Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Dr. Imre Mihály: Az újraébredő hagyomány

Nyomtatási nézet

– Ajánlás Győri L. János szöveggyűjteményéhez

1928-ban írta Németh László Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk című, e kötetben is idézett tanulmányában: „A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója. Ilyen értelemben volt a görögöknek és franciáknak, s ilyen értelemben nincs ma minekünk kultúránk. De ha mégis van magyar csoport, mely százezrek alá tudott valami közös szellemi alapot teremteni, akkor a protestantizmus az, mindenhová elért, magyar könyv számba menő bibliájával és zsoltáraival.” Németh László hetven esztendeje leírt rezignált szkepszise és óvatos bizakodása semmit sem veszített akkori aktualitásából; amit akkor csüggesztően fogyatkozónak, erőtlennek érzett, most szinte mindannak romjain, törmelékein tekinthetünk csak szét, és keresgéljük az épen maradt darabokat.

Győri L. János vállalkozása

bővülő református iskolarendszerünk

egészének szempontjából jelentős és kezdeményező érdemű. A körülöttünk zajló kíméletlen kulturális versenyfutásban a magyar református kultúra intézményeinek, iskolarendszerének tudatosan kell törekednie saját konfesszionális, kulturális identitásának, tradícióinak meghatározására és fölmutatására, hiszen konfesszionális–kulturális–tudományos–oktatási nyilvánosságunk hiteles bővítése egyik létfeltételünket is jelenti a jelenünkben elszánt legitimációs harcot folytató s magukat kínáló áramlatok nyilvánosságáért folytatott küzdelmében.

Az elmúlt évtizedekben majdnem teljesen megszakadt hagyomány újbóli elevenné tételére van szükség, s ebben áll Győri L. János kiadványának jelentősége. A kötet úgy mutatja be és tudatosítja a magyar protestantizmus kultúra- és irodalomteremtő hagyományait, hogy láttatja annak genezisétől európai távlatait, kapcsolódási pontjait, ugyanakkor nemzeti specifikumát, amely azonban nem belterjes konfesszionális–kulturális rezervátum, hanem folyamataiban mindig megújulni képes lelkiség és kultúra, amely ma is alternatívája lehet (és legyen!) a – sok talmi és pszeudokulturális kísértés között – felnövekvő generációknak. Az elmúlt három évben az Közoktatási Minisztérium Tankönyvirodájának megbízásából négy középiskolai tankönyv kéziratának lektorálását végeztem el. Nagyon tanulságos, ahogyan gomba módra szaporodó tankönyveink megjelenítik a magyar protestantizmus irodalmi hagyományait. A legkülönfélébb ízléscsoportok igyekeznek megalkotni a maguk tankönyvparkját, legitimálni saját kulturális és irodalmi értékrendjüket s azt az oktatás szintjén megjeleníteni. Még akkor is így van ez, ha a Nemzeti Tankönyvkiadó kiadásában jelennek meg, ezáltal valamely szellemi és értékkonszenzus szándékát sugallják, pedig az egész magyar szellemi életben hevesen és kíméletlenül zajló kultúrharc egyes irányzatainak tankönyvi megjelenítői és lenyomatai. Így aztán nagyon széles skálán mozgott e protestáns irodalmi hagyomány tankönyvi megjelenítésének színvonala, a legszélsőségesebb változatban 13 sorban „foglalták össze” ennek 16. századi genezisét és jellemzőit.

Győri L. János munkája egyaránt szól diáknak és tanárnak. A diákoknak, hiszen számukra mindez életkoruk szerint most elsajátítandó ismeret és szemlélet, értékrend; szól azonban a tanároknak is, hiszen évtizedek óta híján voltunk alapvető kézikönyveknek, és a visszatért református iskolahálózat tantestületei számára tudatossá kell tenni – sokszor ösztönös, segítség nélküli – kulturális-konfesszionális tájékozódásukat, értékrendjüket, indentitásukat. E sajátos vállalás magyarázza is egyben a kiadvány fölépítését, szerkezeti jellemzőit. A bevezető tanulmány első része terjedelmes egyháztörténeti áttekintés, amely első pillantásra talán túlméretezettnek hat, azonban a szerzői szándék is érthető. Évtizedek óta nem jelent meg könnyen hozzáférhető, nagy példányszámú protestáns egyháztörténeti kézikönyv (nem számíthatók ide a Révész Imre nyomán készült különböző átiratok teológiai akadémiai jegyzetek vagy Bucsay Mihály munkája), amelyet a magyartanárok – vagy bárki más – fölhasználhatnának, ugyanakkor ezek elengedhetetlen ismeretek a protestantizmus irodalmi hagyományainak fejlődésrajzához. A fentiek alapján érthető és belátható a szerző eljárása.

E fejezet

különösképpen fontos lehet az erdélyi olvasónak,

hiszen itt évtizedekig generációk nőttek föl rendszeres magyar történelmi ismeretek nélkül, ahol a magyarság történelméről való iskolai szólás a történelemtanár bármikor súlyosan szankcionálható kockázatvállalását is jelentette. A templom és a hitoktatás menedékébe is húzódott a nemzeti história emlékezete, ugyanígy a református egyháztörténet. Ennek megismerése annál inkább elengedhetetlen, mivel a magyar református egyháznak meghatározóan súlyponti része az erdélyi; olyan fontos lelkiségnek és konfesszionális mozgalomnak volt döntő területe, mint a 17. század nagy lelki megújulása: a puritanizmus. Intézményei körül „tűzfelelősök” és „őrállók” munkálkodtak, építették üszkös romokból újjá kollégiumokat Nagyenyeden és Kolozsvárott. „Kiáltó szó” rázta föl az I. világháború után a dermedt némaságot, hogy majd a transzszilvánizmus önálló identitáskeresésében ott találjuk a református Kós Károlyt és Áprily Lajost s az elszakadás fájdalmát soha ki nem heverő Jékely Zoltánt.

Egy későbbi kiadás esetében bővíthető lehet a III–IV. fejezet – A reformáció és a magyar irodalom, valamint A reformáció hatása  a magyar nemzeti tudatra –, amely hasznos művelődéstörténeti kontextust teremt és bemutatja a reformáció sajátos irodalmi műfajainak fejlődésrajzát, továbbélését. Ez utóbbi azért is bővíthető-bővítendő, mivel kevéssé ismerik a religiózus genezisű műfaj-kategóriákat, származásuk, jelentőségük nem eléggé tudatos. Az irodalmi tudatban nem szerepelnek jelentőségükhöz mérten, az elterjedt műfajelméleti fogalomrendszer és terminológia inkább az antik-humanista tradícióból származik. A mai szekularizált tudatú befogadónak már sejtelme is alig van róla, mily hatalmas imairodalom született és halmozódott föl, majd bővült tovább a reformáció évszázadától. Pedig ennek ismerete nélkül nem érthetjük Balassi Bálintot, Ráday Pált, a pietista kegyességű Bethlen Katát, de a 20. századiak közül a versben sokszor imádkozó Adyt, a szemérmesen szűkszavú Áprilyt, de éppúgy Reményik Sándort, vagy akár Szilágyi Domokost sem.

A szerzőnek azzal is meg kellett küzdenie, hogy ugyancsak évtizedek óta

szűk területre szorult vissza az egyházi tudományosság;

intézmények, kiadványok, folyóiratok, tudományos műhelyek, felnövekvő kutató-alkotó generációk kínzó hiánya, vagy szűkössége hagyományozódott; az utóbbi – szabadabb lélegzetvételhez juttató – évek éppen csak a terveket készíthették el, vagy tehették meg az első lépéseket. A hivatalosan kodifikált, vagy már automatizmussá tett irodalmi tudat olyan axiológiai-értékorientációs szempontokat működtetett, amelyek elve torz módon jelenítették meg a magyar reformáció irodalmi-művelődési hagyományait, sokszor pedig az irodalmi folyamatok-korszakok peremjelenségeként, marginalizált, devalvált besorolást kaptak. A felvilágosodás előtti korszakok esetében „megbocsátóbb” volt ez az értékszemlélet, utána azonban jóval erőteljesebben működött az elutasítás, hiszen az Aufklärung a világi ideológiákat, értékrendeket preferálta, egyben – úgymond – radikálisan érvénytelenítette is a korábbi értékalakzatokat. Egy szekularizált eschatológikus logika mentén a magyar irodalom meghatározó fejlődéstörténeti mozgásirányát a religiozitásból indulva a fokozódó, majd teljes „elvilágiasodás” bekövetkezésében jelölték meg. A felvilágosodás előtti korszakok esetében a reformáció bármely irodalmi, művelődéstörténeti jelenséget az a doktrína legitimálta, amely „antifeudális társadalombírálatot”mutatott fel „vallási köntösben”, a reformáció értékét eszerint alapvetően a polgárosodás ideológiájában játszott szerepe szabta meg.

Jól mutatta ezt a magyar reformáció irodalmának megítélésében a mezővárosi reformáció kérdésköre. Elsősorban szociológiai értelemben közelítették meg, nagyították föl a reformáció kétségtelen mezővárosi elterjedtségű sajátosságait, ezzel arányosan viszont mellőzték, elfödték a lelkiségben játszott hatalmas szerepet, amely éppúgy hatott és hódított a személyes vallásosság hitélményében, mint a nagyobb közösség nemzeti identitást kereső és találó wittenbergi történetfilozófiai–eschatologikus távlatában.

A reformáció korszakai, szerzői, művei annyit értek, amilyen mértékben hordoztak társadalomkritikai attitűdöt; művelődéstörténeti, irodalomtörténeti folyamatainak ábrázolásában azok mindig nagyobb méltányolást kaptak, akik heterodoxiájukkal a protestáns egyház intézményrendszerének, ideológiájának fölbontására törekedtek. A magyarországi kutatás egy része a 1970-es, 80-as években még Szenci Molnár Albertet is azért marasztalta el, vagy legalábbis fejezte ki csalódását, mivel német peregrinációja alatt Heidelbergben nem tanúsított kellő érdeklődést a környezetében jelentkező heterodox–hermetikus, rózsakeresztes mozgalmak iránt. Ezzel mutat rokonságot az a – tekintélyes szerző által vallott – szaktudományi kijelentés is, miszerint Balassi költészete éppen „szuprakonfesszionalitásával”, a felekezetiségtől és hitvallásosságtól elszakadó jellemzőivel áll a 16. századi vallásos líra felett, emelkedik a fölé. A Balassi líra istenes részét is ez állítja szembe Szenci Molnár zsoltárköltészetének – úgymond – „kincstári” vallásosságával, éppen úgy, ahogyan Adyé szemben áll Szabolcska Mihályéval. E koncepció kapott helyet – ugyanazon szerző tollából! – a középiskoláinkban mai napig is használatos egyik magyar irodalom tankönyvünkben.

Tanulságos e tekintetben az előző korszak antitrinitárizmus kutatása, hiszen e 16. századi irányzatban – önkényesen kisajátítva – azt a szabadgondolkodói előzményt vélték felfedezni, ahonnan egyenes út vezet a felvilágosodás kriticizmusának irányába és még tovább. (Sajátos jelenség az is, hogy az antirinitárizmus eszme – és irodalomtörténeti vizsgálatát az utóbbi öt évtizedben szinte kizárólag a szekularizált – különböző mértékben marxizáló – világi tudományosság végezte nem kevés kiemelt tudománypolitikai és kiadói támogatást élvezve, ebből szinte teljesen kirekesztve az egyházi diszciplínákat s a velük folytatott érdemi diskurzust.) Értékképző komponensnek még az anyanyelvű irodalmi műveltség generálása számított. Alapvető konfesszionális–szellemi irányzatok maradtak ki a kutatásból, mint például a pietizmus, amely legalább hetven esztendős katasztrofális lemaradást mutat, még a hazai folyamatot vizsgálva is, nem beszélve a német tudományosságról. Más esetben „túlsúlyosan” – és egyben torzítva – a szekularizációs értéktudat dominanciája érvényesült: pl. a puritanizmus társadalomkritikai attitűdjének egyoldalú túlhangsúlyozása rendkívül gazdag spirituális jellemzőinek rovására. Az Ady-kutatás jelentős része pedig azon „fáradozott”, hogy minél inkább elhitesse Ady istenes költészetének zsákutcás tévedését, vagy forradalmi költészetének függelékeként értelmezze.

A szöveggyűjtemény anyaga jól illusztrálja a bevezető tanulmány gondolatmenetét. Nehéz feladatot kell megoldania, hiszen kötött terjedelem mellett kell megtalálnia az egyensúlyt a túl sok–túl kevés dilemmái között. Közli a szükséges fogalmi, történelmi és nyelvi magyarázatot; kérdéseivel segít diáknak-tanárnak egyaránt. Különösen színvonalas a Szenci Molnár Albert 90. zsoltárához írott elemzés, amely arra is bátorító példa, hogy a vallásos igényt, funkciót betöltő műfajok ugyanakkor az irodalmi tudatnak is részei voltak, műelemzői megközelítésük indokolt és szükséges. Az esetleges következő kiadásában még tudatosabban kellene élni ezzel az eszközzel, hiszen a kötet adott korszak: jelenünk – hevesen átértékelő, kulturális paradigmákat leváltani akaró – irodalmi tudatának kontextusába kerül bele, számolni kell bizonyos mértékig e közeg sajátosságaival.

A közölt szemelvények között természetesen a széles körben ismertek vannak többségében, azonban sikerült a szerzőnek még a szakmai közvélemény előtt is alig ismertet kiválasztania. Igazi telitalálat Szabó Dezső végrendelet-részletének és reformátusságáról szóló megrendítő vallomásának közlése. (Végrendelete: visszatekintve komor–gyötrelmes közép-európai prófécia, amely iskolai történelem és irodalomórák sok-sok tanulságát sűríti magába, s vet azokra – egyben nemzeti történelmünkre, egy lehetséges értelmiségi-írói éthoszra – megvilágító fényt.) Ugyanakkor átlapozva a kötet szövegeit Ozorai Imrétől a reformáció nagy évszázadain keresztül a közelmúltba, jelenbe haladva: Szilágyi Domokosig, Kányádi Sándorig,

hatalmas tabló áll össze előttünk

egyneműségében és sokféleségében, olyan, amelyet olykor szem elől veszíthetünk, részletei elhomályosodhatnak, de olyan, amelynek összetartozása, szellemi koherenciája, lelkiségének, szerepvállalásának folyamatossága boltozattá magasodik fölöttünk. A kultúrának azzá a boltozatává, amelyet Németh László is megtapasztalt, és szeretett volna a nemzet lényegi sajátjának tudni.

Az egész kötet föltétlenül hasznos és fontos feladatot betöltő kiadvány. Végigpillanthatunk a magyar protestantizmus közel öt évszázadának művelődéstörténeti-irodalmi műveltségének folyamatain, áttekintést és összegezést kapunk, amely segítséget adhat szétrombolt hagyományaink restituálására, megfogyatkozott és elgyengült önértékelésünk, önbizalmunk, identitástudatunk megerősítésére. Elengedhetetlen ez olyan időszakban, amikor a körülvevő kulturális, irodalmi környezetben kezdeményező erővel bőkezű és befolyásos támogatást élvezve azok az irányzatok hódítanak, amelyek az egyetemes európai keresztény szellemi-erkölcsi értékinstanciák összeomlásának és képviselhetetlenségének doktrínáját hirdetik, ahol a  bármely képviseleti elvű, a praklétoszi hagyományt fönntartó, valamely személyes és kollektív igazság azonosságából kiinduló affirmatív hagyomány gőgösen és kizárólagosan kiátkoztatik és kulturális retardáltságként bélyegzik meg azt; s a modernitásnak csak ezt a magyar (talán inkább magyarországi!) változatát hajlandók elfogadni. Győri János kiadványa egyben arra is felhívja a figyelmünket, protestáns könyvkiadásunk föl kell hogy ismerje a sürgetően fontos stratégiai célokat, igazodva kulturális intézményrendszerünk napi szükségleteihez-igényeihez, de távlatos értékcéljaink állandó szemmel tartása mellett.

20. századi költészetünk már két komor látomásban is megidézte a marosszentimrei templomot, hogy lélekben-számban való fogyatkozásunkat fejezze ki. (Mindkét vers szerepel a kötet válogatásában.) Jékely Zoltán versében 1936-ban még

„Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,

a tizenegyedik maga  a pap,

de énekelünk mi százak helyett,

hogy hull belé a por s a vakolat,…”.

Kányádi Sándor 1974-es, a négyszáz éves Szenci Molnár–évfordulóra készült művében már „paptalan marosszentimrén/haldoklik Szenci Molnár”.

Győri János kötete is segítséget adhat talán ahhoz, hogy kultúránk gyülekezete ne néptelenedjék és ne némuljon el.

Dr. Imre Mihály

Győri L. János: A magyar reformáció irodalmi hagyományai, Budapest, 1998, Református Pedagógiai Intézet.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: