Kiss Gy. Csaba

Kezdetben a könyvek előtt, volt a mese, nagy M-mel. Ha sikerül kellőképpen összesűríteni belső csendemet, föl tudom idézni magamban Anyám és Apám mesehangját. Meséltek és olvastak is könyvekből. Amikor Nagyanyám pásztorolt bennünket, ő szintén sokat mesélt és olvasott nekünk.

Nem csak meséket, hanem verseket, bibliai történeteket is. Volt otthon egy puha fedelű Petőfi-kötet, csak később kapott kemény borítót. Visszatekintve úgy érzem: már-már szakrális tárgy volt. Petőfit távoli családtagnak éreztem, aki valamiképpen hozzánk tartozik, s egyszer akár be is toppanhat hozzánk. Elvarázsoltak a versei. A Falu végén kurta kocsma soraira három évesen hajlandó voltam elviselni, hogy rám adjanak mindenféle ruhát.  

Ezekből a vers- és mesehangokból lett a betű és a könyv. Petőfié, akit újra és újra elő lehetett venni. Ott volt a könyvespolcon, tudtam, hogy hol. Akkor is, amikor még nem tudtam olvasni. De ez még családi tulajdon volt. 1951-ben kezdtem el az első osztályt, a betűkkel én ott ismerkedtem, a budai XI. kerület Bocskai utcai iskolájában. Lassan kezdtek a szavak rendeződni előttem a betűk az őszi hónapokban. Érdekelt nagyon a földrajz, az utazás, mint iskolás kaptam valahonnan egy korabeli kis iskolai atlaszt, abban a színek alapján lehetett tájékozódni. Imponálóan nagy volt a vörös színnel, ábrázolt Szovjetunió, körülötte bugyi rózsaszínben a népi demokratikus (magyarul csatlós) országok, meglehetősen kicsik. Szóvá is tettem, hogy milyen szép nagy az az ország, a szüleim pedig nemigen próbáltak igazítani ezen a nézetemen. Ám Karácsonyra könyvet kaptam ajándékul. Életem első könyvét. Az Egri csillagokat. Az első fejezeteket esténként még olvasták nekem, azután már próbáltam én magam. Hogy melyik résztől ment egyedül, nem tudnám megmondani, de a végére már magam jutottam el. Azután kezdtem elölről.