Muszka Sándor

AZ ORDINÁRÉ Ceauşescu pace, Ceauşescu PCR. Ceauşescu a béke, Ceauşescu a Román Kommunista Párt, kiáltottuk román nyelven az óvodában, ahányszor csak a fejünk fölött elhúzott egy repülőgép. Bár román nyelven közülünk senki nem tudott, de a tévében láttuk, hogy a haza sólymai, vagyis az olyanok, mint mi, mindig ezt kiáltják a futballpályákon, ha megérkezik egy repülőgép vagy (ahogy mi hívtuk) helikópáter.

Ezt azért fontos elmondani, mert ezek voltak azok a ritka alkalmak, amikor az óvónők és a csoporttársaim rájöhettek, hogy nem vagyok néma, csak nem szeretek beszélni, vagyis hogy igencsak nem velük. De nem ez volt az egyetlen probléma, például ha a szünet végén az óvónők serege megfeledkezett rólam (és ez többször megtörtént), vagy nem bírt fülön csípni, aznap bottal üthették a nyomomat, mert míg ők várakat építettek kockából, verset tanultak vagy színes papírokat ragasztgattak, addig én sündisznóra vadásztam a homokozóban, megkóstoltam a füvek és fák leveleit, bogarakat gyűjtöttem vagy csak ültem egy bokorban és bámultam magam elé. Ezért aztán az év végén le is százalékoltak, és mint bukott óvodás kezdhettem elölről a középső csoportot. Rá egy évre nagycsoportosként már bárkivel szóba álltam, de nagy köszönet abban sem volt, mert az ilyen beszélgetéseimnek általában verekedés és sarokban állás lett a vége. A sarokban állást egyébként kifejezetten szerettem, legalább addig is békén hagytak, és végre felszínre kerülhettek mindaddig rejtett képességeim, például hogy tudok állva is aludni, meg hogy tudok a saját nyálamból a rágógumigömbökhöz hasonló nyálgömböket fújni. De az igazi kínszenvedések még csak ezután kezdődtek, pontosan akkor, amikor az óvónők és a szülők úgy döntöttek, hogy megérett rá az idő, hogy felkészítsenek minket és engem a közelgő iskolai életre, és lassan-lassan megtanítsanak írni, számolni és olvasni. Nagy kockás és vonalas munkafüzetek kerültek elő, az óra közti szünetek meg egyre zsugorodtak, és nekünk azzal kellett volna töltenünk a napot, hogy szép szárat rajzoljunk az i betűknek, nagy hasas b betűket kanyarítsunk, és egyéb ilyen marhaságokkal. Ez az idő egybeesik azzal, amikor először hallottam az ORDINÁRÉ kifejezést mint jelzőt, amely egész az érettségi vizsgám letételéig végigkísért. Ezzel a kifejezéssel a rajzaimat, fogalmazásaimat és úgy általában a tanintézetekben kifejtett munkásságomat illették a mindenkori rangú és nemű pedagógusok.

Ezekben a súlyos vésszel terhelt időkben még a kötelező iskolai házi olvasmány is kötelező volt. Leginkább persze annak, akinek nem volt egy nagyobb nővére, mint nekem, aki két osztállyal fölöttem járt, és mindig kisegített a bajból. Nagy szükség volt a segítségére, mert én csak biciklizni szerettem, és csavarogni a közeli szemétdombon, ahol mindig talált az ember valami érdekeset. És különben sem értettem, hogy az írók folyton miért olyan emberekről mesélnek, akiket én nem is ismerek. Később a szülői szigor hatására esténként, miután megadták a villanyt, órákat töltöttem nyitott szemmel való alvással, kezemben Jókai Mór és Mikszáth Kálmán műveivel. Ilyenkor nálunk, egyéb elfoglaltság nem lévén, az egész család olvasott. Néha elsiettem, és nem akkor lapoztam, amikor a nővérem, sőt megtörtént, hogy édesanyámnál is hamarabb olvastam el egy-egy oldalt, ilyenkor édesanyám szúrósan nézett rám, de általában nem szólt semmit. Untam, nagyon untam a tájleírásokat, és soha egynek sem tudtam a végére érni. Mikor már úgy nézett ki, hogy végleg analfabéta maradok, és már a szüleim egyre gyakrabban emlegették a pásztorsegédséget mint lehetséges mesterséget a számomra, valami megváltozott. Egy ilyen esti muszáj-olvasás során kezembe került Mark Twain Tom Sawyer kalandjai című könyve, amely ha jól emlékszem, úgy kezdődik: „Tom, hol vagy?” Vagyis Tom eltekergett, és én tudtam, hogy ez mivel jár.