Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

F. M.: Vargha Balázs. Portré és emlékezés

Nyomtatási nézet

1921 tavaszán született Vargha Balázs. A lelkész apa maga is költő, lapszerkesztő volt, sőt a lelkész-feleség édesanyának is regényei, elbeszélései jelentek meg. Balázs felmenői között egyébként sok az irodalmi tehetség.

Kövendi Dénes, aki Varga Domokossal volt egyidős (maga is tanár, könyvtáros, a Platón-fordító, kunszentmiklósi gimnáziumi tanár fia), egy Földesen tartott Karácsony Sándor – Vargha Balázs konferencián felidézte a szülőház, a lelkészlak légkörét. Naphosszat olvastak, vitáztak a vakációk idején a Vargha-fiúk, és azon versengtek, memoriterként ki tud több Arany-verset. Balázs 1942-ben a debreceni egyetemen előbb teológiát végzett, majd 1946-ban a bölcsészkaron diplomázott. Sokszor hallgatta Karácsony Sándor pedagógiai előadásait.

Ki volt? Erre kurtán válaszolni nem lehet. Először is: tanár volt, szinte az élet minden helyzetében, különleges pedagógiai tehetség. Elsősorban a játékos, kreatív gyermeknevelés szellemlét képviselte (ami a Karácsony Sándor-i indíttatás Vargha-féle alkalmazását jelentette). Íróember is volt, remek filológus, Csokonai és Arany János (sőt, Kazinczy) egyik legjobb értője. Sokat dolgozott a rádiónak, a televíziónak. Lapszerkesztő is lett. Sorsa úgy hozta, hogy a 60-as évek közepétől közel két évtizeden át könyvtári főmunkatársként az OSZK-KMK-ban a gyermekkönyvtárak ügyének szakértőjeként dolgozott, és a korszerű gyermekkönyvtárak pedagógiai tervének kidolgozásával Sallai István mellett egyfajta „szárnysegéd” volt.

Friss diplomával a zsebében először szülővárosában tanított, majd a fővárosban lett nevelőtanár. A ’47–48-as év Szegeden találja, a szabadművelődési felügyelőségen. Egy esztendővel később az Országos Neveléstudományi Intézet munkatársa, 1950-től a Művelődésügyi Minisztérium főelőadója. 1952: a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet tanára; 1953-tól a Magyar Irodalomtörténeti Társaság szervezőtitkára, majd 1958-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa.

Amikor könyvtárügyi „eszmefejtővé”, s idővel az intézmény egyik meghatározó személyévé vált, rögvest felmérhette, hogy azokat a gondolatokat, azt a kulturális, pedagógiai irányt, amely a sajátja volt, ezen a területen miként kamatoztathatja. Ottani pályafutását nem publikációk és írott anyagok nagy számán lehet mérni (bár jelentek meg jelentős dolgozatai is), hanem könyvtár-pedagógiai munkáján. Remek előadó volt, és mint a gyermekkönyvtárak „atyamestere” tanfolyamokon, konferenciákon, vidéki továbbképzéseken lebilincselő előadásaival hatott évtizedeken át. (E sorok írója számos olyan gyermekkönyvtárost ismert meg, akik azt vallották: ifjúságuk, szakmai pályafutásuk meghatározó élményei voltak a Vargha-előadások és a vele folytatott beszélgetések.) Persze közben részt vett azokban a könyvtár-politikai „csatározásokban”, vitákban, amelyet egy korszerű közkönyvtár, s azon belül a gyermeki személyiséget sokoldalúan fejlesztő könyvtári részleg, környezet kialakításáért a KMK munkatársai és – velük karöltve – a korabeli városi, megyei könyvtárak azokban az időkben folytattak.

És itt kénytelenek vagyunk egy rövid kitérőt tenni annak érdekében, hogy Vargha (és mások) szakmai jelentőségét világossá tegyük. Az, ami ma már természetes formája egy jóravaló közkönyvtárnak (viszonylag gazdag állomány, szabadpolcos elrendezés stb.) az a múlt század 60-as éveiben hallatlanul liberálisnak hatott a kultúracsináló hivatalosságok szemében. A jelenlegi evidencia időbeli hátterében a politikailag is mindig értelmezett eszmék érvényre juttatása rejtezik: Sallai, Vargha és mások következetesen képviselték a korszerű „public library” modelljét. És akkor még nem is beszéltünk szóban forgó fő gyermekkönyvtáros (hadd jegyezzük meg: nem valószínű, hogy a címleírási szabályokat tüzetesen ismerte) csendesen provokatív, ugyanakkor komoly, nagy kultúrájú személyiségéről, akit nem igen szíveltek a szürke hivatalnokok.

A (p)oroszos tanítási módszerek, a frontális oktatás korában ő a játékos, az elmét, szívet, fantáziát, kedvet indító pedagógia jegyében dolgozott. Bemutató foglalkozásokat tartott a serdületlen olvasóknak, de szót tudott érteni óvodásokkal is, sőt a továbbképzéseken magukat a kollégákat, kolléganőket is bevonta a játékba, hogy saját leleményességükkel fedezzék fel azt a szellemet, amelyet továbbadni hivatottak. Vargha Balázs mindig „formában, edzésben volt”, hiszen akkoriban ment a televízióban Fabula című műsora, amelyen vers, kép, szókép játék folyt a kamerák előtt, szerkesztette játékos könyveit (Játékoskönyv 1953; Társasjátékok könyve 1955; Játékkoktél 1967, 1972; Játsszunk a szóval! 1972; Szeretnél játszani? 1984; Jelek – jelképek – jellemek 1984; Arany János játékai 1994). A könyvtári gyűteményépítés terén is mindig azért szállt síkra, hogy a gyermekek számára kínált állomány ne csak „gügyögő”-t, kimondottan gyermekkönyvet nyújtson, hanem már az intelligens gyermekésszel is felfogható okos felnőtt könyveket. A szótárakat, kézikönyveket, lexikális adattárakat különösen preferálta, szerette. A „homo ludens” Balázs nagy-nagy élvezetet lelt abban, hogy szócikkek, referenciák, tudományterületek határait oda-vissza átszelve ezeket az alapkönyveket forgattatta felnőttel, gyerekkel. Versritmust kopogott ki, vagy megénekeltette a „népet”, színek, formák, számjátékok, rímjátékok pazar világába vonta alkalmi hallgatóit. Heteken át lelkesedéssel mesélt kollégáinak az akkoriban megjelent „Szóvégmutató szótárról”, amely mintegy rákmenetben mutatja meg a magyar nyelv érdekes természetét.

Legnagyobb „szerelme”, mindennapos gyakorlatozásának terepe azonban mégiscsak Arany János volt. Munkái közül is elsőként a Bolond Istók. Éveken át lehettem szobatársa a Múzeum utcában, s ott szinte naponta lejátszódott a következő jelenet. Reggelenként a hivatalkezdéskor Vargha Balázs lendületesen és korán érkezett, kezében, papírzacskóban két kifli és egy poharas joghurt. Míg mások kávéztak, politizáltak, az aktuális vicceket mondták, Balázs elfogyasztotta reggelijét, és finomságait ízlelgetve pár Arany-sort mondott „fejből” – képeit, tömörségét ecsetelte, az alliterációk, a rímek zsenialitását érzékeltette. Miután ezt a mini-szemináriumot befejezte – mint egy rosszcsont kamasz – felfújta és eldurrantotta az immár kiürült papírzacskót, felállt, ment, telefonált, írt, intézte a dolgait.

1977-től a Budapest című havi folyóiratot szerkesztette, később a Kortárs rovatvezetőjeként és az Élet és Irodalom munkatársaként is dolgozott. 1985-ben Déry-díjjal, 1990-ben Szabó Ervin Emlékéremmel tüntették ki.

1996-ban halt meg. A rendszerváltozás utáni zajban, (politikai) zűrzavarban, alig-alig emlékeztek meg róla a lapok.

Bár Vargha Balázsnak – mint szó volt róla – sok könyve jelent meg, de ő azoknak a nagy formátumú személyiségeknek a körébe tartozik, akiknek eleven alakja, légköre, gesztusai is legalább olyan emlékezetesek és fontosak, mint az írásai. Ezért látszott szükségesnek e portrét anekdotázásnak is tűnő emlékezéssel is színesíteni.

 

(F. M.)

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: