Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Adamikné Jászó Anna: Kötelező olvasmányok és memoriterek listája 1943-ból

Nyomtatási nézet

Mostanában szokás a PISA-felmérésekre hivatkozni. A legutóbbi 2003-ason gimnazistáink elsők (megelőzve a finneket, ami nagy szó), szakközépiskolásaink a mezőny alsó harmadában helyezkednek el, szakmunkástanulóink pedig sereghajtók (Mexikó után, ami nagy szégyen). Úgy hírlik, hogy az oktatási miniszter orvosolni kívánja a bajt: egy olyan csodaszerkentyűvel akarja ellátni a szakmunkásképzőket, melyekről a tanulnivaló olvasás nélkül sajátítható el, képek, ábrák segítségével. Persze, a találmány külföldi, és jó drága. Nem volna célravezetőbb és olcsóbb normális körülményeket teremteni és normálisan tanítani?

 

Néhányan az 1980-as évek elejétől folyamatosan írjuk-mondjuk, hogy baj van az elemi olvasástanítási módszerekkel, baj van az olvastatással, sőt az irodalom anyagával is. Az olcsó megoldás az volna, ha szembenéznének a hibákkal, és a gyerekek kedvére, ám józan szigorral építenék fel a tananyagot. Ehelyett az alsó tagozatos oktatás oda van lökve a szabadpiacnak. Olvasni meg lehet tanítani a gyerekeket okos módszerrel, egy ábécéskönyv és egy füzet segítségével, ehelyett munkafüzetek tömegével terelik el a figyelmet a lényegről. Nem kellene nehéznek lennie az iskolatáskának. 1966-ban kezdtem tanítani, s mióta az eszemet tudom, az oktatásirányítók mindig tananyagcsökkentésről prédikáltak, most is ez a szólam. Hamis szólam, mert a kreativitás és a problémamegoldó képesség az ismeretekkel növekszik – ezt még az új pedagógiai lexikon is megírja – , az örökös csökkentés zsákutca. Az úgynevezett felfedeztető módszereken is el kellene gondolkodni: tisztességesen el kellene magyarázni a gyerekeknek az anyagot. A nyolcvanas évek elején megmondtuk, hogy az új módszerek polarizálják a gyerekeket, s íme: most következett be igazán a sarkulás: óriási a szakadék a válogatott gyerekek és a maradék között, pedig Eötvös József még népnevelésben és jó átlagos színvonalban gondolkodott, mondván, hogy a demokráciához művelt embertömegek szükségeltetnek.

 

Nézzük a listát!

Első pillantásra az tűnik fel, hogy az olvasmányok mennyisége kb. tízszerese a mai követelménynek, a memoritereknél évfolyamonként tízszeres az arány. Mindez összefüggésben van azzal, amit a folyamatos tananyagcsökkentésről fentebb mondtam. A memoriterek csökkentéséről, szinte törléséről pedig az a téves nézet tehet, mely szerint a memoriter mechanikus tevékenység, mi pedig gondolkodni tanítunk. Csak arról feledkeznek meg a mindig új s új pedagógiai szlogeneket hangoztatók, hogy az emberi nyelv lényegéhez tartozik a memória. Memória nélkül nyelv sincs, ember sincs. A régi tanárok azt mondták – a 19. századi pedagógiai lapokban sokat lehet ezt olvasni – , hogy a gyerek azt tudja, amit memorizált…

 

Az olvasmányok nehézségi foka, az adagolás fokozatossága jobb, mint most. A nyolcosztályos gimnáziumban kell gondolkodnunk, az I. osztály megfelel az általános iskola 5. osztályának. Itt meséket olvastatnak. 6. osztályban szerepel a Kincskereső kisködmön, amit a pártállami időszakban levittek elemi szintre, 4-be, s ott nehéznek bizonyult. Most sok tanító a nagy szabadság szellemében nem is tanítja, s így kimarad a gyerekek életéből, ami baj. Amicis Szív című megható ifjúsági regénye is jó helyen van a kisködmön társaságában, ma már azt sem tudják, micsoda. A fokozatosság kérdésköréhez még azt kell tudnia a mai olvasónak, hogy az irodalommal párhuzamos nyelvtani anyag az első három évben rendszeres nyelvtan volt (ráépülve az alsó tagozatos mondattani alapú előkészítésre), majd retorika (1938 után szerkesztéstan), stilisztika, poétika következett, végül nyelvtörténet és egyéb érdekességek. Nem nyögették a felsőbb osztályokban a leíró nyelvtant, megtanították az alsóbb osztályokban, tudását természetesnek vették, az érettségin sem kérdezték. Ebből a felosztásból legalább három, számunkra érdekes dolog következik. 1. A nyelvtannal és a retorika-stilisztika-poétika hármasságával párhuzamosan olvastatás folyt. Volt az elemi iskola után olvastatás, olvasási készségfejlesztés! (Ugye, most azt fedezik fel némelyek, hogy az olvasási készségfejlesztést az alsó tagozat után is folytatni kell.) Csak az utolsó két évben volt irodalomtörténeti összefoglalás, ezzel szemben ma irodalomtörténet van a felső tagozaton. 2. Jóval több a listán az ifjúsági irodalom, mint manapság. Régóta mondják, mondjuk, hogy a 10-14 éves korosztálynak ne tanítsanak nagyképű módon irodalomtörténetet, korai, s olvastassanak ifjúsági irodalmat is, hiába. A tanárképzőkön nincs is gyermek- és ifjúsági irodalom. 3. Az irodalomtörténet elkezdése következtében régi magyar irodalom olvastatása ismét felbukkan hetedikben, s ez már azért is jó, mert érettebb fejjel könnyebb a régi műveket olvasni.

 

Az olvasmányok minőségét több szempontból is elemezhetjük. Az olvasmányanyag modern, abban az értelemben, hogy elmegy 1943-ig, elsősorban az erdélyi írók vonatkozásában (Reményik, Áprily, Kós, Tamási, Nyírő). Véleményem szerint a 20. századi magyar irodalomnak több vonulata van: a Nyugat körén kívül egyenlő súllyal esik-eshetne latba az Erdélyi Szépmíves Céh irodalma, a népi írók mozgalma, s a hazai polgári vonulat, melynek a listán Herczeg Ferenc a képviselője. A mai iskolában jószerével csak a nyugatosokat tanítják. Gimnazista voltam, amikor a Kortársban megjelent a népi írók rehabilitálása. Önképzőköri (!) tanáraim éves programnak a népi írók ismertetését jelölték ki, rám Erdélyi József jutott. Tanárként még tanítottam őket, olvasmány volt a Kiskunhalom és a Puszták népe. A mai tantervekből törölték a népi írókat (különféle lektorálásokban számtalanszor szóvá tettem, hiába). Herczeg Ferencről tanulmányaim során egy szót sem hallottam, már tanárként olvastam el a Bizáncot és a Pogányokat, máig nem értem, miért fosztják meg a mai ifjúságot ezektől az élvezetes művektől. A mai gyerek az erdélyi vonulatról sem hall sokat, fájlalom, hogy Áprily szinte nincs a tananyagban, pedig verseiből a gyerekek megtanulhatnák, hogy a modern-egzisztencialista életérzés kifejezése is lehet formailag tökéletes. A régi olvasmánylista mindenképpen sokoldalúbb, mint a maiak, még akkor is, ha hiányzik – ami érthető – József Attila (őt még olyan kortárs nagyságok sem ismerték el, mint Osvát, aki például nem közölte a Medáliákat).

 

Egy régi kollégám, Csonka Ferenc tanár úr mondogatta, hogy az irodalmi tananyag egy nagy vízfej: a hatalmas 20. századi fej egyre nő (bár féloldalasan), és lassan elfogy alóla a test, a régi magyar irodalom. Ma már Vörösmartyról keveset tudnak a diákok, kiseposzairól semmit, Eötvös nevét nem ismerik, Jósikáról, Kemény Zsigmondról nem is beszélve. Egyébként lelkes fiatal tanár koromban olvastattam az Abafit, a Zord időt, Kisfaludy Károlyt, a Szigeti veszedelemből a fiúk maguk szerveztek szavalókórust, s tudták az Éj monológját. Gvadányi vagy Baksay! Czuczor vagy Gyulai! Himfy vagy Tóth Kálmán! Ugyan! A 2000. évi kerettanterv előkészítése nagyrészt azzal telt el – részt vettem az értekezleteken -- , hogy egy kollégával kellett örökösen vitázni, mert ki akarta dobni az olvasmányok közül még a Légy jó mindhaláligot is. Végül kierőszakolta, hogy Jókai regényének egy részletét (!) kell csak a gyerekeknek elolvasniuk. Milyen bölcs a régi lista, hogy az Új földesúrral kezdi Jókai nagy regényeinek az olvastatását! A legkönnyebb és a leginkább a mának szóló regénnyel! És milyen jó, hogy az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán követi!

 

Természetesen, lehet azzal érvelni, hogy telik az idő, növekszik az anyag, de a mai diák nem sokat tud Nagy Lászlóról és Nagy Gáspárról sem, szegény Váczi Mihályról nem is beszélve. Még Szabó Magdát sem olvastatják, pedig igazán sok ifjúsági műve van. Az is igaz, hogy a mai listákon nagyobb teret kapnak a világirodalmi olvasmányok.

 

A régi listán – távlatból nézve – szerepelnek elhagyható írók, akik régen divatosak voltak, de az idő rostáján kihulltak. Jakab Ödön derék tanárember volt, meséket, elbeszéléseket is írt, bevallom, nem olvastam. Rákosi Viktorról tudom, hogy népszerű volt, a Korhadt fakereszteket jó regényként emlegetik, lehet, hogy az adott korosztály kedvelné, nekem kimaradt az életemből. Gárdonyitól A láthatatlan embert viszont felvenném a listára, belegondoltak-e, hogy a modern világirodalom viszonylatában is milyen korszerű a mondanivalója?

 

Érdekességképpen ide írom, hogy 1987-ben amerikai egyetemistáknak tanítottam magyar irodalmat – angol fordításban olvasták a műveket Jókaitól Ottlikig – , s kedvenc írójuk Jókai volt, minden elérhető könyvét elolvasták (jó volt a fordítója), s nagyon szerették A láthatatlan embert és a Különös házasságot, egy másik kurzusomon 1991-ben a Mondják meg Zsófikának volt a sláger.

 

Manapság divatos allűr tiltakozni a kötelező ellen. Önkifejezők vagyunk. Jelenits Istvánnak van egy szép esszéje a kötelezőről. Ebben kifejti, hogy a kötelező elleni tiltakozás mélységesen önző, individualista álláspont, hiszen egész életünk tele van kötelességekkel, kezdve attól, hogy az anyának kötelessége gondoskodnia csecsemőjéről. Egyébként a szülők többsége hálás, ha a tanár hétvégi vagy nyári olvasást ír elő, mert idő van bőven, s nem lehet mindig csellengéssel vagy a számítógépen való lógással agyonütni az időt.

 

A memoritert a tanárnak is tudnia kell, nem javíthat könyvből! Hol van ma az a magyartanár, aki tudja a listán szereplő műveket? Egyáltalán tudunk-e helyettük más műveket? Grétsy László még ma is tud több, mint ezer verset. Én már a memóriamentes generációhoz tartozom, de azért sok verset tudtam, mert sokat szavaltam. A mai gyerekek nagyon kevés verset tanulnak. Nagyon nagy kár. Nagyon nagy baj.

 

Kármán Mór – aki Eötvös József nagy iskolaszervezője volt – azt tanította, hogy az iskola mindenekelőtt nevelő iskola. A nevelőiskolának pedig az a célja, hogy beillessze a gyereket a mindenkori társadalomban, mégpedig az adott nemzet társadalmába. A nemzethez tartozáshoz pedig az szükséges, hogy ismerjük, jelenével és múltjával egyetemben. Ezt az ismeretet szolgálja – többek között, ám alapvetően – a magyar irodalom ismerete. Most mire nevel az iskola?

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: