Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Bárdos József: A magyar népmesék dramatizáltságáról

Nyomtatási nézet

Bárdos József PhD, főiskolai tanár, Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar, Kecskemét

____________________

A népmesék, a tündérmesék legalábbis az európai kultúrkörben nagyjából egységes tulajdonságokkal rendelkeznek. Már az Aarne és Thompson készítette európai mesekatalógus napfényre hozta, hogy a mesetípusok nagy száma és gyakori keveredése ellenére is a különböző nyelveken élő európai népmesék igen szoros rokonságban állnak egymással. Így van ez annak ellenére, hogy sokan és sokszor még a XX. század második felében is vitát indítottak egy-egy meseszüzsé „nemzeti tulajdonjogáért”, míg mások – Herdertől ihletetten – egyenesen egy-egy nép szellemi múltjának, hagyományainak eredetét kutatták népmeséikben[1].

Ezért is öröm olvasni, hogy a nagy tudású Dömötör Tekla összefoglaló művében[2] már nem a mesék alkotják a hivatkozások alapját.

Ehhez nyilván hozzájárult, hogy a méltatlanul ritkán idézett Honti János már 1937-ben megjelent könyvében így fogalmazott:

„Természetes, hogy a gyakorlott szemlélő ugyanannak a típusnak magyar változatát nem fogja összetéveszteni az izlandival. Vannak apró különbségek, amelyek jellemzők arra a népre, amelynek körében hallható az egyes mese. Ugyanannak a mondanivalónak a megstilizálása sokban függhet az elmondó egyéniségétől, hajlamaitól, temperamentumától; ezek a tényezők pedig nem függetlenek attól a földtől és attól a kulturális környezettől sem, ahol a mesemondó él. Az egyes népek meséinek külön jellemvonásait ezen az alapon elvonni mégsem lehet, és dilettáns kísérlet volna például a magyar mese különösségeinek felsorolása és dilettáns kísérlet volna a magyar mese jellemzése.”[3]

Szó sincs tehát arról, hogy mondjuk a magyar tündérmesék gyökeresen különböznének a német, francia, vagy akár csak más Kárpát-medencei népek meséitől. Meggyőződésem, hogy a népköltészetben nincsenek nyelvi-nemzeti határok: a mesék és dalok a határterületek kétnyelvűsége révén könnyedén terjednek. Hozzájárul ehhez az európai falusi társadalomnak nagyjából a brit szigetektől az Urálig és tovább tartó egységes volta.

Hogy a tündérmesék mennyire azonosak ebben a kultúrkörben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Vlagyimir Propp jól ismert munkája, amely részletesen kidolgozta azt a szerkezeti vázat, amelyre a tündérmese épül.[4]

Ez azonban nem zárja ki azt, hogy minden nép meséinek megvan a maguk jellegzetessége, sajátos íze. Érdemes egy pillantást vetni ebből a szemszögből (ha már Honti János ezt emlegette) egy valódi izlandi mesére, címe: A levetett fókabőr[5]. A Házasság ruhák ellopásával típusba (AaTh413) tartozik.

Mielőtt a meseszövegeket vizsgálnánk, szeretném felidézni, amiről másutt már írtam, beszéltem, hogy a tündérmesék egyfajta önálló jelentést hordozó mesemozzanatokból épülnek fel. A mesemozzanatok egy-egy funkciót töltenek/tölthetnek be a tündérmesében. Szintén az enyémhez hasonló Raffai Judit véleménye, aki „mesei motívumok”-ról, „mese-epizódok”-ról beszél.[6]

A valódi mesemondó az egyes szereplőket, az egyes funkciót betöltő kis történeteket (mesemozzanatokat) szinte teljes szabadsággal válogathatja össze. Így valójában nem teljes meseszüzsék állíthatók párhuzamba, hanem sokkal inkább egyes mesemozzanatok. Ezért olyan túlbonyolított a gyakorlatban a mesetípusok rendszere. Előfordulhat ugyan, hogy egy mese egyetlen mesemozzanatra épül, de sokkal gyakoribb, hogy két-három, vagy akár több mesemozzanat követi egymást egy kétmenetes tündérmesében. Ilyenkor a mesetípusok közé sorolásnál meglehetősen önkényesen dönthetünk egyik vagy másik mesemozzanat alapján.

