Farkas Wellmann Endre

LENNI ÉS OLVASNI… Minél régebbi egy történet, amire érdemes emlékezni, annál nagyobb valószínűséggel válik részévé az ember magánmitológiájának, amely kicsit a mesék egyszer volt, hol nem voltjába viszi el az emlékezőt. Jó azért szembesülni egy ilyen magánbeszéddel, amelyről én magam azért merem állítani, hogy igaz, mert nem ellenőrizheti senki. De igaz, még akkor is, ha harminc év távlatából gondolok vissza rá, úgy, hogy eddig soha sem tettem.

Amikor megtanultam olvasni – úgy öt-hat éves koromban – valahogy olyan időket éltünk, amikor az írott szó volt a legkézenfekvőbb lehetősége a művészi kifejezésnek, sőt önkifejezésnek. A multimedialitás mai színes világa helyett ott voltak a betűk, feketén a fehér papíron, leszámítva egy-egy gagyi kivitelezésű, színes képeket is tartalmazó könyvet, amelyeket úgy szorongattunk, mintha kincset rejtenének és annyira meg is becsültünk. Rajzfilm egy héten egyszer volt, tán fél óra, fekete-fehérben, s tán tízéves is elmúltam, mire általánosabbá lett a színes televízió az akkori Romániában.

Arra viszont emlékszem – hála ezért a szüleimnek –, hogy rengeteg szöveg vett körül, mesék, versek sokasága, reggeli, esti és délutáni elalvós mesék, alkalmi és kevésbé alkalmi versikék, amelyekre ma is szívesen gondolok s a leglehetetlenebb pillanatokban jutnak eszembe.

Egy dolog azonban biztos: teljes mértékben kimaradt az életünkből az a fajta agymosás, amelyen a mai generációk kötelezően átesnek, s a mely épp a multimediális korszak átka: a gyermeki képzelőerő elsorvasztása, módszeres kiirtása és elnyomása.

Ugyanis, nekünk volt fantáziánk, kérem szépen! Nem volt más esélyünk. Ha Hófehérkét akartunk, akkor Hófehérkét nem mutatták meg 43 tévéadón, hogy tessék, ő ilyen, így néz ki, hanem Hófehérkét nekünk kellet elképzelni, törpéstül-hercegestül, miután anyánk vagy bárki szájából hallottuk a mesét. Így hát saját, külön Hófehérkénk, Piroskánk, farkasunk volt, saját és senkiével sem összetéveszthető kecskénk és gidóink, később hét krajcárunk, Nyilas Misink, akik mind abban segítettek, hogy önmagunkat is meg tudjuk álmodni, el tudjuk képzelni a világban. Ha egyéniségek tudtunk lenni, bizonyára ez volt az oka. A mai gyerekeket meg épp ezért sajnálom, mert ismerem a fantáziaszegény világukat, Pokémonnal, Teletubbiekkal, Eperkékkel elsatnyított képzeletüket, amelyben ha kimondom bármelyik hős nevét, tudom, hogy aki hallja, pontosan mire gondol. Sőt, azt is látom, milyen gondolkodású felnőttek lesznek.

Hangfelvétel őrzi, amint négyéves koromban József Attila Részeg a síneken című versét szavalom. Azóta próbálom megfejteni ezt a szonettet, gyakran visszatérő kérdése az életemnek (most azt kérdezitek, ugye, hogy azt meg mi a francnak?). Nem tudom, miért, de még nem untam meg, még szeretem és foglalkoztat. Közben magyartanár lettem. Néha szövegértelmezési feladatként bevetem ezt a verset a középiskolás diákjaimnak, s kíváncsian figyelem reakcióikat. És szörnyülködöm, ahogy húsz-harminc perc sem kell, hogy teljesen kifogyjanak az ötleteikből, elhallgassanak, s értetlen undorral mondjanak le a szövegről. Én harminchárom éve nem tudok lemondani róla...

De miről is mond le, aki lemond? Egy szövegről? Az értelmezés öröméről? A megismeréséről? Netán önmagáról?