Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Kürtös Dóra: Pályakezdő ötletek

Nyomtatási nézet

Egy megtisztelő felkérésre írom ezeket a sorokat, amit nem tudományos módszertani cikknek szánok, csupán egy lelkes „pályakezdő” ötletismertetőjének.

A következőkben több olyan ötletről, módszerről szeretnék írni, amelyek lehetővé teszik a szellemileg sokszor megközelíthetetlen, határozott – bár igen csekély mértékben megalapozott – véleménnyel rendelkező középiskolás diákok érdeklődésének felkeltését, ami nem mindig egyszerű feladat.

Magyar–filozófia szakos tanárként, úgy érzem, nagy módszertani szabadsággal közvetíthetjük a tananyagot a fiatalok számára, és mivel még én magam is „csak” 25 éves vagyok, és még élénken emlékszem gimnáziumi éveimre, azt gondolom, ehhez majdnem minden eszközt fel is kell használnunk.

Saját, csekély egyéves tapasztalatom azt támasztja alá, hogy mindenféle módszer alapjának a diákok életkori sajátosságait kell tekintenünk, és fel kell használnunk a tanár egyéniségét, s nem utolsósorban életkorát.

Sokan a mai napig úgy vélekednek, hogy egy kezdő pedagógusnak szinte még ugyanannyi tanulnivalója van, amennyit az egyetemen elsajátított.Ez részben így is van, de a legtöbbször megfeledkeznek arról, hogy legalább akkora – ideiglenes – előnnyel kezdhet dolgozni, mint amennyi – ideiglenes – hátránnyal kell megküzdenie. Értelemszerűen itt arról van szó, hogy fiatal korát felhasználva nemcsak tudja, de jobban át is érzi a fiatalok élethelyzetét, szemléletmódját, érdeklődését (ami nem mindig egyszerű s csupán, mint említetem, ideiglenes, így nem vethető az idősebb kollégák szemére sem az esetleges türelmetlenség és intolerancia).

Azt gondolom, hogy a legalapvetőbb dolog, amit még a konkrét módszerek előtt tisztáznunk kell az, hogy a tanítási – tanulási folyamat elsősorban kölcsönösségen, partnerségen, egymás tolerálásán alapul. Ez lényegében azt jelenti, hogy mindkét fél ugyanolyan sokat képes adni egymásnak, mint amennyire megkeserítheti egymás életét – s ha már ebből indulunk ki, akkor rögtön világossá válik, mennyire fontos az adottságok, lehetőségek figyelembevétele.

Ennyi bevezető után nézzük most már a konkrétumokat! (Természetesen nem tudok eltekinteni szakjaimtól, így több módszer közvetlenül a fenti tantárgyakhoz fog kapcsolódni.)

Év elején, az első órán minden diákommal egy kérdőívet töltetek ki, amely aktuális érdeklődésüket, továbbtanulási szándékukat (is) firtatja. A válaszoknak megfelelően a későbbiekben igyekszem mindenkinek személyre szabott és a tananyaghoz kapcsolódó olvasmányt ajánlani az adott évre. Ezeket a műveket ismerni nem kötelező, mégis az a körülmény, hogy személy szerint nekik ajánlották, megmozgatja a fantáziájukat, és már csak azért is megnézik, hogy tényleg nekik való-e. Ha viszont elolvassák, akkor elmondhatják az osztálynak kiselőadás formájában (a kiselőadás menetéről a későbbiekben szólok), vagy esszé formájában beadhatják, ami fakultatívan így értékelhetővé válik, tehát viszonylag könnyen szerezhetnek jó jegyet.

A fent említett kérdőívek rávilágítanak arra is, ha valakit abszolút nem érdekel az irodalom, ha teljesen „reál beállítottságú” – bár szerintem ilyen nincs. Ebben az esetben – úgy gondolom – jó okunk van feltételezni, hogy az illető vonzódik a számítástechnika iránt, s ekkor már magától adódik a lehetőség, hogy olyan feladatot adjunk a számára, amelyhez a számítógépet, az internetet használhatja segítségül, s így már rögtön áthidaltuk az egyik legszélesebb szakadékot, ami a reál és a humán tudományok között tátong. Ilyen feladat lehet például az adott szerzőkhöz szakirodalom keresése (s ha talál szimpatikusat, annak ismertetése), életrajzok mellé, tankönyvben nem említett – sokszor érdekesebb adatok – keresése, illetve verselemzések esetén hasonló témájú költemények felfedezése (akár internetes keresővel is). Az életrajzírással párhuzamosan – akár a nyelvtanóra keretében is – készíthetnek honlapot.

A sok-sok feladat mellett nem szabad azonban megfeledkeznünk a jutalmazásról, hiszen kellő motiváció nélkül rövid időn belül oda a lelkesedés.

Magyar szakosként – sok „korszerű” elmélettől függetlenül – én elengedhetetlenül fontosnak tartom a kötelező olvasmányok ismeretét, pontosabban azok elolvasását. Természetesen van némi igazság abban, hogy ezek a művek nem felelnek meg minden esetben a gyerekek életkorának, de éppen ez az a probléma, amit már a bevezetőmben említettem: az úgymond „kötelező” ismereteket kell megfelelő módon közelíteni a diákokhoz.

Az én tanítványaim szövegértési dolgozatot írnak minden házi olvasmányból (természetesen csak a tartalmából), még mielőtt arról bármit megbeszéltünk volna órán. Előzetesen megbeszéljük, hogy ezek olyan kérdések, amelyekre nem tudnak válaszolni a rövidített kivonatok alapján, mert én (is) elolvasom azokat, illetve többet közülük, így kár az idejüket ezzel fecsérelni. (Ha elismerjük a gyerekeknek a kivonatok „előnyeit” is a hátrányai mellett, akkor látni fogják, hogy mi sem szemléljük egyoldalúan a dolgokat, így megbízhatóbbak leszünk előttük. És ez a fontos! Lényegesnek tartom, hogy erről a gyerekek előre tudjanak, mert így tisztességes és korrekt a számonkérés, s ha én hasonló tulajdonságokat várok el tőlük, példát kell mutatnom (tulajdonképpen ez a lényeg). Azt is tisztázzuk, hogy ha nem tudnak válaszolni a kérdésekre, nem kapnak rossz jegyet, csupán büntetést, ami nem más, mint az adott szerző másik ugyanolyan műfajú művének elolvasása. Hasonlóan járok el verstanulás esetén is. Ha nincs büntetés, nincs jutalom sem, hiszen meg kell tanulniuk, hogy ezeket a műveket természetes elolvasni, nem külön érdem. A kérdések között mindig van egy, amikor a dolgozatírónak a véleményét kell kifejtenie az adott művel kapcsolatban – legyen az pozitív vagy negatív, lényeg, hogy indokolnia kell. Ezt a kérdést gyűlölik először a legjobban, hiszen nem mindig egyszerű alátámasztani a gondolatainkat, a kivonatból pedig teljesen reménytelen. Később azonban ennek a kérdésnek a megválaszolásával kezdik a dolgozatot, hiszen felismerik, hogy ez az a pont, ahol az esszéjük különbözhet a többiekétől, és ahol ők, a „kis gimnazisták” is hozzátehetnek valamit egy nagy klasszikus – esetleg többéves – munkájához.

A követelmények után pedig jöjjön a kompromisszum: nem reklámozom túlságosan, de ha a diákjaim könyvet ajánlanak számomra, én is mindig elolvasom és őszintén véleményezem. (Azt gondolom, a reklám hiánya érthető, hiszen a tanítványaim legalább 200-an vannak, s 200 könyvre még több nyári szünet sem lenne elegendő, de a konkrét feladatoknak igyekszem eleget tenni.)

Az életkori sajátosságok figyelembevétele mellett szerintem a legfontosabb a már meglévő ismertekre építeni, ami nem feltétlenül csak az iskolai tudást jelenti. Sokkal élvezetesebb lehet a tanulás mindkét fél számára, ha kölcsönösen adhatnak egymásnak valamit, sőt a megszerzett ismeret is maradandóbb, ha azt aktualizálni tudjuk, vagy egy könnyen megjegyezhető dologgal hozzuk kapcsolatba. Ezzel a módszerrel szoktam tanítani például Platón barlang-hasonlatát a Mátrix című film segítségével, vagy Az ördög ügyvédje című filmet feldolgozni mint Madách tragédiájának XX. századi „színét” (ugyanehhez a témához szoktuk például megnézni az Isteni show című darabot).

Nyelvtanórán a stílusok ismertetésekor sem kell feltétlenül követnünk a hagyományos tankönyveket, célszerű ezt a diákok által már ismert forrásokon bemutatni.

Ez a módszer több lehetőséget rejt magában, a tantárgyi kereteken túl is. A filmes párhuzamoknál maradva, ha eredeti nyelven nézünk meg egy filmet, fejleszthetjük a diákok nyelvi készségét, sőt ha tudatosítjuk a háttérinformációt, lehetőségünk van ráébreszteni őket arra, milyen jó érzés, ha a tudásunk segítségével a mozifilmek mögé nézhetünk. Hasonló célokat szolgálnak például egy adott témakör kezdetekor a faliújságra kifüggesztett, tankönyvből meg nem válaszolható kérdések, amelyek megválaszolására – kutatómunkával – a témazáró dolgozat előtt van lehetőség.

Felhasználhatjuk a filmeket szociáletikai témák feldolgozásához is, amelyek adott esetben vitaindítók lehetnek (például a Ments meg, uram! című Oscar-díjas film kiváló a halálbüntetés kevésbé ismert oldalának megvilágításához, de a filmválasztást – előzetes „cenzúra” után a diákokra is bízhatjuk). Ebben az esetben az a legfontosabb, hogy a gyerekek képesek legyenek elfogadni a másik oldal véleményét, és tudatosíthassák magukban, hogy véleményükben mennyi része van az észérveknek és mennyi az előítéleteknek. Azt gondolom, ezt leginkább akkor érzik át, amikor egy előre megadott álláspont mellett kell érvelniük, még akkor is, ha az nem egyezik saját gondolataikkal. Például két részre osztjuk az osztályt, akik otthoni felkészülés után előre megadott témáról vitáznak – nem kell meggyőzniük egymást!

Célszerű olykor a tanórákból néhány percet arra áldozni, hogy megbeszéljük, ki mit olvas. Lehet, hogy ez először időpocsékolásnak tűnik, de segíti a gyerekeket abban, hogy különbséget tegyenek a ponyva és a valóban értékes művek között, segíti őket, hogy jobban megismerjék egymást, és hogy véleményt tudjanak formálni az élményeikről.

Félig-meddig hasonló célokat szolgál az is, hogy ha olvasnak valami érdekeset vagy látnak egy jó filmet, kiállítást, akkor lehetőségük van azt megírni és/vagy előadni a társaiknak (de tartható előadás például egy kor jellemzőiből is). Ezek az előadások csak érintőlegesen szólnak a tartalomról, főként az érvelést, a véleményformálást szolgálják. A kiselőadások fejleszthetik a retorikai készségeket – ami egyébként is tizenegyedikes tananyag –, felismertetik egy előadás megtartásának nehézségeit, ezáltal egymás mondanivalójának tiszteletét (ami hosszútávon az óra fegyelmét erősíti).

Ne feledkezzünk meg azonban azokról a nehézségekről sem, amellyel a gyerekek a gimnáziumba kerülés után szembesülnek: a jegyzetelés problémájáról. Ha nem tudnak jegyzetelni, nincs értelme az órai „szárnyalásnak”. Kis törődéssel a gyerekek ezt (is) könnyen elsajátíthatják. Készíthetünk például írásvetítő-fóliákat vagy vázlatokat vizuáltáblára. Először célszerű teljes vázlatot a diákok elé tenni, majd néhány óra múlva csupán hiányos kivonatot készíteni, amit a gyerekeknek kell kiegészíteni, végül már csak címszavakat adni a témáról. Így szép fokozatosan, szinte észrevétlenül tanulnak meg jegyzetelni a tanulók.

Végül, de nem utolsósorban szólnék a sokszor olyan unalmas, s a gyerekek felszínes készülése miatt gyakran felesleges összefoglalásról. Egyszerűen nincs mit összefoglalni, ha nem emlékeznek semmire. Azonban ha játékosan összegzünk, és a gyerekek motiválva érzik magukat, ez sikeres és kellemes is lehet. Készíthetünk például a tv-ből jól ismert Mindent vagy semmit! játékhoz hasonló táblázatot az adott tananyagból, ahol csapatok versenyezhetnek. Természetesen ez is csak úgy hatékony, ha a gyerekek erre előzetesen felkészülnek, mondjuk a nyertes csapatnak beígért ötösök reményében. Egyszerű akasztófajátékkal is kitalálhatunk idézeteket, műcímeket, átismételve velük a hozzájuk kapcsolódó ismereteket.

Röviden ennyit az én pályakezdő ötleteimről.

Mindehhez a tanár felkészülése is elengedhetetlen: fontos, hogy ismerje a fiatalok életvitelét, érdeklődését és az aktuális divatot – többnyire azt hiszem, itt siklik ki a dolog –, és ami még fontosabb, hogy képesek legyünk elismerni, ami a fiatalok életében értékes. Így nem feltétlenül lesznek a „tanárok a diákok ellenségei”. Ha pedig sikerül elérnünk ezt a szemléletbeli fordulatot, már lépéselőnyben vagyunk, mert miénk a diákjaink bizalma. Ne felejtsük el azonban a „legősibb” eszközt, ami a rendelkezésünkre áll, mégpedig azt, hogy alapvetően a tudás lenyűgözi a gyerekeket, s ha azt még kellő eszközökkel is tudjuk „előadni”, már jelentős eredményeket érthetünk el.

Többször említettem, és úgy vélem, ez a legfontosabb, hogy tudatosítsuk magunkban és a gyerekekben a kölcsönösséget, azt a lehetőséget, hogy élvezetessé tehető az iskola. Azt hiszem, ennek megvalósításához mindenkinek joga van az általa legmegfelelőbbnek tartott eszközöket (életkor, film, zene, színház, újság, tv stb.) felhasználni – természetesen az információ torzítása nélkül!

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: