Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Kardos József: A politika szerepe az OPKM újraindításában

Nyomtatási nézet

Egy nehéz sorsú intézmény útjának egyik szakaszát idézzük fel most, amikor az Országos Pedagógiai Könyvtár újjászervezésének ötvenedik évfordulójára emlékezünk. A modern magyar iskolaügy fejlődésével együtt 1873-től kezdték szervezni és 1877-ben megnyitották az Országos Tanszermúzeumot majd az igényeknek megfelelően 1906-ban létrejött ebből az Országos Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum.

 

1922-ben – bizonyára anyagi okok miatt – Klebelsberg Kunó minisztersége elején megszűntették az Országos Tanszermúzeumot, a könyvtárat pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium házi könyvtárába olvasztották. Az így kialakított, a VKM Országos Tanügyi és Pedagógiai Könyvtára 1933-ig működött, amikor az átszervezés, a takarékoskodás démona újból elérte és megszűntette ezt a valóban nehezen működő, de jobb sorsra érdemes intézményt. A könyvtár anyagát szétosztották, úgy tűnt, hogy a történet véget ért. De az élet mást hozott. Negyedszázad múlva – világégés, társadalmi kataklizma és egy levert forradalom után – 1958-ban újból megalakult az Országos Pedagógiai Könyvtár. Joggal kérdezhetjük: hogy történt ez, milyen körülmények játszottak közre, hogy ekkor életre kelt egy „tetszhalott”.

 

Kétségtelen, hogy a pedagógiai könyvtár igénye a megszűntetés után is megmaradt a szakemberek, a képzéssel foglalkozók, az igényes pedagógusok gondolataiban. A megvalósulást azonban az ország körülményei, az oktatáspolitika irányai és szándékai határozták meg. A második világháborús károk, tragédiák után újabb megrázkódtatások érték a magyar iskolaügyet. Az iskolák 1948-as államosítását követően a tanintézetek belső életének, az oktatásnak, a nevelésnek teljes kisajátítására, a kommunista párt ideológiájának uralkodóvá tételére törekedett a Rákosista vezetés. 1950. március 29-én a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége határozatban foglalkozott az oktatás ügyével.1 Ez a határozat durva fordulatot hozott a szovjet mintájú kommunista nevelés és oktatás irányába. A párthatározatban támadás érte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vezetését, munkatársait, az Országos Neveléstudományi Intézetet, a pedagógia kutatóit és a pedagógusokat is. Ellenséges tevékenységről beszéltek, amivel szabotálják a munkás- és parasztgyerekek tanulását, segítik a klerikális reakciót, gátolják a marxizmus-leninizmus ideológiájának terjedését. A következmények nem maradtak el: a minisztert leváltották, a minisztérium 2/3-át elbocsátották, az Országos Neveléstudományi Intézetet felszámolták, a kutatókat szélnek eresztették. A pedagógusokat súlyos pressziókkal nyomorgatták, részleteiben megszabva mit és hogyan tanítsanak, milyen osztályzatokat adjanak. Egy 1950 februárban íródott pártközponti jelentés szerint „A pedagógusok nagy része még mindig inkább a klérus oldalán áll, amit az bizonyít, hogy legtöbben járatják gyermeküket hittanra”.2 A pedagógusok számlájára írták, hogy álságosan, a színvonal igényére hivatkozva, a túlterheléssel kiszorítják a dolgozók gyermekeit az iskolákból. Ha pedig ettől visszariadva a tanárok jobb jegyeket adtak, ezért is az ellenég listájára kerülhettek.3 Egy 1950 decemberi minisztériumi jelentés – az oktatás tartalmával foglalkozva – arról szólt, hogy „Középiskolai tanáraink nagy része már látja ugyan, hogy amit eddig tudott, annak nagy része csak akadálya további fejlődésének, de az újat, a haladót még nem ismeri egészen, még nem bírta egészen magáévá tenni vagy megismerni a szovjet nevelési módszereket”.4 Egy-két példával érdemes felidézni az új követelményeket és módszereket. A történelmet gyakran nem források, hanem a marxizmus úgynevezett klasszikusainak idézetei alapján tanították. Például egy 1953-as történelem tankönyvben az 1867-es kiegyezésről egy sztálini idézet áll, amely szerint a kiegyezés lényege abban leledzik, hogy egy osztrák államférfi magához hívatta a magyarok vezetőjét és kioktatta: „Te kormányozd a te hordáidat, én majd elbánok az enyéimmel. Te csak nyomd és szorítsd a magyarországi nemzetiségeket, én pedig majd szorítom ausztriai nemzetiségeimet. Te meg én, mi kiváltságos nemzet vagyunk, a többit el kell nyomni”.5

 

Az irodalomtanítás esetében is hozhatunk elképesztő példákat. 1950-ben egy módszertani segédlet szerint Ady Endre „Csák Máté földjén” és „Hogy ma vagyunk” című verseivel kapcsolatban „meg kell mutatnunk – írja az eligazítás –, hogy a béketábor erejét hatalmasan növelik az imperialista országokban küzdő munkásság sztrájkjai, béketüntetései, az olasz parasztok földfoglaló mozgalmai, a gyarmati népek diadalmas felszabadító harcai”...6

 

Ehhez csatlakozott még az iskolai könyvtárak durva revíziója. Egy 1950. március 1-jén megjelent miniszteri utasítás, „Az iskolai ifjúsági könyvtárak átrendezése és selejtezése” címen több száz könyv beszolgáltatását írta elő. Így kerültek például Benedek Elek művei, a Grimm-mesék, May Károly és Donászi Ferenc könyvei a Papírfeldolgozó Vállalat zúzdáiba. Több esetben az ifjúsági könyvtárból a tanári könyvtárba kellett áthelyezni a „veszélyes” köteteket, így például Ady, Dante, Krúdy, Mikszáth, Móra, Tamási Áron, Dickens, Gárdonyi stb. műveit.7

 

Ebben a szánalmas helyzetben érte az iskolákat 1953-ban Nagy Imre kormányprogramja, ami változást, kulturális emelkedést ígért az oktatás számára is. Ennek jegyében jelent meg 1954. február 19-én az MDP Központi Vezetőségének határozata a közoktatás helyzetéről és feladatairól. A határozat szóvá tette, hogy a szovjet pedagógiát a magyar viszonyok figyelmen kívül hagyásával vették át. „Ugyanakkor – olvashatjuk a határozatban – közoktatásunkban nem kapott megfelelő helyet a magyar nyelv, helyesírás, helyes beszéd, irodalmunk, történelmünk, nemzeti kultúránk értékeinek megfelelő oktatása és megszerettetése, ifjúságunk hazafias nevelése.” „Forradalmi költőink, Petőfi, Ady, József Attila és olyan regényírók mellett, mint Mikszáth és Móricz, biztosítanunk kell egész haladó irodalmi örökségünk: például Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Gárdonyi, Móra és mások megfelelő oktatását, valamint népköltészetünk ismertetését.”8

 

Kiemelte a határozat a neveléstudomány rangjának szükséges helyreállítását; a megszüntetett Országos Neveléstudományi Intézet helyett, Pedagógiai Tudományos Intézet létesítését írta elő. A pedagógusok megbecsülése, kulturális igényeik kielégítése érdekében a tanári könyvtárakat el kell látni szakirodalommal, pedagógiai folyóiratokkal – hangoztatták 1954-ben.

 

Mindez a törekvés magában hordozta az új igényeket kielégítő központi pedagógiai könyvtár lehetőségét is, ami a nagy mulasztások után gondoskodik a pedagógusok, az iskolák megfelelő és szükséges könyvekkel történő ellátásáról is. A nagypolitika fordulatai, Rákosiék térnyerése, az oktatáspolitikát is visszaszorította. Kedvező fordulatot ígért a Minisztertanács 1018/1956. (III. 9.) számú határozata, ami a könyvtárügyről szóló 1956. évi 5. számú törvényerejű rendelet végrehajtásáról intézkedett. Ebben szerepelt: „Az iskolai könyvtári hálózat központjául létre kell hozni az Oktatásügyi Minisztérium Pedagógiai Könyvtárának és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Pedagógiai Könyvtárának egyesítése útján az Országos Pedagógiai Könyvtárat.”9

 

A jogszabály tehát megszületett, de a megvalósítás az elkövetkezett „idők” miatt halasztást szenvedett.

 

Az iskola, az oktatás számára is alapvetően új reményeket hozó 1956-os forradalmat a szovjet intervenció leverte. Hatásával azonban a hatalomra került Kádári politikai, oktatáspolitikai vezetésnek számolnia kellett. A megtorlások után, vagy azzal együtt keresték az okokat és a válságból való lehetséges kivezető utat. A MSZMP illetékes vezetői számára is kiderült a jelszavas, sematikus, életidegen, internacionalista nevelés csődje. Az oktatás, a tananyag, a nevelési elvek és a valóság közötti különbség olyan méretű volt, ami az ifjúságot felháborította és a rendszer ellen fordította. Az ifjúság, a diákok, az egyetemi hallgatók hangsúlyos részvétele a forradalom kirobbantásában és vitelében egyértelműen bizonyította ezt. Ez arra intette a konszolidációra törekvő politikai vezetőket, hogy az iskolával, az oktatással tenni kell valamit. Ehhez a pedagógusok megnyerésére, a velük szembeni bizalmatlanság oldására volt szükség. Egyes vezetők, főleg a pártbizottsági, tanácsi középvezetők a pedagógusok általános felelősségét hangsúlyozták a diákság forradalmi magatartása miatt. Mások azonban hamar rájöttek, hogy a pedagógus társadalom egészével szembeni bizalmatlanság a rendszerre nézve csak rosszat hozhat. Joború Magda miniszterhelyettes a megyei művelődésügyi osztályvezetők 1957. január 29-iki értekezletén kijelentette: „Nem értünk egyet tehát azokkal, például egyes tanácsok végrehajtó-bizottságának vezetőivel, akik úgy vélik, hogy a pedagógusokat komoly felelősség terheli az ellenforradalomért s ennek megfelelő bizalmatlansággal tekintenek a pedagógusok egészére.”10 Majd később így folytatta: „Iskoláink nyugalmához, az eredményes oktató-nevelő munkához feltétlenül szükséges, hogy minden pedagógus, aki ezt megérdemli – s ez a pedagógusok többségét jelenti – bizalmat érezzen maga iránt”.11 Egy 1957. február 12-i Művelődésügyi Minisztériumban készült jelentés szerint, amit a Tanügyigazgatási Osztály készített, ez áll: „A helyi párt és tanácsszervek pedagógusellenessége is kezd felengedni… Már több megyében kezd kialakulni egy helyes pozitív irányzat, mely bízik a pedagógusokban és tud disztingválni.”12

 

A rendszer első embere, Kádár János 1958 februárjában maga is fontosnak tartotta elmondani, hogy „egyes helyeken, talán jóindulatú, de szűk látókörű emberek, egyes pedagógusok 1956-os ellenforradalmi fellépéséből kiindulva, károsan általánosítanak, és a pedagógusok becsületes többségével szemben is bizalmatlanok, elzárkózóak…” Ezzel szemben hangsúlyozta, hogy a párt és a kormány nagyra értékeli a pedagógusok munkáját.13

 

Az „ideológiai helyzet tisztázása” érdekében a Magyar Szocialista Munkáspárt 1958. július 25-én kiadta művelődés-politikájának irányelveit. Ebben a pártvezetés hangsúlyozta, hogy „A pedagógusok túlnyomó többsége alapvető kérdésekben egyetért a párt és a kormány politikájával. Ahhoz, hogy a szocialista rendszer meggyőződéses és megingathatatlan híveivé váljanak, biztosítani kell számukra a bizalom légkörét, valamint a további erkölcsi és anyagi megbecsülést.”14 Erre azért is szükség van, mert – a határozat szerint – az ifjúság világnézeti-erkölcsi nevelésében jó néhány év óta súlyos bajok mutatkoznak és ezen csak az együttműködő pedagógusokkal lehet segíteni.

 

Az így kialakult légkör, a pedagógusok megnyerésének igénye, jó alapot adott arra, hogy a bizalmat demonstráló gesztusok, akár anyagi áldozatok árán is elfogadást nyerjenek, megvalósuljanak. A pedagógiai könyvtár újjászervezése pozitív gesztus volt a pedagógusi munka sajátos, kiemelkedő fontosságának elismerésére. Ugyanakkor igényt és lehetőséget is kínált a megalakítandó intézmény a pedagógusok gondolkodásának alakítására, nevelőmunkájuk megváltoztatására, amire a kádári politikai rendszernek nagy szüksége volt.

 

Lényegében ezt a gondolatot fogalmazta meg 1960-ban Waldapfel Eszter, a könyvtár első igazgatója, Az Országos Pedagógiai Könyvtár működéséről szóló tanulmányban: „az 1958 őszén megjelent művelődéspolitikai irányelvek – írta – megmutatták az utat, nyilvánvalóvá vált, hogy ifjúságunk nevelésének s ezzel kapcsolatban pedagógusaink szakmai és eszmei-politikai fejlődésének támogatása oly sürgető feladat, melyhez minden erőt a legsürgősebben összpontosítani kell.”15 Ez pedig azt jelentette, hogy az 1958-as költségvetési év végén váratlanul, létszám- és épülethiány ellenére mégis megindult az Országos Pedagógiai Könyvtár megszervezése. Ehhez közvetlen jogi alapot a művelődésügyi miniszter 159/1958. (M.K. 14.) M. M. számú utasítása adta, amely egyebek mellett kimondta, hogy „Feladatkörét és gyűjtőkörét tekintve az Országos Pedagógiai Könyvtár országos jellegű tudományos szakkönyvtár, egyben az iskolai könyvtári hálózat központja.”

 

Az újraéledt könyvtár létrejöttét a pedagógustársadalom, a neveléstudomány résztvevői általában örömmel és bizakodással fogadták, hiszen az intézmény politikai szándékoktól és meggondolásoktól független értékeket is hozott a magyar oktatás és kultúra javára.

 

Nehéz sorsú intézmény az OPKM – ezzel kezdtük előadásunkat, és most azzal fejezzük be, hogy ez a nehéz sors, olyan mint a pedagógusi pálya: néha gyötrelmes, de végső soron értelmes, értékes és jövőt építő.

Jegyzetek

  

1.

 

Dokumentumok a magyar oktatáspolitika történetéből 1945-1972. (A továbbiakban Dokumentumok …) I-II. kötet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1990. Szerkesztő: Kardos József, Kornidesz Mihály. I. kötet. 377-380. o.

2.

 

Dokumentumok…I. kötet. 371. o.

3.

 

Dokumentumok…I. kötet. 510. o.

4.

 

Dokumentumok…I. kötet. 441. o.

5.

 

Lukács Lajos: A magyar nép története 1949-től napjainkig. Budapest, 1953. 37. o. Lásd: Kardos József: Deák Ferenc és a kiegyezés a tankönyvekben. Könyv és Nevelés, V. évf. 2003/4. sz.

6.

 

Dokumentumok…I. kötet. 510. o.

7.

 

Mészáros István: A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 996-1996. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 117-118. o.

8.

 

Dokumentumok…II. kötet 20. o.

9.

 

Népművelési Közlöny, 1956. 6. sz. március 24. 66. o.

10.

 

Köznevelés, 1957. február 15.

11.

 

I.h.

12.

 

Dokumentumok … II. kötet. 294. o.

13.

 

Köznevelés 1958. február. Idézi: Donáth Péter: A magyar művelődés és tanítóképzés történetéből 1868-1958. Budapest, 2008. 661. o.

14.

 

Dokumentumok…II. kötet. 346. o.

15.

 

Az Országos Pedagógiai Könyvtár Évkönyve. 1960. Budapest, 1961. 13. o.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: