Gondolatok az olvasásról
2012.07.03. 11:18
Korach Mór
Akkoriban (Elemi iskolás korában szerk.) volt már valamilyen színpadi olvasottságom: mohón habzsoltam például Shakespeare „Rómeó és Júliá”-ját. A mindössze mintegy öt kötetből álló könyvtárunkban szerepelt a francia forradalom illusztrált története is (izgalmas képekkel a lándzsára tűzött fejeket lóbáló sansculotte-felvonulásokról), Diderot egy könyvével és Petőfi összes költeményeivel együtt.
Petőfi volt az én lázadó szívem kedvence. Rongyossá olvastam a könyvét, mely hamarosan egy egész eposz megírására inspirált. Költeményem hőse, az eltévedt sivatagi utazó szomjúságtól gyötörve éppen megpillantott messze egy várost, mikor ott nagy hirtelen tűzvész támadt, s az oltásra minden vizet elöntöztek. Így halt szomjan a kutak előtt boldogtalan héroszom.
Meg kell mondanom, hogy abban a korban semmiféle ambíció nem tüzelt frenetikus tevékenységembe. Verseimet és színdarabjaimat (írtam ám ilyeneket is) nem mutattam meg senkinek, éppúgy, mint a szivarskatulyából lombfűrésszel szerkesztett kis fűrészmalmomat, vagy a magam öntötte ólomkerekekkel működő sodronyvaspályámat.
Így esett, hogy – jobb híján – eposzom egyik lapjával borítottam be rongyosodó iskoláskönyveimet, s a tanító bácsi eképpen fedezte fel ezt a költészeti kontárkodást. Kivette a mezemből a könyvet, végigolvasta az eposz megalázott fejezetét, s megkérdezte? „Ezt te csináltad?”
Megrettentem. Mi gyerekek, sohasem tudtuk biztosan, miből lesz dicséret, miből verés. Mégis megvallottam, hogy az a tákolmány az én művem, s vártam, hogy most mi jön. „Holnap hozd el a többit is” – szólt a tanító bácsi.
Szerencsére a többi valahol elkallódott. Erre én a borítót is kicseréltem, a lapot elégettem, s másnap valami ürüggyel – már nem emlékszem rá, hogy mit füllentettem – kimagyaráztam a tanítómnak a dolgot.
Korach Mór akadémikus, MTA Kémiai Kutatóintézetének igazgatója.
Hozzászólások: