengyel állam létrejöttének körülményeire és az újonnan megszületett állam belviszonyainak alakulására összpontosít, természetesen a térségünkben akkor meghatározónak számító marxista történetírás szempontjából láttatva mindezt. Lengyelország létrejöttének nyitányaként mindössze annyit olvashatunk, hogy: „November 11-én a lengyel területek felszabadításának a megszervezése már előrehaladott állapotban volt. A legaktívabban ez a munka az osztrák koronatartomány területén folyt, minthogy 1918 októberére a Habsburg-monarchia csaknem teljesen felbomlott.” (Topolski, 1989. 301. o.). Ugyan lehet-e ennél szemérmesebben fogalmazni? Topolski könyvével kapcsolatban jegyezzük még meg, hogy egészen a 90-es évek közepéig Magyarországon ez a lengyel mű számított a lengyel történelemről szóló legkönnyebben elérhető magyar nyelvű forrásnak. A versaillesi szerződés kapcsán nem találunk sokkal több Magyarországra vonatkozó információt a Dybkowska, Alicja Żaryn, Jan Żaryn, Małgorzata szerzőhármas által jegyzett, 2002-ben aktualizált lengyel történelemkönyvben sem (Dybkowska, Żaryn, J. és Żaryn, M., 2002). Kivételként jószerével csak a Rożak kiadó tankönyve és Davies Lengyelország története említhető. Előbbi Magyarország kapcsán három mondatot szentel Trianon kérdésének. Ezek arról tájékoztatnak, hogy a határozat alapján jöttek létre az ország „új határai”, melyek során az ország korábbi területeinek több mint a felét elveszítette, s a magyarságnak körülbelül a 30%-a került a határokon túlra (Wendt, 2005. 28. o.). Davies művében A modern Lengyelország határai (1919-1945) című részben egy rövidke megjegyzés hívja fel a figyelmet arra, hogy „1918-1919-ben a britek nemigen ellenkeztek, mikor Csehszlovákiához nagyszámú német és magyar kisebbség került”. Ugyanitt a szerző a Szepesség sorsa kapcsán többször is említi Magyarországot a terület történetére utalva. Elmondja, hogy a Szepesség Ferdeszájú Boleszló lányának, Juditnak a hozományaként került magyar uralom alá, s több száz éven át mint a Magyar Királyságba ékelődött lengyel enklávé létezett. A népességi viszonyokra vonatkozóan a szerző megállapítja, hogy „A városokban [...] az egykori katonákból és hivatalnokokból álló magyar réteg is erős volt.”, valamint azt, hogy „a terület hovatartozásának kérdését végül a hívatlanul érkező csehszlovák hadsereg döntötte el.” (Davies, 2006. 805-806. o.) Azon, hogy a fenti lengyel történelemkönyvek nagy része szemérmesen hallgat a magyarokról az első világháború vége és a Párizs környéki békék kapcsán, nem érdemes túlzottan csodálkozni. Ez a korszak a lengyelek számára a felosztások, az idegen elnyomás 123 keserves éve után államiságuk visszaszerzésének küzdelmes, ugyanakkor dicső időszakát jelenti, míg a magyarok számára a nemzetcsonkítást, a megalázó trianoni békediktátum nehezen feldolgozható, máig kitörölhetetlen traumáját.

1920 után Lengyelország és Magyarország különböző érdekkörbe, más-más szövetségi rendszerbe tartozott. Persze nem csak a fenti művekben, de más, általánosnak nevezhető tankönyvekben sem tengnek túl a Magyarországra vagy a magyarokra történő utalások. Vegyük csak például Gierowskit (Gierowski, 1978), Wyrozumskit (Wyrozumski, 1978) vagy épp az előbb már említett Dybkowska, A. – Żaryn, J. – Żaryn, M. szerzőhármas által jegyzett, viszonylag frissnek nevezhető munkát. Ezekben, bár olyan korokról esik szó, amelyekben gyakran előfordultak a két nép közötti „összetalálkozások”, mégsem jelenik meg bennük túl sokszor a magyarok neve. Még Michał Bobrzyński jóval korábbi, 1931-ben megjelent többkötetes művében sem – eltekintve Anjou (Nagy) Lajos és Báthory alakjától –, pedig ez a mű meglehetős részletességgel veszi számba a lengyel történelem eseményeit (Bobrzyński, 1931).

De vajon mindazon kívül, amit fentebb már említettünk, vagy amire utaltunk, mi az oka mindennek? Lengyelország pozitív irányú érdeklődése (már csak a történelmi-kulturális előzmények és kötődések alapján is) elsősorban Franciaországra, Angliára és az USA-ra irányul. Tőlük (leginkább az első kettőtől) várta a segítséget már a második világháború kirobbanásakor is. Félelmei és aggodalmai pedig elsősorban a két „nagy birodalom”: Németország és Oroszország,^[16] valamint a történelmi-kulturális kapcsolatok és a lengyel kisebbség sorsának alakulása miatt a közvetlen szomszédok: Litvánia, Belorusszia és Ukrajna irányában mutatkoznak meg. Magyarország felé Lengyelország – ez kétségtelen – az egyes korokban különböző „hőfokú” (ez megfordítva is igaz), de általában mindig valamiféle barátságos érzülettel viseltetett, sokszor még újabb kori történelmünk egyes bifurkációi ellenére is. Abban azonban, hogy még az újabb kori történelemkönyvekben sem igazán esik túl sok szó rólunk, magyarokról, annak is része van, hogy (még Lengyelországgal szemben is) mi kis nemzet vagyunk. Nem beszélve arról, hogy a lengyel történetírás „lengyelközpontú”. Persze milyen is lehetne? A lengyel történelemkönyvekben nyilván ezért nem esik túl sok szó arról, hogy Magyarország megtagadta a részvételt a hitleri Németország lengyelországi hadjáratában, és a német katonai szerelvények átvonulását is megtiltotta területén; a „lengyelmentő” id. dr. Antal Józsefről, akinek döntő szerepe volt a „balatonboglári fészek” létrehozásában, ahol több tízezer lengyel lelt menedéket. Történt mindez ellenszélben, amikor a magyar politikusok mozgástere nem volt túlságosan tágasnak nevezhető. Erről például mélyen hallgatnak az imént idézett lengyel történelemkönyvek. Davies is csupán egy mondat erejéig tér ki (de legalább kitér) a több tízezer második világháborús lengyel katonára és civil menekültre (Davies, 2006. 762. o.). Mindezt a fentebb hivatkozott többi lengyelországi történelemkönyvről már nem lehet elmondani, mivel arról, hogy ekkor több tízezer lengyel katona talált menedéket Magyarországon, nincs bennük információ.^[17] Arról a korábbi eseményről sem beszélnek a fenti történelemkönyvek, hogy a varsói csata előtt a csepeli Weiss Manfred Művekből jelentős magyar hadianyag-szállítmány érkezett Skierniewicébe. Magyarország nagy mennyiségű lőszert és hadianyagot küldött Lengyelországnak, amelynek nem kis szerepe volt abban, hogy a lengyeleknek az 1920. augusztus 1315. között zajló ütközetben sikerült győzelmet aratniuk a vörös hadsereg felett, és megállítani a bolsevikok előrenyomulását.^[18]

Az persze már más kérdés, hogy mik „az éppen aktuális irányzatok” és az elvárások, mihez kell éppen igazodni, milyenek a terjedelmi korlátok, s hogy ezek függvényében hogyan is súlyozzunk? Mert hát: milyen súlya van a fentieknek a független lengyel állam létrejöttében vagy a második világháborús összlengyel történetben? Nyilván egyébiránt teljesen jogosan fontosabbak a wilsoni pontok, fontosabb a Maxime Weygand tábornok nevével fémjelzett francia katonai segítség (melyről a lengyel történelemkönyvek általában szorgosan be is számolnak), Katyń kérdése (amelynek áldozatai között ott találjuk a magyar Korompay Emánuel Aladárt is),^[19] az Anders hadsereg, Montecassino, a tragikus véget ért varsói felkelés, Sikorskiék repülőszerencsétlensége Gibraltár fölött…^[20] Néhány mondat Norman Davies enciklopédikus igényű nagy összeurópa-történetében persze jutott a magyaroknak (Davies, 1996. 367-368., 1318. o.). Nem beszélve a történész fentebb már többször hivatkozott, Lengyelországról szóló másik nagy munkájáról, amelyben a magyar vonatkozások már kellő súllyal szerepelnek, mind az Anjou dinasztia (Davies, 2006. 98-104. o.), mind pedig Báthory kapcsán (Davies, 2006. 338-346. o.), de az 1848-49-es időszakra vonatkozóan is, ahol Bem, Dembiński és Kossuth szerepéről is viszonylag részletesen olvashatunk (Davies, 2006. 690-693. o.).

Azért persze van olyan Magyarországgal kapcsolatos „tudnivaló”, amiről nem feledkezik el a Wydawnictwo Szkolne i Pedagogiczne tankönyve sem. Ebben olvashatunk például arról, hogy a Párizs környéki békék nyomán kezdetben „mindenhol demokratikus-parlamentális modell” alakult ki, „egyedül Magyarország állt 1920-tól Horthy Miklós diktatórikus uralma alatt.” (Mędrzecki és Szuchta 2001. 128. o.)^[21] A tankönyv az első világháború utáni nemzetiségi és területi kérdésre viszont már alig egy mondatot szán, amely arról tájékoztat, hogy Magyarország klasszikus példája volt a térség államai közötti ellentéteknek, hiszen jelentős magyar népesség került Szlovákia(!), Jugoszlávia és Románia fennhatósága alá (Mędrzecki és Szuchta, 2001. 128. o.).

A Rożak kiadó könyvében az európai forradalmak kontextusában, a rövid ideig létező Magyar Tanácsköztársaság és annak leverése, a monarchia visszaállítása kapcsán jelenik meg Horthy Miklós neve: „Nem választottak királyt, hanem Horthy Miklós, az osztrák-magyar flotta admirálisa lett a régens.” (Wendt, 2005. 206. o.)

A következő fontos állomás 1956 kérdése, amelyet a Szkolne i Pedagogiczne kiadó tankönyve a Közép- és Kelet-Európa szovjetizálása című rész keretén belül tárgyal, egy külön alfejezetben, amely a Felkelés Magyarországon 1956-ban címet viseli. Ebben szó van a magyar lakosság elégedetlenségéről, amelyet az váltott ki, hogy az országra ráerőltették a kommunizmust. A tankönyv viszonylagos részletességgel ismerteti az események menetét: a liberálisabb felfogást képviselő kommunista Nagy Imre miniszterelnökségét, aki kormányába nem kommunista politikusokat is meghívott, a demokratikus reformok ígéretét, Moszkva brutális katonai beavatkozását, a magyar katonaság és a civil lakosság ellenállását, a tényt, hogy az oroszok elfoglalták Magyarországot, és így a hatalom Kádár János kezébe került. A könyv beszél a forradalom és a megtorlás áldozatairól: a „néhány ezer” elesett emberről, a „több mint 200 ezer” emigránsról, a 230 halálra ítéltről, akik között Nagy Imre miniszterelnököt is ott találjuk. A tankönyv utal a lengyel és a magyar események közötti összefüggésekre, a szovjetekkel szembeni ellenállás jelentőségére. Külön kiemelendő, hogy az ’56-os események bemutatásánál mintegy tízsoros forrást közölnek a szerzők a Lengyel Rádió budapesti tudósítójának, Marian Bielickinek az 1956. november 5-én, Budapesten zajlott harcokról szóló tudósításából (Mędrzecki és Szuchta, 2001. 324-325. o.).

Az ’56-os magyar forradalomról a Rożak kiadó könyve is igen részletesen, mintegy másfél oldalnyi terjedelemben számol be, sőt, egészen Sztálin halálától és Nagy Imre 1953-as miniszterelnökségétől kezdve követhetjük végig a tömegtüntetéshez és a forradalom kitöréséhez vezető eseményeket. Külön figyelmet érdemel, hogy ez a tankönyv is megemlíti a lengyel szálat, hiszen a forradalmi eseményekhez a lengyelek iránti rokonszenv-tüntetés adta az ösztönzést. ’56 számos lényeges eleméről olvashatunk, szó van a Varsói Szerződésből való kilépésről is, amelyet a Nagy Imre-kormány november elsején jelentett be, és arról is értesülünk, hogy Maléter Pál védelmi minisztert és delegációjának tagjait három nappal később letartóztatják a szovjetek (Wendt, 2005. 209-210. o.). A Rożak kiadó könyve is ír a harcokban elesettekről, akiknek számát mintegy 3 ezerre becsüli, és a forradalmat követő véres megtorlásról, de nem beszél az országot elhagyó menekültekről és Nagy Imre kivégzéséről. Mindkét elemzett könyvben találunk fényképet a forradalomról, a Rożak kiadó könyvében még Nagy Imre portréja is megjelenik, alatta rövid életrajzzal. Az itt vizsgált többi történelemkönyv viszont nem szentel túl sok teret a polski październiknek („lengyel október”) nevezett ’56-os események magyarországi vonatkozásainak, vagy magának a magyar 56-nak (Dybkowska, Żaryn, J. és Żaryn, M., 2002. 325-326. o.).

A lengyel történelemről szóló könyvek – érthető módon – leginkább az akkoriban bekövetkezett „alapvető politikai változással” vannak elfoglalva, pontosabban szólva azzal, hogy a párt főtitkára Władysław Gomułka lett, s hogy kiszabadult fogságából Stefan Wyszyński bíboros. Bár esik szó a poznańi munkások 1956-ban vérbe fojtott júniusi megmozdulásáról is, de arról semmit nem olvashatunk, hogy a magyarországi eseményekre mindez milyen hatást gyakorolt, vagy hogy egyáltalán hatást gyakorolt volna... Davies már többször hivatkozott Lengyelország történetében is csupán egy-egy elszórt utalást találunk a magyar eseményekre: értesülünk arról, hogy Lengyelországban csak alig sikerült elkerülni azokat az eseményeket, amelyek Magyarországon bekövetkeztek, hogy a lengyel vöröskereszt Csehszlovákia tiltakozása ellenére vért és gyógyszert küldött a magyaroknak, hogy az ENSZ november 21-ei ülésén a lengyel delegáció tartózkodott a magyarországi szovjet intervenciót elítélő határozat megszavazásánál. Davies ez utóbbihoz még hozzáfűzi, hogy 30 éves ENSZ-tagsága alatt ez volt Lengyelország egyetlen tiltakozó gesztusa. Később még egy összevetés erejéig röviden olvashatunk arról, hogy Lengyelország jelenkori történelmében nem találkozunk olyan, a társadalom egészét érintő terrorral, mint amilyet Kádár vezetett be 1956 után Magyarországon (Davies, 2006. 876., 915. o.).

Magyarország neve ezt követően már csak az 1989-es fordulattal összefüggésben jelenik meg. Az 1989-ben bekövetkezett fordulat kapcsán az angol történész hangsúlyozza, hogy „Lengyelország az egyetlen hely, ahol a kommunista rendszer idején elkövetett bűnökért soha senkit nem vontak felelősségre”, ellenpéldaként Csehszlovákiát és az NDK-t említi (Davies, 2006. 931. o.). Magyarország neve ezután csak az Európai Unió bővítése kapcsán merül fel újra, Szlovénia, Észtország és a Cseh Köztársaság neve mellett (Davies, 2006. 938. o.). Szintén az 1989-es fordulat kapcsán Jesień narodów (Népek tavasza) alcím alatt egy másik lengyel történelemkönyv viszont azt emeli ki, hogy „Na Węgrzech najszybciej powstały silne partie demokratyczne, które z czasem przejęły ster rządów.”, azaz „Magyarországon jöttek létre a leggyorsabban erős demokratikus pártok, amelyek idővel átvették a kormányzást.” (a szerző fordítása) (Dybkowska, A., Żaryn, J. és Żaryn, M., 2002. 349. o.).

Röviden ennyi az, amit Magyarországról a hivatkozott a lengyel történelem fontos kérdéseire összpontosító történelemkönyvekből^[22] az említett események kapcsán megtudunk. Az megállapítható, hogy az újabb gimnáziumi lengyel történelemkönyvek mindegyike igyekszik valamilyen – bár korántsem teljes – képet nyújtani Magyarországról,^[23] a magyarokról, a magyar történelemről.^[24] (Jegyezzük persze meg, a lehetőség szerint „teljes” kép gimnáziumi tankönyvek esetében nem is igazán elvárható.) Ugyanakkor a magyar történelmi események általában mindig csak olyankor kerülnek szóba, amikor azok a lengyelekhez, a lengyel történelemhez vagy a szlávokhoz valamilyen módon kapcsolódnak. Fokozottan igaz ez a kizárólag a lengyel történelmet leíró munkákra, ami viszont indokoltnak tekinthető. Ami a vizsgálat alá vont történelemkönyvek szemléletét illeti, kijelenthető, hogy a lengyel-magyar barátság gondolata nem nagyon érezhető bennük, azonban a szláv-magyar ellentét is csak nyomokban jelenik meg, s ha igen, akkor is inkább csak a lengyel gimnáziumi tankönyvek középkori részeinél.^[25] Érdekes, hogy a lengyel-magyar barátság motívuma egyedüliként éppen egy angol történész, Norman Davies talán legelfogulatlanabbnak nevezhető munkájában van explicite kimondva. Nyomárkay István akadémikus írja szláv nyelvekről szóló propedeutikus jellegű munkájában, hogy „Szláv szomszédainkról keveset tudunk, ők sem tudnak többet rólunk.” (Nyomárkay, 2013. 8. o.). Bízvást hozzátehetjük ehhez, hogy ha a mai magyar átlagember egyáltalán szeretne többet tudni valakikről, azok – közelségük ellenére (vagy talán éppen azért) és néhány kivételes esettől eltekintve – általában nem a szlávok (sem az általuk beszélt nyelvek vagy létrehozott kultúrák). Mindez valószínűleg fordítva is igaz. A történelmileg terhelt viszony, az ebből (is) táplálkozó ellenszenv és az átörökített előítéletek, egymás kölcsönös lesajnálása nem nagyon kedvez az érdeklődésnek, amelynek pedig komoly szerepe lehet(ne) az ellenségkép lebontásában, az előítéletek felszámolásában. Ezen a téren tehát bőven akad még tennivaló… Lengyelország azonban e szempontból kivétel: az egymásról kialakult kép lengyel-magyar viszonylatban sokkal pozitívabb.

Bobrzyński, M. (1932): Dzieje Polski w zarysie 1-3. PWN, Warszawa.

Davies, N. (1996): Europe, a history. Oxford University Press, Oxford.; Magyarul: (2002) Európa története. Osiris Kiadó, Bp.

Davies, N.: Lengyelország története. Osiris Kiadó, Bp.

Dybkowska, A., Żaryn, J. és Żaryn, M. (2002): Polskie dzieje od czasów najdawniejszych do współczesności. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa.

Gierowski, J. A. (1978): Historia Polski 1505–1864. 1–2. PWN, Warszawa.

Jerzewski, L. (1990): Katyń, 1940. Babits Kiadó, Szekszárd.

Kiss. Gy. Csaba (2011): Hol vagy, Hazám? – Kelet-Közép-Európa himnuszai. Nap Kiadó, Bp.

Koczerska, M. (1999): Historia, Średniowiecze. U źródeł współczesności. Wydawnictwo Szkolne i pedagogiczne Spółka Akcyjna, Warszawa.

Mędrzecki, W. és Szuchta, R. (2001): U źródeł współczesności. Dzieje nowożytne i najnowsze. Wydawnictwo Szkolne i pedagogiczne Spółka Akcyjna, Warszawa.

Musiał, D., Polacka, K. és Roszak, S. (2005): Przez wieki. Podręcznik do historii I. Wydawnictwo Rożak,

Nyomárkay István (2013): Szláv szomszédaink. Akadémiai Kiadó, Bp.

Osmańczyk, E. J. (1978): Rzeczpospolita Polaków. Państwowy Instytut Wydawniczy, Warszawa.

Polgár Tamás (2009): Az újabb lengyelországi történelemtankönyvek magyarságképe. In: Kutatási Füzetek, 14. Pécsi Tudományegyetem, Pécs.

Sinkovics Ferenc (2014): Berlin helyett Varsót választottuk… In: Magyar Hírlap, május 30., Bp. 12. < http://archivum.magyarhirlap.hu/berlin-helyett-varsot-valasztottuk> (Letöltés: 2014.08.13.)

Tomcsányi János (1932): Lengyelország. Vázlatok és tanulmányok. Stúdium, Bp.

Topolski, J. (1982): Zarys dziejów Polski. Wydawnictwo Interpress, Warszawa.;

Magyarul: Hary Judit (1989, ford.): Lengyelország története. Gondolat, Bp.

Wendt, J.: Przez wieki. Podręcznik do historii 2. Wydawnictwo Rożak,

Wyrozumski, J. (1978): Historia Polski do roku 1505. PWN, Warszawa.

Zielińska, K. és Kozłowska, Z. (2000): U źródeł współczesności. Historia nowożytna. Wydawnictwo Szkolne i pedagogiczne Spółka Akcyjna, Warszawa.

Zoltán András (1996): A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai. In: Életünk, 6/7. Szombathely. 634-648.

Vissza a tartalomjegyzékhez