Most pedig nézzük az izlandi mesét. Szabó Pál Barna szép tolmácsolásában jelent meg magyarul:


A levetett fókabőr

„Volt egyszer egy ember, akinek a parti sziklák felől egy reggel séta közben különös mulatozás hangjai ütötték meg a fülét: az egyik közeli barlangból ének- és zeneszó áradt. Amikor odaért, látja, hogy a barlang szájában fókabőrök hevernek. Az ember fogta az egyiket, s hazavitte magával. Otthon gondosan bezárta egy ládába.

Később visszament az ember a barlanghoz, s látta, hogy egy fiatal, pucér nő kuporog ott, s keservesen sír. Ő lett volna hát a fóka, akié a talált bőr volt, amit az ember hazavitt. Az ember megvigasztalta a lányt, ruhát adott neki, és hazavitte magához.

A leány jó volt újdonsült gazdájához, de másokkal nehezen értett szót, csak ült egymagában a parton némán, bámulta a kék látóhatárt.

Később összeházasodtak, s néhány év leforgása alatt több gyermekük is született. Az ember a ládát, benne a fókabőrrel, zárva tartotta, kulcsát, bárhová is ment el otthonról, mindig magánál tartotta.

Aztán egyszer mégiscsak a párnája alatt felejtette a kulcsot. Van, aki úgy tudja, karácsonyt ünnepelni társaságba készültek. Felesége gyengélkedett, s úgy döntött, inkább otthon marad, az ember pedig elfelejtette áttenni a kulcsot az ünnepi ruhájába, amikor ruhát váltott. Amikor hazaért, a ládát tárva-nyitva találta, s az asszonynak a fókabőrrel együtt hűlt helye. Megtalálta a kulcsot, s furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehet abban a mindig zárva tartott ládában… Amikor meglátta az elveszettnek hitt fókabőrt, nem tudott ellenállni a kísértésnek, magára öltötte, s kiúszott a nyílt tengerre. Az embert nagyon elkeserítette, hogy elhagyta a felesége, de amikor halászni ment, gyakran találkozott egy fókával, amely szüntelenül a hajója körül szelte a vizet, s ha ránézett, úgy tűnt, kicsordul a könnye. Amikor próbálkozott, mindig szerencsével járt, soha nem tért haza üres kézzel.

Gyakran látták a falubeliek, hogy amikor a halász gyermekei a tengerparton játszottak, egy fóka mindig ott úszott a közelükben, s gyakran dobot feléjük mindenféle színes halat meg kagylóhéjat. De anyjuk soha többé nem tért vissza a szárazföldre.”[7]

Érezhetően, itt ennek a tündérmesének csak első menete teljes. És éppen ahhoz a ritka csoporthoz tartozik, amelyben lényegében egyetlen mesemozzanat uralkodik. Ennek ellenére izgalmas lehetőséget adhatna arra, hogy elemzésével támasszuk alá Honti János szavait. Nemcsak az sajátos izlandi benne ugyanis, hogy a lány éppen fókából változik emberré, hanem például az is, hogy az emberi világ és a másik világ határa a tengerpart (bár az átjárást itt is a víz, az élet forrása teszi lehetővé). Így a másik, ismeretlen, nem emberek lakta világ (a csodák és a halál birodalma) nem a sűrű erdőben, hanem a tenger végtelenjében található. Az is érdekes, hogy itt mindenen a véletlen uralkodik, a szereplők nem urai az emberi világnak sem, ki vannak szolgáltatva a természetnek. Legfőképpen pedig az szokatlan számunkra, hogy végig az elbeszélőt halljuk, egyetlen szereplő sem jut szóhoz a szövegben.

A magyar mesemondókra, mint már említettük, ezzel szemben az igen erős dramatizáló hajlam a jellemző. A magyar népmesékben a szüzsét igen gyakran a szereplők párbeszéde bontja ki a befogadó, a mesehallgató számára, az elbeszélő szinte eltűnik, a háttérbe húzódik.

Egy, az előzőhöz hasonló mesemozzanatot tartalmaz az Arany László[8] közzétette egyik magyar tündérmese:


Jankó és a három elátkozott királykisasszony (részlet)

„Jankó éppenségesen úgy tett, ahogy az öreg ember mondta. Kiment a tóhoz, meghúzódott egy bokor mellé, szép csendesen végignézte, míg a két első hattyú megfürdött s elment, azután várta a legkisebbet. El is jött az nemsokára, leszállt a tópartra, levetette a hattyúruhát, hát uramteremtőm, olyan gyönyörű ruha volt alatta, hogy a parasztja nem is látszott a sok aranytól-ezüsttől, akkora karbunkulusok fityegtek rajta, mint egy-egy tojás; de levetette ezt is, belement a vízbe. Jankónak se kellett több, mikor legjavában játszadozott a tóban, szép csendesen ellopta mind a két ruhát.

Kijött a királykisasszony, elkezdte keresni ruháját, s hogy nem találta, elkezdett sírni. Jankó odament hozzá, a királykisasszony mindjárt megszerette, de mégis könyörgött, hogy adja vissza a ruháját:

– Jankó, szívem szép szerelme, add vissza a ruhámat, átok alatt vagyok, ha vissza nem megyek a kiszabott időre, nagy büntetés vár rám.

– Dehogy adom, szép angyalom, hanem most már gyere velem, elveszlek feleségül, ásó-kapa választ el bennünket.

A királykisasszony sírt-rítt egy darabig, de azután mit volt mit tenni, csak belenyugodott.

Elindultak hazafelé, útközben találtak egy várost, ott eladták az aranyos ruhát, kaptak érte annyi pénzt, hogy alig bírta haza Jankó. Az öreg csizmadia alig hitt a szemének, mikor a sok pénzt meglátta.

– No, fiam, sohase hittem volna – ha az édesapám mondta volna is –, hogy ilyen úr lesz belőled.

Itt nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek jó ideig.

Egyszer Jankó kiment vadászni, a hattyúbőrt odaadta az édesanyjának, hogy viselje gondját, de a feleségének még csak meg se mutassa.

Alighogy kihúzta lábát az ajtón, mindjárt elkezdett a királykisasszony könyörögni:

– Édes napamasszony, az Isten is áldja meg, mutassa meg nekem azt a hattyúruhát, a színét is elfelejtettem már.

– Jaj, édes leányom, nem mutathatom meg, tudod, rám parancsolt az urad.

– Nem nyúlok én hozzá se, csak meg akarom nézni.

Addig-addig kérte a csizmadiánét, hogy megmutatta. Amint ott nézegeti, egyszer kikapja az asszony kezéből, magára kapja – éppen nyitva volt az ablak, kirepült rajta. A csizmadiáné csak akkor vette észre, csak akkor csapkodta össze a tenyerét, mikor már kívül volt.

Hazajött Jankó a vadászatból, nagy sírva-ríva találta az anyját.

– Hát édesanyámat mi lelte, mért sír olyan nagyon? – kérdi tőle.

– Hogyne sírnék, édes fiam, mikor így meg így jártam.”[9]

Ennek a mesének csak egy kis részletét idéztem, a kiválasztott mesemozzanatot. A magyar tündérmese ennél jóval több, egyéb mozzanatokat is tartalmaz. De összehasonlításunkhoz ennyi most éppen elég.

Ebben a rövid szövegben megszólal többször is a királykisasszony, Jankó és Jankó anyja is. Az erősen dramatizált előadásmód, ahogy itt is, mindig megjelenik. Így látja ezt Raffai Judit is, aki a mesemondás technikájáról[10] az eddigi legteljesebb, legátfogóbb képet adta. Többek között Dégh Lindát idézi: „Pandur ha mesél, nem az elmondó szerepében látszik recitálni, hanem benne él a mesében, a hősökkel azonosul. Ami szemünk előtt játszódik le a mesében, azt mindig párbeszédes formában adja elő, csak az előzményt írja le. A legjelentéktelenebb epizód is hosszabb dialógusban játszódik le szemünk előtt. Ez ad bizonyos dramatikusságot meséinek, talán többet is, mint amennyit általában a paraszti mesemondóknál tapasztalhatunk, akikben bizonyos drámai készség természetesen megvan.”[11]

A dramatizáló képesség tehát általános jellemzője a magyar paraszti mesemondóknak. Jól egybehangzik ez azzal, amit Kovács Ágnestől szintén Raffai Judit idéz: „A mese csak leírva kinyomtatott betűsor, a valóságban képek láncolata.”[12]

Mielőtt azonban túlzásba esnénk, érdemes észbe idézni Roman Jakobson[13] szavait, aki másokkal egyetértésben az orosz elbeszélő folklór egyik legjellegzetesebb sajátosságát véli felfedezni a sűrített s gazdag dialógusokban. „A párbeszéd jelentőségét az elbeszélők maguk is világosan érzik. Egy nyolcvan éves szibériai elbeszélő azt bizonygatta Azadovszkijnak, hogy a mesében a beszéd a legfontosabb és a legnehezebb.» Ha csak egyetlen szó helytelen, semmi se fog jól működni. Itt mindent villámgyorsan kell csinálni.« A párbeszéd az elbeszélő előadásában könnyen átalakul színpadi játékká. Itt a mese, technikáját tekintve, igen közel áll a népi színjátszáshoz.”

Ismét csak a tündérmese nemzetköziségébe botlottunk.

Bennünket azonban most ennek a dramatizáltságnak nem elméleti, hanem kifejezetten gyakorlati oldalai érdekelnek, ezért a továbbiakban elsősorban a mesékkel való találkozás ebből adódó lehetőségeit, módszereit vizsgáljuk.

A legfontosabb tény az, hogy a mesemondó mindig egy közösség része. Mindig ennek a közösségnek az igényeit kell kielégítenie, mindig erre a közösségre akar hatni. Ebből következik, hogy mindjárt a mesemondás első pillanatában komoly ellentmondással találja szembe magát.

Régi, jól ismert mesét kell mondania, olyannyira, hogy gyakran kifejezetten kérik, kiről-miről meséljen. Ugyanakkor aktuális, ott és akkor friss, időszerű problémákról szóló mesét kell mondania, különben unalmas, érdektelen lenne, amit mond. Igazából nem az a jó mesemondó, aki új mesét talál ki, hanem az, aki úgy tudja elmondani a mesét, hogy az akkor és ott egyszeri, még soha nem hallott, izgalmas, hatásos legyen.

Ennek pedig a dramatizáltság folytán nem annyira az elbeszélés milyensége, mint inkább a megjelenítés hatásossága a feltétele.

S tudjuk, ehhez sokféle eszközt vettek igénybe a népi mesemondók. A hangszínváltásoktól a testtartás változtatásáig, esetleg az elmozdulásig, az arcjátéktól a széles gesztusokig.

S ha jól belegondolunk, egy mai mesemondó sem mondhat le ezekről az eszközökről. Bármennyire megváltozott is a hallgató közösség, a mesemondói alkalom, bármennyire más is például a meseolvasás, mint a mesemondás, a dramatizáltság kiköveteli a szereplők illetve az elbeszélő minimum hang(szín)nel való elkülönítését. Ehhez eleve kiváló olvasási (blattolási) képesség, jó stílusérzék szükségeltetik.

S ha már itt tartunk, érdemes egy pillanatra megállni a mesefeldolgozások lehetőségeinél is. Ezek közül is kiemelném a mesék/népmesék dramatizálását.

Ilyenkor szerényen, de kreatívan, szükség adta dramaturgként be is avatkozhatunk az epikus szövegbe, eljátszhatóvá téve azt. Lehetőleg kerüljük a mesemondó szereplővé tételét. A következőkben egy nagyon egyszerű példa[14] következik az ilyen átalakításra:

„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.

Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént a legényt.

Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten – s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna.

Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki:”

Ez így alakítható színpadszerűvé:

Király: Jaj nekem, mit tegyek? Férjhez kéne már adni a lányom! Azt mondtátok, elég kihirdetni, hogy férjet keresünk, jönnek majd a kérők csőstül.

Első Tanácsadó: Hát nem így lett?

Király: Jaj nekem! Hát jöttek, jöttek. Már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult itt, mint csillag az égen, mint fűszál a réten. De egy se felelt meg.

Második tanácsadó: Miért nem, uram, királyom?

Első tanácsadó: Miért, miért? Mert egy se tudott mondani olyat őfelsége előtt, amit ő el nem hitt volna. Szóval buták voltak. Alkalmatlanok az uralkodásra.

Második tanácsadó: Akkor talán most. Van itt valami ágról szakadt legény. Valami Péter. Bejöhet?

Első tanácsadó: Jaj, ne! Már elég volt! Szaggat a fejem a sok ostobaságtól.

Király: Hadd jöjjön. Ezt az egyet még meghallgatom, de ha nem tud kifogni rajtam, karóba húzatom a fejét.

Péter (bejön, köszön):

Most már a mese kínálja magát, hiszen innentől a zárlatig végig párbeszéd, tehát semmi dolog vele. S a vége:

„– Hazudsz! – Akasztófára!... Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre…”

Ez sem bonyolult:

Király: Hazudsz! – Akasztófára...!

Második tanácsadó (közbevág): Uram, királyom!

Első tanácsadó: De hiszen nem hitte el, felséged!

Király: Na, jó. Gyorsan papot, jegyzőt, míg meg nem gondolom magam!

Királykisasszony (bejön): Te volnál az, aki a férjem leszel?

Péter (Kezét nyújtja a királykisasszonynak): Ha te is akarod, szépségem. Nem baj, hogy nem királyfi, csak egy szegény legény vagyok?

Királykisasszony (Megfogja Péter kezét): Nem királyfira, jó emberre vágyom én.

Király: Gyerünk, gyerünk! Lakodalmat azonnal, hét országra szólót!

Első tanácsadó: Ti meg aztán éljetek boldogan, míg ásó, kapa, nagy harang el nem választ!

Persze a drámajáték bevezetése is (óvodában, alsó tagozatban) csak fokozatosan célszerű.

A legegyszerűbb formája talán az, amikor egy már ismert mese szerepeit kiosztjuk, és a gyerekekre bízzuk, hogy egy-egy sorra következő találkozást átélve, oldják meg a kommunikációs helyzetet (elbúcsúzva induljanak útnak, köszönjenek az ismeretlen anyókának, reagáljanak kérésére, döntsenek, merre, hogyan tovább stb.)

Később nehezíthetők a feladatok, jobban ragaszkodva a mese szövegéhez, meg-megállva értékelve, a kommunikáció helyességét. Persze akár többféle szereposztásban teljes meséket is eljátszhatunk. Erre próbáltam példát adni. (Ilyenkor, némi gyakorlattal teljesen kiiktatható a szövegből az elbeszélő).

Ezeknek a kommunikációs, nyelvfejlesztő játékoknak nem lehet túlbecsülni a fontosságát. Nemcsak azért, mert egyszerre hozzák mozgásba a testet és a szellemet, hanem főként azért, mert fölkészítenek az életre. Hadd álljon itt David Buss véleménye[15]: „Az embereknek tucatnyi adaptációs problémát kell megoldaniuk. Például olyanokat, mint a szexuális partner kiválasztása, magukhoz vonzása és megtartása; koalíciók alkotása; családjuk védelmezése; hierarchiák kikovácsolása; kölcsönös szövetségek megkötése; csalók leleplezése; vetélytársak legyőzése; gyerekek szocializálása; rokoni kapcsolatok fenntartása; rokonok közötti konfliktusok feloldása.”

Ehhez már csak annyit tennék hozzá, hogy mindezek alapja a jól működő, jól működtetett kommunikáció.

Persze a drámajáték során is felmerül a kellékek, jelmezek, díszletek kérdése. Meggyőződésem, hogy a kevesebb itt is több, mert többet enged a fantáziának. Realitásra törekvés helyett inkább jelekhez, szimbólumokhoz érdemes folyamodni, ahogy maguk a mesék is tesznek.

A szokásos, hagyományos óvodai mesemondás során is használatosak bábok (effélékkel a népi mesemondók között is találkozhatni). Emellett szívesen folyamodnak az óvónők festett, akár háromdimenziós háttérképek alkalmazásához. Ez utóbbiak igen komoly erőfeszítést, sok időt, fáradságot kívánnak, hatásuk azonban valószínűleg az egyszeri meglepetésnél alig több, szerintem az, hogy jól mondjuk el (olvassuk fel) a mesét, sokkal többet ér. A felkészülési időt érdemesebb ennek elérésére használni.

Amint látható, a tündérmesékkel kapcsolatban a képi segédeszközök alkalmazásának minimalizálását tartom célszerűnek. Mint ahogy a könyvek illusztrációinál is leginkább a visszafogott, metonimikus illusztráció híve vagyok (a kifejezést Varga Emőke használja könyvében).[16] De ez már egy másik probléma.



[1] Talán elég, ha itt most csak egy kiváló magyar népmesekutatót, illetve egy munkáját említem: Dr. Berze Nagy János (1958): Égigérő fa. Pécs, TIT.

[2] Dömötör Tekla(1981): A magyar nép hiedelemvilága. Budapest, Corvina.

[3] Honti János (2012): A mese világa. Budapest, Belső Egészség. 135. p.

[4] Propp, Vlagyimir Jakovlevics (1975): A mese morfológiája. Budapest, Gondolat.

[5] A levetett fókabőr. In: Szőrös pisztráng (Izlandi regék és mondák). ford. Szabó Pál Barna. Budapest, Napkút. 2008. 34. p.

[6] Raffai Judit (2004): A magyar mesemondás hagyománya. Budapest, Hagyományok Háza.

[7] A levetett fókabőr. In: Szőrös pisztráng (Izlandi regék és mondák). 34.p.

[8] Jankó és a három elátkozott királykisasszony: In: Arany László: Magyar népmesegyűjtemény. Budapest, Franklin. é. n. 105. p.

[9] Jankó és a három elátkozott királykisasszony. In: Arany László i. m. 109–110. p.

[10] Raffai Judit (2004)

[11] Raffai Judit (2004) 51. p.

[12] Uo.

[13] Jakobson, Roman (1982): Az orosz tündérmesékről. In: Uő. A költészet grammatikája. Budapest. Gondolat, 73. p.

[14] A hiú király. In: lllyés Gyula (1979): Hetvenhét magyar népmese. Budapest, Móra, 229. p.

[15] Idézi: Hankiss Elemér (2006): Félelmek és szimbólumok. Budapest. Osiris, 86. p.

[16] Varga Emőke (2012): Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban. Budapest, L’Harmattan.

_______________________

József Bárdos: About the dramatization of Hungarian folk tales

In spite of their numerous differences, the European folk tales have well-identifiable matches and tale motifs. One of the differences is, how much dialogue they use. A characteristic feature of the Hungarian folk tales is that the dialogues has a prominent role. Playing the conversational parts of the tales either as actors or with puppets is one of the best methods of tale adaptations for children. For the older ones, also the whole tale can be dramatized. In the process of dramatization they can also be involved, this way not only their communication skills is improving, but their creativity also.

_______________________

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: