Lázár Balázs

„BABABETŰ” – AVAGY ÍGY TANULTAM MEG OLVASNI Amikor én első osztályos lettem 1981-ben, Szolnokon laktunk egy újonnan épült és egyre terebélyesedő lakótelepen, „a Széchenyin”, ahogy neveztük, és éppen egy éve készült el a városrész első iskolája a Dr. Münnich Ferenc körúti Általános Iskola, aminek a névadójáról semmit se tudtunk – ma se sokkal többet, de nem is fontos –, viszont a sulit a színéről egyszerűen „piros iskolának” hívta mindenki. Nagy izgalommal léptük át a gyerekszemmel hatalmasnak tűnő iskola kapuját, hamarosan ezer kisebb és nagyobb diák járt ide, rengeteg tanterme és egy akkor különlegesnek számító, hidraulikus falakkal több részre osztható tornaterme volt, s izgalmunkat csak fokozta, mikor megtudtuk, hogy a mi évfolyamunk tanulhat meg először olvasni az új, képolvasási módszer segítségével.

Ez azt jelentette – már amire emlékszem –, hogy minden betűhöz hozzárendeltek egy képet, A, mint Alma betű, B, mint Baba betű, C, mint Cica betű és így tovább, a tanító néni felmutatta a képet a kiemelt kezdőbetűvel s mi kórusban mondtuk és sokáig egymás közt is csak így neveztük a betűket a szüleink csodálkozására, akiknek azt válaszoltuk az olvasásban történő előmenetelünket firtató kérdéseikre, hogy most a „bababetűnél”, „cicabetűnél” és így tovább tartunk. Ők azt hiszem, hogy még az „írvaolvastatás” segítségével, egyszerre írva és olvasva tanulták meg a betűket s igencsak furcsának tartották a képekkel történő mutogatást. (A középkorban volt egyébként egy ilyen képmutogató, vásári-színházi forma, amiben képek felmutatásának segítségével mesélték el a történetet.) Tény, „kísérleti nyulak” lettünk s idővel bizony tudományosan az is kiderült, hogy ez a képolvasásos olvasástanítás, mivel a magyar nyelv hangjelölő-betűíró rendszerű, nem célravezető módszer. S mivel a magyar helyesírás egyik meghatározó alapelve a szóelemző írásmód, szerencsésebb a szótagoló olvasástanulás, elősegíti a helyesebb írást. Mindennek ellenére, be kell valljam, mivel vizuális típus vagyok, én kifejezetten élveztem a  képmutogatást, kicsit a mesék világába is visszaröpített és rendesen megtanultam olvasni, helyesen írni is (bár a külalakom mindig ronda maradt), sőt az elválasztás sem okozott gondot. Máig emlékszem az olvasókönyvben a Weöres Sándor versekre, különösen a Bóbitára, s a döbbenetre, mikor megtudtam hatévesen, hogy a Vörös nevét Weöresnek kell írni, s hogy egy élő költőről van szó, azt hittem a tankönyvbe csak olyan nagy költők kerülhetnek be, akik már rég meghaltak! Mikor aztán belejöttem az olvasásba, egymás után faltam az akkoriban sztárnak számító mesekönyveket, a Gőgös-Gúnár-Gedeont, a Siccet, a Meseboltot, aztán később az egyetlen képregénysorozatot, a Kockást és a Hahota gyerekvicclapot, s ha költészet, akkor Weöres mellett jöhetett Petőfi minden mennyiségben. Bizony, sokat olvastam, olvastunk, ma már hihetetlen, de sokáig csak fekete-fehér tévé és két, de inkább csak egy magyar nyelvű csatorna volt, de az sem egész nap sugárzott, mesét csak egész röviden, sőt hétfőn szünnap volt, úgyhogy tematikus gyerekcsatornák helyett jött a mindenevő olvasás.

S hogy mi újság manapság? Hatéves Botond fiam, a számítógép billentyűzetéről már megtanulta a nyomtatott betűket, pedig még nem is iskolás, s kíváncsi vagyok, ez mennyiben könnyíti majd meg neki elsajátítani és használni az írás-olvasás képességét. S bár nekem még mindig hiányzik, ha nem vehetek naponta könyvet kezembe, de Botond az édesanyja új, érintőképernyős mobilját már kétségtelenül jobban kezeli, mint én…