Kolozsvári Grandpierre Emil

Olvastam én azelőtt is – apám gazdag könyvtára hamar megkedveltette velem ezt a nemes bűnt –, de nem ekkora lázban, nem ennyi lelkesedéssel. Kimondhatatlan lomhasággal teltek a percek a kollégium boltíves, rácsos ablakú szobájában, ahol heten ültünk az összevissza faragott asztal előtt.

Eleinte majdnem megőrültem, valósággal testi fájdalmat okozott a mozdulatlanság, s főlég a tudat, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad.

Néha már odáig fajult elkeseredésem, hogy kis híján nekirohantam Gál úrnak. De amikor a bajuszára néztem inamba szállt a bátorságom. Tanulni is megpróbáltam kínomban, de az sem sikerült jobban, mint az olvasás. Mert kezdetben, főleg a kényszerű csend miatt, nem kötött le a könyv. Három-négy oldal elolvasása után valami másba kezdtem, s egypár perc múlva félredobtam azt is.

Találomra hordtam el hazulról a könyveket, kötésük és címük szerint. Egy időben sorra kísérleteztem apám valamennyi aranykötésű könyvével. Sajnos, ez idő tájt nemegyszer jogi könyveket is aranyozott vászonba kötöttek, sőt rovartani és sebészeti értekezéseket is.

Ön az orvostudományokkal is szokott foglalkozni? – kérdezte egyszer Gál úr, mellettem elhaladtában, s gúnyosan mosolygott.

Orvosnak készülők – válaszoltam ingerültem, holott azt sem igen tudtam, vajon az előttem fekvő könyv orvostudományi mű-e? Persze dacból egész este azt olvastam, de bármennyire erőltettem az agyamat, nem értettem meg, hogy miről van benne szó.

Próbaképpen egy nap csillogó kötésű könyv helyett szürke, sivár borítékú könyveket hoztam az internátusba. Forgattam, vizsgálgattam a köteteteket. Nem sok jót ígértek, s ezért csak hosszas nekikészülődés után nyitottam ki az egyiket. Unottan, kedvetlenül elbámészkodtam a címén, a szerző neve mellé egy bajuszos embert rajzoltam, Gál úr volt a modellem, de a képből egyedül a bajusz hasonlított Gál úr bajuszához. Valamivel később piros ceruzával gondosan, figyelmesen utánarajzoltam a cím kövér betűit. Közben rágtam a körmömet, beleharaptam a ceruzába, s időnként az orrfújás gyakorlására is szakítottam némi időt. Az utcáról egy szemernyi zaj sem szűrődött be, ijedelmes, fülzúgató csend terjengett körös-körül.  Még a templom órája sem ütött. Mintha kiürült volna a világ, s egyedül csak mi heten maradtunk volna életemben, akár Noé, háza népével s állataival a bárkában, egyedül egy iszapba fulladt világ fölött.

Nem tudom miként és mikor porlódott szét szinte tapintható, merev és ellenálló határ, mely a könyv értelme szétszóródó figyelmem közé ékelődött. Nem tudom, miként és mikor kezdett benépesülni az agyamban terjengő szürke, ritkás unalom egy ismeretlen világ tájaival és alakjaival.

Kolozsvári Grandpierre Emil (1907-1992) író, műfordító, kritikus.