Gorkij, Maxim

Hat vagy nyolcéves lehettem, amikor nagyapám betűre fogott. Így történt:

Egy este vékony kis könyvecskét vett elő valahonnan, tenyerébe csapott vele, nekem meg a fejemre és vidáman mondta:

– No, te kalmükpofa, ül le, ázbukát tanulni! Látod ezt az ábrát? Ez az áz.

– Mond: áz. Ez buki. Et a vegyi. Érted?

– Értem.

– Hazudsz.

Aztán a második betűre bökött.

– Ez mi?

– Buku.

– Ez?

– Vegyi.

– Hát ez? Az ötödik betűre mutatott.

Sokáig – egy hónapig vagy talán még tovább is – kínlódtam a szótagok tanulásával, de még megnehezült a dolgom, amikor nagyapám az egyházi szláv nyelven írott zsoltároskönyvből olvastatott. Nagyapám jól és folyékonyan olvasott ezen a nyelven, de nemigen értette a különbséget az egyházi szláv és a polgári írásmód között. Új betűk bukkantak fel előttem: psza, kszi, és nagyapám nem tudtam megmagyarázni eredetüket, két ököllel verte a fejemet, és úgy mondogatta:

– Nem pokoj, te ördögfióka, hanem psza, psza, psza!

Kínszenvedés volt ez: vagy négy hónapig tartott, s végül megtanultam „polgáriul” is meg „egyháziul” is olvasni, ám az olvasással és a könyvekkel szemben határozott gyűlölet és undor töltött el.

Gorkij, Maxim (1868-1936) orosz író, drámaíró.