Bíró Zoltán

Mi, bandába verődött gyerekek, a háború utáni Pesterzsébeten, minden nyomorúság és keserűség ellenére szép életet éltünk. Ennek egyik oka a foci volt, a grund, a baráti közösség. A másik – ugyanilyen fontos – az olvasás. Faltuk a könyveket, kézről kézre adtuk. Olvastunk mindent, ami a kezünk ügyébe került: mesét, ponyvaregényeket, klasszikusokat előbb válogatás nélkül, majd egyre inkább válogatva.

Ha felidézem azt a kölyökkort az olvasmányainkkal együtt, azt látom, hogy nemcsak a mesék, a történetek kellettek akkor nekünk, inkább a hősök győzelme a gonoszak felett, az igazság győzelme az igazságtalanságon, akár a ponyvában, akár az igazi irodalomban.

Emlékezetem szerint feltűnően könnyen léptünk tovább a ponyvától az irodalomhoz. Olvastuk May Károlyt és Verne Gyulát, Jelky András kalandos utazását, de korán olvastunk Jókait s Mikszáthtól is egy-két regényt. Nekem a Légy jó mindhalálig, Móricz regénye és hőse lett egyik legtartósabb és legszebb emlékem abból az időből. A másik – ennél is nagyobb hatással – Arany János Toldija. Kicsi könyvtár volt csak otthon, többek között a Helikon-könyvekből néhány Tamási és Nyírő, az Ábel és az Uz Bence s ami volt, azt mind elolvastam még a középiskolás évek előtt. Volt néhány verseskötet is: Petőfi, Arany, Ady és József Attila. Adyval akkor még csak óvatosan barátkoztam, később az ő költészete állt irodalmi érdeklődésem középpontjába. Tetszett persze a János vitéz és sok Petőfi-vers, de mindenekfelett a Toldi. Emlékszem, tetszett nekem nagyon az a malomkő-jelenet és nem tetszett, hogy Arany János bujdosásra kényszeríti, holott Toldinak volt igaza. Fájtak a Toldi estéje kezdősorai, hogy magányos lett és a halálra készül, talán könnyet is ejtettem. Nagyon örültem azonban, hogy Arany még egyszer visszaszólítja az életbe és megint győz és hogy így vénen is odacsap a rajta gúnyolódó apródoknak. Fakasztott új és jó érzelmeket bennünk az irodalom, növelt igazságérzetet és ébresztette korán, az iskolai kötelezettségeknél jobb hatásfokkal a gondolkodás igényét. A műveknek megkülönböztethető szerepük volt az érzelmek és a gondolatok alakításában. A János vitéz a magyar büszkeséget duzzasztotta bennünk (akárcsak az Aranycsapat a londoni pályán), a Toldi már elmozdította kissé a kamaszlelket a realitások felé: a hős nemcsak győzhet, ki is szorulhat az életből, az igazság győzhet is, de vereséget is szenvedhet. Később – már a középiskolás korban – a 20. század magyar íróitól súlyosabb realitásokat is megtanulhattunk, töprengésre, kérdésekre is egyre több okot adtak az olvasmányok, de a Toldi mintha felkészített volna ezek fogadására.

Nemsokára, 1956 őszén azután a valóságban, a magunk életében élhettük át az igazság győzelmét és vereségét – a forradalom győzelmével és a szabadságharc leveretésével: október huszonharmadikát és november negyedikét. Ettől kezdve értettük igazán a magyar irodalmat is és benne azt, amit magyar sorsnak mondhatunk.

Bíró Zoltán (1941- ) irodalomtörténész, egyetemi tanár.