Prágai Tamás

FÖLDGOLYÓ, MACSKA, EGYÉB ÁLLATOK Egy biztos, előbb lettem író. Hajnalka néni tanított írni, ákombákomokat, fecskefarkakat, alsó- és felső hurkokat, vonalkákat és köröcskéket rótt fehér krétával a táblára. Én is róttam szorgalmasan az ákombákomokat, fecskefarkakat, alsó- és felső hurkokat, vonalkákat és köröcskéket a vonalas füzetbe, és sejtelmem sem volt róla, mire jó ez.

Aztán bonyolultabb írásgyakorlatok következtek. Előttem áll, mint egy rémálom. A hóvirág. Leíró fogalmazás. Bekezdés, tárgyalás, befejezés. Görnyedek a papír fölött. Mi a csodát írjak a hóvirágról? Kicsi, fehér, jelentéktelen feje van. Jó ez a mondat bekezdésnek? Valami azt súgta, nem. És a tárgyalás? Legalább 8-10 mondat? Hogy fogom én ezt a hóvirágot megfogalmazni? Angyali jelenésként rémlett fel a megoldás. „A hóvirág nem olyan, mint a kárász. – véstem szálkás betűkkel a füzetbe – A kárász ugyanis mindennapos állóvizeinkben, stb., stb.” Ezután a kárász életmódjának, alkatának és horgászatának leírása következett. (Ekkoriban szenvedélyes horgász voltam.) Hajnalka néni szellemi kalandozásomat hármas alával és egy megjegyzéssel büntette: elkalandoztam a tárgytól.

És tessék! Megint elkalandoztam a tárgytól!!! Javíthatatlan vagyok írónak, és olvasónak is. Vizsgáltam a kicsi, fekete, szétfutó hangyákat a papíron. Azt mondták, ezek a betűk. Szavakká állnak össze, ha alaposan megfigyelem őket. Egy idő után valóban ki tudtam silabizálni: f-ö-l-d-g-o-l-y-ó. Vagy: m-a-c-s-k-a. De maga a képzet, a valódi földgolyó vagy a valódi macska nem jelent meg előttem. Az iskolai olvasógyakorlatok száraz, lélektelen mormológyakorlatok maradtak sokáig.

Aztán bekövetkezett a csoda. Egy-egy mondat kiemelkedett a szövegből. A fekete-fehér kép színekkel telt meg: megsejtettem a mondatok értelmét. Már nem a betűket olvastam, hanem azt, amiről szól, és a földgolyó, a fekete ákombákom élettel telt meg. Afrikai vadászutakkal, Jules Verne csodás találmányaival, de legfőképp állatokkal, halakkal és egzotikus élőlényekkel. Szenvedélyes megszállottsággal kaptam rá Gerald Durrell könyveire. Az Állatkert a kastély körül lett a bibliám, és elhatároztam, hogy követni fogom a példát. Saját állatkertem lesz és állatokról fogok írni, mint nagy példaképem. Mi lehet érdekesebb, mint egy ritka rovar életéről, a majomcsorda szokásairól, netán a paradicsommadarak násztáncáról szóló értekezés? Nyilvánvalóan semmi. Aki állatok között él, nem ismeri az unalmat. Szobámat kezdték megtölteni a papagájok, aranyhalak, gyíkok, teknősök és békák. Dzsungelhangok között ébredtem reggelente, és amíg nem nyitottam ki a szemem, vadonban bolyongtam, fenevadak között.

Mondanom sem kell, hogy nem lett saját állatkertem. Sőt, írásaimban is méltánytalanul keveset foglalkozom állatokkal. Rájöttem ugyanis, hogy még az állatoknál is van érdekesebb. Az ember.