Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Dobszay Ambrus: A „gazdátlan szomorúság” költeménye

Nyomtatási nézet

Beszámoló a Valse triste konferenciáról

A konferencia előadásai - más írásokkal kiegészítve - kötetben is megjelentek. (Savaria University Press, Szombathely 2013). A beszámoló írásakor ezek még nem álltak rendelkezésemre, ezért az kizárólag az élőszóban elhangzottakra vonatkozik. A megjelent előadások ezért tartalmilag olykor eltérhetnek az elhangzottaktól.

Azzal, hogy 2013. április 26-án, Csöngén, a kis kemenesaljai faluban 600 diák együtt szavalta Weöres Sándor Valse Tristéjét, végéhez ért a 2007-ben elindult „12 legszebb magyar vers” elnevezésű rendezvénysorozat. Célja az volt, hogy kísérletet tegyen a magyar irodalom 12 remekművének újraértelmezésére. A versek közismert és kedvelt költemények, az egyetemi képzés és a középiskolai tananyag fontos darabjai, amelyek az elmúlt évtizedekben nemegyszer a tudományos gondolkodást is megtermékenyítették. A versek kiválasztása Fűzfa Balázs szombathelyi főiskolai (és gimnáziumi) tanár nevéhez fűződik. A közösen előadott, majd közösen megtárgyalt, „megünnepelt” versek az alábbiak voltak:

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Pilinszky János: Apokrif

Arany János: Szondi két apródja

Babits Mihály: Esti kérdés

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

József Attila: Eszmélet

Weöres Sándor: Valse triste

 

Az, hogy a tizenkét versből a Valse triste közös előadása éppen a sorozat végére, illetve az idei évre esett igen szerencsés volt, hiszen az esemény, majd a versről rendezett konferencia jól illeszkedett a Weöres Sándor-emlékév megemlékezéseinek sorába. Konferenciát említek, noha ez is jóval több volt, mint előadások sorozata. A 38 (!) rövidebb-hosszabb előadást ugyanis afféle „performanszok” kísérték. Elsőként is maga a nagy közös versmondás tekinthető annak, Jordán Tamás vezetésével. Majd a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagjainak bemutatói, a Csalóka Péter-előadása (Soltis Lajos Színház), azután Simon Endréné Pável Judit, Pável Ágoston lányának élménybeszámolója. (Pável Ágoston Weöres Sándor szombathelyi szállásadója és mentora volt). Később Pável Ágoston dédunokája is sorra került, aki osztálytársaival Weöres Sándor leveleiből olvasott fel. Emlékezetes volt a költő csöngei szülői házánál történt megemlékezés is, ahol Rozmán László méltató szavai után a fiataloknak jutott a főszerep: Rozmán Kristóf szavalata után Balla D. Csönge mesélte el nevének történetét. Értékes kísérőrendezvény volt a szombathelyi fiatalok slam poetry-bemutatója is. A háromnapos rendezvényt végül egy 30 perces, igazán elismerésre méltó „maraton” zárta: Pusztay János professzor egymaga adta elő a tizenkét legszebbnek minősített verset. A konferenciához két kiállításmegnyitó is társult. Weöres Sándor szombathelyi kötődését bemutató tárlatot Lőcsei Péter rendezte a megyeszékhelyen. Masszi Ferenc A 12 legszebb magyar vers című kiállítását Celldömölkön tekinthették meg az érdeklődők.

A Weöres-vers elemzésére vállalkozó konferencia első előadói a téma legnagyobb tekintélyei, Kenyeres Zoltán és Kabdebó Lóránt voltak. Beszédeik átfogó keretet teremtettek az őket követő előadásoknak. Kenyeres Zoltán az egész a Weöres-életmű rövid áttekintésére vállalkozott, s ebben a keretben jelölte ki helyét a költeménynek: a zenei formákkal való kísérletezés mintadarabjaként (megkülönböztetve az irodalmi és zenei rondó műfaját, az utóbbival rokonítva a Valse tristét). Már ebben az előadásban megemlítődött a vers néhány előzménye, így Babits Mihályé és Arany Jánosé a nemrég és az emlék összecsengésének okán. Az előadást követő beszélgetésben tisztázódott, hogy a vers keletkezésének ideje egészen pontosan nem állapítható meg, csupán a megjelenés ante quem-je. Kabdebó Lóránt Weöres költészetét a létezés teljességének és a világban való partikuláris részesedésnek oppozíciójában helyezte el, megmutatván, hogy a tárgyalt vers is jól értelmezhető ebben a kontextusban.

A két nagy ívű előadást követőn a többi résztvevő inkább egy-egy aspektusra szűkített megközelítéssel tárgyalta a verset – de természetesen mindig nyitottan egy komplex értelmezés irányába. A kitüntetett szempont csak egy-két esetben volt irodalomtörténeti, például Lőcsei Péteré, de a maga igencsak sajátos felfogásában és stílusában Odorics Ferencé is. Történt kísérlet tematikus, illetve motivikus értelmezésre (Felszeghi Sára, Bondár Zsolt, Gilbert Edit, Kovács Ágnes, Lapis József, Arany Zsuzsanna, Patócs László, Sirató Ildikó), de többnyire különböző formai vagy nyelvi sajátosságok felől közelítették meg a szöveget (Nyilasy Balázs, Visy Beatrix, Bartal Mária, Nagy L. János, Osztorulczky Sarolta és mások).

A „tematikusnak” minősített megközelítések között nagyok a különbségek. Az értelmezők egy része magától értetődően kerülte a motívumok narratívába rendezését. „Kinek is jutna eszébe gondolati-fogalmi vázat keresni…?” – kérdezte hajdan Lator László a Valse triste kapcsán. A konferencián elhangzott értelmezések közül azonban jó néhány annyiban mégis tekinthető „tematikusnak”, hogy a vers hangütésének, tónusának, hangulatának azonosítása után mintegy induktíve fogalmaztak meg egy történettől, személytől elvonatkoztatott „világszemléletet”, tehát – a megszólalók szerint is – megvalósul a versben valamiféle világ-konstrukció. Ilyen értelmezési kísérletnek fogtam fel például Takács Miklósét, aki a gumbrechti „jelenlét-jelentés ellentétes fogalompár” paradigmáját alkalmazta a versre, s a kettő feszültségét vélte fölfedezni a versben. Végh Balázs Béla éppen Lator „gazdátlan szomorúság” kifejezését idézte meg, amely e versben nem valamilyen egyedi érvényességgel bíró történetből, hanem valamiképpen magából a világból árad.

Némi meglepetésre a konferencia résztvevői közül néhányan mégiscsak megfogalmazták azt a bizonyos „gondolati-fogalmi vázat”, s a konstruált történet fókuszába hol az öregség, a halál, hol az erotika, bizonyos esetekben pedig a kettő ötvözete került. Bizony első olvasásra/hallásra nem feltétlenül tárul fel a lehetséges rétegek mindegyike, sőt megkísérti a hallgatót a belemagyarázástól való irtózás is, de hol van ma már az az autoritás, amely bármi effélét tiltana, terméketlennek ítélne?

A formaközpontú megközelítések sorában – idő hiányában – fájdalmasan csonka maradt Nagy L. János elemzése, aki újra felelevenítette Hajdú András 1964-es ötletét, aki a hagyományos poétikai ritmizálással szemben, zenei alapon a lehetséges szótaghosszúságok számának többszörözésével operált. Az előadás teljes kifejtettségében bizonyára meggyőző eredményre jutott volna, arra azonban még ilyen rövid idő alatt is alkalmas volt, hogy rámutasson: a teória csak lohol a művészet után, az élőszó zeneiségének gazdag sokféleségét megragadni, papíron rögzíteni reménytelen vállalkozás. Az elhangzó zenei feldolgozás, illetve a csöngei származású Rozmán László tanár úr hiteles tájnyelvi versmondása nemcsak igazolta ezt, hanem úgy hívta újra életre a verset, hogy az a tudós tapogatózásoknál elemibb revelációval hatott.

Bartal Mária érzékeny elemzése a vers hangzóanyagának jellegzetességét: az állandó mozgásban tartást, a keringő iránytalan köreit rokonította a vers térszerkezetével, amely épp így a centrumhiány, a védtelenség, a fenyegetettség érzetét keltik. A zenei formák jelentésképzésének lehetőségeit villantotta fel Visy Beatrix is, aki szintén megemlítette a „betáncolt tér” szemantikáját. Más formaközpontú elemzés a vers textúráját, szövetének bonyolult rendjét igyekezett feltárni, a legkisebb hangzóelemek mikrokozmoszáig hatolva (Osztorulczky Sarolta).

Külön „kategóriának” tekinthetjük egyrészt a vers, illetve általában a Weöres-művek iskolai feldolgozásával foglalkozó beszámolókat (részben Smidéliusz Kálmán is, de még inkább Brávácz Margit és Reichert Judit, Pap Kinga, Korda Eszter, Gera Csilla), illetve a Weöres-kultusszal foglalkozókat (Bokányi Péter). (E beszámoló szerzője, Dobszay Ambrus e kettő határterültén mozgott.) Gordon Győri János Weöres költészetének iskolai tanítását abból a szempontból is jelentősnek ítélte, hogy ezáltal egy, a magyar oktatásban szinte teljesen idegen gondolkodásmódnak, a buddhizmusból, taoizmusból, antorpozófiából táplálkozó, az énközpontúságot meghaladó szemléletnek a megtapasztalása és megtapasztaltatása történik, ami a tolerancia és a megértés nevelési céljából is termékeny hatású lehet.

A vers társművészetekkel való rokonságáról szóltak többen is, például Csekő Krisztina (tánc), de Nagy Endre is, aki Weöres költészetének világszemléleti hátterét elemezte, s ennek során kitért más művészeti ágak, jelesül a képzőművészeti vonatkozásokra is. Molnár Eszter előadása pedig az elemzés középpontjába helyezte az ikonológia szempontjait.

A Valse triste műfordításait értékelték Szávai Dorottya (francia), Marco Cudic (szerb), Antonio Donato Sciacovelli (olasz – kitérve a Leopardi hatásokra is!), valamint Eliisa Pitkäsalo (finn).

Ennyi és ilyen sokféle megközelítés eredményeit hallva a hallgatóban kívánság ébred, hogy valaki immár „tegye latra a verset” abban az értelemben is, hogy valóban helye van-e a legszebb tizenkettő között, vagy ennél praktikusabb kanonizációs eszközre gondolva: nem kellene-e nagyobb hangsúllyal megjelennie a közoktatásban, annak tartalmi szabályozó dokumentumaiban. Valóban kell-e, vagy inkább ezt kell-e tanítani? (Kérdezzük, miközben joggal „horkantanánk fel”, ha ez nem volna szabad! Nyilvánvalóan az, sőt…!) Mert azt bizony egyetlen előadó sem merte megvallani, neki a Valse triste-e a legkedvesebb, vagy esetleg tanítási gyakorlatában a legbeváltabb-e…

Egy, csak egy előadó bátorkodott véleményt formálni a vers „értékéről”, mégpedig Tarján Tamás, aki kimondta: „nem szolgált örömére” a vers lapos rímelése, rossz kompozíciója, a provokált alliterációk sora. (Azt ő sem állította, hogy a vers rossz volna, hiszen azt is tudhattuk ekkor már sokak előadásából [pl. Lőcsei Péter], hogy egy vers olykor nagyon is kézenfekvő megoldásai éppen kézenfekvőségük, „banalitásuk” okán kaphatnak létjogosultságot, akár stíluselemmé is válhatnak, a giccs evokációjává emelkedhetnek.) Tarján számára a vers az utolsó előtti sorában válik izgalmassá: a rejtélyes „megeste” szóval, s ennek okán látja még érdemesnek a jövőben is foglalkozni vele.

A hatéves eseménysort záró két és fél napos rendezvény summázatát Fűzfa Balázs a következőképpen fogalmazta meg: Így válhat újra élővé az irodalom: ha kiszabadítjuk a papírrengetegből, közösen kóstolgatjuk, s ha arra méltók, közösen ünnepeljük a műveket. Az „irodalmi karnevál” által, az ilyen élményközösségben válik újra élővé és éltetővé a vers.

 

A konferencián elhangzott témák és előadóik:

Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor költői életműve

Kabdebó Lóránt: A létezés teljességének verse

Lőcsei Péter: Őszi este Őszi melódia Valse triste

Nyilasy Balázs: A Valse triste hangszövedéke és Gestaltjai, avagy a verszene-érvényesítés lehetőségei

Felszeghi Sára: „...nem marad semmi emlék...”

Bokányi Péter: A Vas megyei Weöres-kultuszról

Odorics Ferenc: A teljesség felé

Visy Beatrix: „[A] cserje teste” – szövegtest és szöveg-mozgás a Valse tristében

Benkő Krisztián: „Hamiskás keringő”

Bodnár Zsolt: Az el nem ért életjel

Takács Miklós: Jelenlét jelentés helyett – a Valse triste példája

Gilbert Edit: Őszi lázak

Bartal Mária: Térszerkezetek és a test poétikája Weöres Sándor Valse triste című költeményében

Kovács Ágnes: Weöres rouge. Érzékiség és történet-képzés a Valse tristében

Lapis József: Az emlékezet keringője – a Valse triste érzékisége

Arany Zsuzsanna: Az erotika elmúlása – az elmúlás erotikája. Weöres Sándor: Valse triste

Patócs László: A keringő vége – Weöres Sándor elmúlásverseinek emocionális rétegei

Tarján Tamás: Repetitio est argumentum (Az ismétlés formái és technikái a Valse tristében)

Nagy L. János: A Valse triste ritmikájához: a zenei rondó és a keringő

Szávai Dorottya: „Szomorú keringő”. A Valse triste a francia fordítás felől olvasva

Marco Čudić: A Valse triste fordítási nehézségeiről, két szerb változat tükrében

Antonio Donato Sciacovelli: Még egyszer Leopardi hatásáról a magyar költészetre

Eliisa Pitkäsalo: Finn–magyar Valse triste

Nagy J. Endre: „A fogalom költészete”

Végh Balázs Béla: „Gazdátlan szomorúság”

Sipőczné Miglierini Guiditta: Az ezerarcú Próteusz édesbús keringője

Smidéliusz Kálmán: A „megeste” egy-két-hái

Gordon Győri János: Kisebbségi kultúrák esélyei az irodalomtanításban: egy buddhista hatásokat is mutató XX. századi magyar költő, Weöres Sándor tanításának lehetőségei a mai magyar középiskolában

Pap Kinga: A keretes szerkezet és a halálversek „megmaradás-törekvése”

Osztroluczky Sarolta: „…nem marad semmi emlék…”? Paronomáziás működésmód a Valse tristében

Molnár Eszter: a Valse triste és Weöres más tájverseinek összehasonlító elemzése – különös tekintettel a Dunántúli képek-sorozatra)

Csekő Krisztina: „Táncolj, táncolj, lengd be a távolt” – a tánc motívuma Weöres Sándor műveiben a Valse tristétől a drámákig

Sirató Ildikó: Mindenféle keringőkről. Az Első szimfónia évszakainak négyágú keresztjére feszült őszi lemondás sanzonja. Valse triste (1938) Weöres Sándortól

Brávácz Margit és Reichert Judit: Vidd a verset a gyerekekhez!

Korda Eszter: Weöres-versek mint a gimnáziumi magyartanulás elkezdésének és befejezésének „jó gyakorlata”? – Valse triste vs. Fughetta

Dobszay Ambrus: Játékok a „játékversek”-kel

Gera Csilla: Galagonyától A teljesség felé – WS-portré óvodától középiskoláig

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: