Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Sáráné Lukátsy Sarolta: Az olvasás megszerettetése

Nyomtatási nézet

Lépten-nyomon olvassuk a szakirodalomban, hogy a mai gyerekek nem szeretnek olvasni, nem értik az olvasott szöveget. A gátló tényezőket szinte azonos módon jelölik meg: a mértéktelen televíziózást, videózást, számítógépezést említve, mint fő okot, de van, aki az irodalomoktatás túlzott követelményrendszerét találja hibásnak, amely nem hagy időt a gyengén olvasó gyerekek felzárkóztatására. A megoldásra különböző – bevált – ötleteket javasolnak: ki olvasónaplót vezettet, ki könyvlistát ajánl nyárra, ki pedig a helyi pedagógiai program összehangolását tekinti a legfontosabbnak.

Ezek mind hasznos, esetenként célravezető módszerek lehetnek, mégis úgy érzem, a lényeg valahogy kimarad. A lényeg: az érzelmi odafordulás, az elemi kíváncsiság, szóval a motiváció, amely rábírja a gyereket, hogy a kezébe vegye (magától!) a számára ismeretlen vagy alig ismert eszközt (a könyvet). Röviden: hogy megszeresse az olvasást, magáért a szellemi izgalomért.

Nem állítom, hogy tudományos pontosságú módszereket tudok felsorakoztatni, csak a gyerekek viselkedési formáiról szeretnék beszámolni úgy, ahogyan én látom.

Adva van egy közönséges iskolai könyvtár, átlagos lakótelepen, teljesen átlagos – mondhatnám, többségükben hátrányos helyzetű – gyerekekkel, átlagos, bár nem szokványosan elhelyezett bútorokkal. A gyerekek szeretnek ide jönni, a rövid, 2-3 órás nyitva tartás ideje alatt mindig „telt ház” van. Több gyerek szájából hallottam: „olyan jó itt lenni, talán csak a kirándulás jobb!”

Becsalogatás

Talán azzal kezdődött, hogy ez egy kicsit más, mint a többi terem az iskolában. Itt vannak kuckók, asztalok, székek, ahol lehet beszélgetni, rajzolni, szőnyeg, amelyen el lehet heverni, sőt jógázni is lehet! Vannak társasjáté-kok, amelyekkel helyben lehet játszani, kapható hetenként egy fénymásolt rejtvény (a Kis Fülesből), amit saját szórakozásukra oldhatnak meg. (Csak zárójelben: bizony, a játékkultúrát, a játékszabályokat, a veszteni tudást is meg kell tanítani, nem feltétlenül hozzák magukkal a szülői panelból!) Továbbá: van tábla, kréta, amelyre azt lehet írni, rajzolni, amit akarnak (persze, ennek is megvannak a maga szabályai), mert az osztályban lévő táblára nem lehet akármikor írni, rajzolni.

A második fokozat, amikor már könyvet is kezébe vesz az itt csellengő gyerek, és nemcsak a képek kedvéért. Egy darabig a Magyar utónévkönyv volt a sláger, mindenki meg akarta nézni, honnan származik a neve, milyen becenevei léteznek. Megvásároltam A férfi és a nő c. szexuális felvilágosító könyv két – általános iskolába való – kötetét, ezt természetesen csak helyben lehet olvasgatni és csak egyedül, de volt, aki kifejezetten ezért jött be többször is. Most a Guinness rekordok könyve a legnépszerűbb, többen órákon át bújják. Ugyancsak kedvelik a Nagy kutyakönyvet, Az állatvilág atlaszát és a Nagy dinoszaurusz atlaszt (mind a kézkönyvtárba tartoznak, tehát csak helyben használhatók).

Kedvcsinálás

1998 karácsonya előtt egy héttel elég komoly összeget kellett elköltenem könyvekre – szerencsétlenségemre vagy szerencsémre? – egy nap alatt. Így került be a könyvtárba nyolc láda könyv; természetesen a legszebb ismeretterjesztő és mesekönyveket igyekeztem beszerezni. (Az ifjúsági szépirodalom kategóriája eltűnt, szinte nem lehet kapni, s ha van, az is silány minőségben.) Az új könyvek varázsa egyre több gyereket vonzott, divat lett a böngészés, pedig egy darabig csak a könyvtárban lehetett nézegetni őket. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy van jó néhány kis önkéntes segítőm, akiknek nagyobb része az egyik, nehezen kezelhető vagy lassabban fejlődő gyerekekből álló 7. osztályból került ki. Ők dolgoztak egész délutánokon az új könyvekkel: átnézték, hogy van-e hibásan nyomott oldal, lepecsételték, majd a leltározás után az (általam beírt) raktári jelzeteket is felírták a gerincre. Még ők is belefeledkeztek egy-egy könyvbe, átnézés, bélyegzés közben bele-beleolvastak, esetleg kérték, hogy tegyem félre számukra, ha be lesz leltározva. Azóta kisebb-nagyobb gyerekek egymásnak adják a kilincset, egyik a másiktól „lefoglalja” az éppen áhított könyvet, legyen az Móra-olvasókönyv vagy a Mi micsoda? sorozat tagja. Nem állítom, hogy mindegyik végig is olvassa a kivitt könyvet, de legalább a számára érdekes fejezeteket elolvassa.

Közvetlenül egy-egy könyv kézbevételére buzdítanak az „E havi rejtvényünk” kérdései, amelyeket mindig az aktuális eseményekhez, évfordulókhoz, évszakokhoz igazodva fogalmazok meg, a kisebbeknek általában a lapszámot is megadva, a nagyobbaknak csak a fejezetet vagy a tárgymutatót tüntetve fel (ld. a  rejtvényünket). Minden hónap végén nyilvánosan sorsolunk a helyes megoldások közül – mindig nagy izgalommal várják a gyerekek az eredményt! – és a két győztes apró ajándéktárgyakat választhat (érdekes toll, szagos radír, hegyező, matrica stb.). Aki pontosan elolvassa a feladatot, és kikeresi a megfelelő könyvből a választ – ha szükséges, mindig segítek nekik –, annak nem jelent nagy nehézséget a megoldás, ők inkább a nyereményért izgulnak. Egy alkalommal két gyenge képességű, örökmozgó 3. osztályos kisfiú is meg akarta oldani a feladatokat, de már a kérdést sem értették. Odaültem melléjük, megbeszéltük a feladat lényegét, s végül büszkék voltak, hogy ők is megfejtették a rejtvényt.

Könyves kívánságok

Az egyéni érdeklődés könyvigényeit nem túl könnyű kielégíteni a véges könyvállományból: a kutyás könyvektől az aranyhörcsögig, a találós kérdésektől az origamiig, a dinoktól az ufokig terjed a skála, de olyan is van, aki szakácskönyvet vagy indián tomahawk készítéséről szóló könyvet keres. Innen tudom, kinek van kutyája, aranyhörcsögje, ki készül csillagásznak, pilótának.

Sokkal ritkább az iskolai feladathoz kért könyv, de a jó jegy, a piros pont elérése érdekében erre is hajlandók. A téma itt mindig attól függ, hogy a tanárok milyen szorgalmi feladatra buzdítják a nebulókat: Petőfi életéről, Vivaldiról, az aradi vértanúkról vagy a közlekedési szabályokról, néha a húsvéti népszokásokról keresnek anyagot, vagy szavalóversenyre alkalmas verseket kérnek. Természetesen a lexikonokat, szótárakat is forgatják egy-egy házi feladat megoldásához, de ilyenkor újra és újra meg kell beszélnünk a betűrendet, a jeleket, rövidítéseket és a lényeg megragadását.

Egyre nehezebb viszont a szépirodalom olvasására rávenni őket. Amikor unott képpel mondják egy-egy kötelező olvasmány címét, mindig megpróbálom felhívni a figyelmüket az érdekes részletekre, az ő kis életükhöz hasonló szituációkra, vagy a fantáziájukat hívom segítségül, pl. ők mit tettek volna, ha egy szakállas török elrabolja őket. Végül a lelkükre kötöm, hogy felejtsék el a „kötelező” jelleget, olvassák érdeklődéssel, szeretettel. Ha visszahozzák, néhány szóval megkérdezem, melyik rész tetszett leginkább, s ehhez – legalább élményben – hasonlót ajánlok. Így került már gazdája a Keménykalap és krumpliorrnak, a Bezzeg az én időmben c. könyvnek, Kiss Dénes vakációs regényeinek, a Tüskevár folytatásának, sőt az egyik 7. osztályos fiú többször is elolvasta Szabó Magda Abigéljét.

Néha jóindulatú összeesküvést szervezünk a magyartanárral, aki kedvébresztően mesélt Az utolsó mohikánról és a Robinsonról. Így legalább a fél osztály kivitte Cooper és Defoe könyvét, sőt volt, aki a teljes Nagy indiánkönyvet elolvasta. Azt is észrevettük, hogy Az aranyembert és a Szent Péter esernyőjét szívesebben olvassák, mint az eddig javasolt Noszty fiút, vagy A kőszívű ember fiait. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy Jókai – bármennyire a szívünkhöz nőtt a mi ifjúkorunkban – megérett az átdolgozásra, no nem a képregények zanzásított formájában, hanem valahogy úgy, mint Dumas A három testőrje: a szöveg szépségeit megőrizve, a latin szavakat ritkítva, de a művelődéstörténeti, történelmi érdekességeket képanyaggal szemléltetve. Sajnos, be kell látnunk, hogy nemcsak Jókai, esetenként Mikszáth, de sokszor a találós kérdések, egyszerű mesék szövegei is leküzdhetetlen nyelvi-megértési problémákat jelentenek a mai gyerekeknek. Ez ördögi kör, mert a szókincs gazdagodását csak a sok olvasással lehet fejleszteni, viszont a sok meg nem értett szó kedvét szegheti a gyereknek. Ezért meghatározó jelentőségűek a rövid, jól kiválasztott, érdekes szövegek, mondókák, találós kérdések, amint azt – éppen húsz évvel ezelőtt – már Cs. Nagy István is kifejtette.

Természetesen a családi példa is sokat jelent: ahol nemcsak a polcokon sorakoznak a könyvek, ahol a szülők rendes szokásai közé tartozik az olvasás, ahol a gyereknek külön olvasólámpája van, ahol meg is beszélik egy-egy érdekes vagy szívet melengető könyv gondolatait, ott a gyereknek is életformájává válhat az olvasás, és gyönyörűséget lelhet benne. Optimista vagyok ezen a téren, saját családom a bizonyság erre, pedig az egyik lányom súlyos hallássérült, akinek külön gondot okozott a szövegek értelmezése. Ma már az unokáimnak hordom – szinte számolatlanul – az értékes gyermekirodalmat, a fokozatokat nyilvánvalóan betartva.

Ajánlani – beszélgetni – újabbat ajánlani … Úgy hiszem, hogy ez is egyfajta recept lehet, amelyet a tanárnak, netán a szülőnek, de az iskolai és gyermekkönyvtárosnak mindenképpen kezdeményeznie kell, mégpedig kisgyerekkorban, amikor még hajlítható, mindenre – a jóra is – fogékony a gyerek. Olvasó és nem olvasó emberek mindig is voltak, rajtunk is múlik, hogy az előbbiek javára tolódjék el ez az arány.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: