Balogh Mihály: Lectori salutem

Nyomtatási nézet

Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elődje 1907-ben indította útjára havi lapját, Az Országos Paedagogiai Könyvtár és Tanszer-muzeum  Hivatalos Értesitője címet viselő szakmai folyóiratát. Az első szám beköszöntőjében a szerkesztőség sietett leszögezni, hogy az intézmény „hivatva van a hazai tanügyet szolgálni.” E cél érdekében vállalja, hogy „muzeuma, könyvtára és olvasóterme találkozóhelye lesz munkás tanférfiainknak, hogy… tükörképe lesz…  a modern kor és paedagogiai tudomány követelte megfelelő fejlődésének, …egyszóval olyannak kell az intézménynek lenni, ahová mindenki bizalommal fordulhasson, de ahonnan senki se távozhassék tanácstalanul.” Hogy a fentiekben ismertetett  „…céljának és feladatának mennél jobban meg tudjon felelni, … - a külföldi hasonló intézmények lapjának megfelelően - legyen egy olyan hivatalos organuma, amely a hazai tanügyet… szolgálja.”

Íme, a - ma is vállalható - lapalapító szándék és cél az egykori O.P.K. és T.M. munkatársaiból szerveződött szerkesztőség megfogalmazásában, 1907-ből.

Tizenegy évfolyamot élt a Hivatalos Értesítő, utolsó száma 1917-ben jelent meg. Aztán változtak az idők, az előd intézmény holt eltűnt, hol újra fölbukkant egy-egy metamorfózist követően a honi pedagógia mezején, s majd csak az 1958-ban újjászerveződött Országos Pedagógiai Könyvtár indított megint szakmai lapot. Ennek az 1959-ben induló periodikumnak a szerepét a címe egészen pontosan kifejezte: az Iskolai Könyvtárosok Tájékoztatója (különösen kezdetben) par excellence módszertani lap volt, s ha magán is hordozta kora minden hibáját, javára írandó, hogy sokat tett az igencsak elhanyagolt iskolai könyvtárak szakmai segítéséért, erősítéséért.

Idővel persze árnyalódott, módosult a kiadvány jellege, profilja, mígnem a kiadó OPK (akkor még így, múzeum nélkül!) 1966-ban formálisan is legalizálni kívánta immár a változásokat. Először is új címmel kellett megbarátkozni a lap használóinak: a VIII. évfolyam 3-4-es összevont száma címlapján már a Könyv és Nevelés címet olvashatták. Belül beköszöntő szövegben részletezte és indokolta a szerkesztőség a változásokat. „Úgy érezzük, a Könyv és Nevelés cím jobban kifejezi a lap jellegét” - fogalmazták meg tömören, majd következett a szerkesztői ars poetica: „A folyóirat profilján nincs okunk változtatni. A könyv szerepe az oktatásban, az olvasmányok hatása a tanulók fejlődésére: nevelőmunkánk tudatformáló tényezője.” Jámbor óhajként pedig azt remélték a szerkesztők, hogy témáik „... érdekelni fogják az egész pedagógustársadalmat.”

A könyv szerepe, a nevelés ereje, a pedagógusok érdeklődése - ezeket hirdetni, ezekben hinni a mai szerkesztőség számára is bízvást vállalható, vállalandó értékek.

A megjelenés két évtizede alatt persze cserélődtek a főszerkesztők, - Waldapfel Eszter kezdte, tőle Arató Ferenc vette át a tisztséget, s a lap megszűntekor már Balázs Mihály töltötte be azt - , változtak a szerkesztőbizottságok, és változott, - ha ellentmondások közt is, de határozottan fejlődött! - az iskolai könyvtárügy.

Majd’ három évtized adatott az egykori Könyv és Nevelésnek arra, hogy nyomot hagyjon, hogy megtegye a magáét ezért a fejlődésért. Megtette vajon? Azt mondhatjuk, talán: ahogy hagyták, és amíg hagyták - igen. 1959-ben a címleírás és leltározás „rejtelmeiről” cikkezett a lap, 1966-ban a „szabadpolc-vita” volt az egyik központi téma, a tizenötéves évfordulós számból az derült ki 1973 végén, hogy „az önálló ismeretszerzésre... nevelés legfontosabb eszköze a jól működő iskolai könyvtár.” 1979-ben arról szólt a vezércikk, hogy változik a könyvtár, hiszen változnak az információhordozók, nem egyeduralkodó már a könyv, az 1987-es utolsó számban végül már a könyvtárban tartott órák típusait és módszereit összegezte egy elméleti írás.

Hová tűnt oly hirtelen tizenkét éve a Könyv és Nevelés? Az összevont 3-4-es szám nem ad támpontot: semmi nem jelzi a hasábjain, hogy - volt, nem lesz... Elfogyott volna a pénz? Ráéreztek a körülötte bábáskodók a közeledő rendszerváltásra, s az ”úgyis minden máshogy lesz!” hangulatában hagyták sorsára? Ez is, az is szerepet játszhatott.

A hiány azonban hiány maradt, s hogy ennek megszüntetésére is történjék valami, a folyóirat címe egyszer csak fölbukkant rovatcímként az akkori Könyvtáros hasábjain, s majd folytatódott, búvópatakként, hol előbukkanva, hol újra eltűnve, leginkább csak vegetálva a jogutód Könyv, Könyvtár, Könyvtáros lapjain. A magányos rovathoz a kilencvenes évek közepén társak szegődtek aztán: előbb az OKSZI módszertani lapja, a Könyvtárhasználattan, majd a veszprémiek regionális-országos szakfolyóirata, a bizonytalan időközönként megjelenő Iskolakönyvtáros. Ezek azonban jellegük, szerepük eltérő volta miatt nem tudják - nem is akarják! - betölteni azt a szakmai űrt, amit (népszerű rövidítése szerint) a KÉN eltűnése hagyott maga mögött.

Ez volt a „történelmi helyzet” abban a „történelmi pillanatban”, amikor 1998 őszén elhatároztatott: az OPKM újra elindít „valamit”, ami olyan, mint a Könyv és Nevelés volt, de mégsem az - címében sem. Akartunk volna lenni előbb SuliTéka, meg Iskolatéka, Iskolatár, Könyvtár az Iskolában, máskor meg Könyves Nevelés. Végül megállapodtunk, hogy követjük aznapi munka, az előkészületek nyüzsgésében persze a rövidebb változat forgott közszájon, csak így, egyszerűen: Könyv és Nevelés. És egyszer csak így maradt…

Vagyis minden ott folytatódik, ahol 1987-ben abbamaradt? Ébredés a Csipkerózsika-álomból? Nyilván nem, hisz a mi tágabb szakmai világunkban is gyökeres változások jellemezték az elmúlt évtizedet. Csak jelezzük most a fontosabbakat: a NAT-jelenség,  a tankönyvi pluralizmus megjelenése, a tankönyv és taneszköz piac liberalizálódása és kiszélesedése, a tartós tankönyv fölbukkanása, a nem hagyományos információhordozók, s főleg a számítógép (az Internet!) „berobbanása” az oktatásba, vagy éppen a határainkon túli magyarság (pedagógiai) kultúrájának intenzívebb kapcsolatai az itteni gyakorlattal. S hogy a fájdalmas hiányokról, veszteségekről is szóljunk: az olvasás válsága, az ifjúsági és gyermekirodalom (főleg a szépirodalom!) sorvadása, a nyelvi (szó- és írásbeli) igénytelenedés.

A régi Könyv és Nevelésben ezek egy részéről nem kellett szólni, mert nem is léteztek, más részükről  nem lehetett szólni, mert nagyon is léteztek. Most önálló rovatokban, tanulmányok, cikkek egész sorában találkozhatunk majd velük reményeink szerint.

De miért Könyv? És miért Nevelés?

Valamelyik lapszervező megbeszélésünkön kisebb vita kerekedett a cím ürügyén. Ilyesmik hangzottak el: már a könyvtár sem könyvtár, hanem médiacenter meg forrásközpont, és nem könyv a könyv sem, hanem dokumentum, meg információhordozó, a nevelésről meg akár ne is beszéljünk, nagyon nem divatfogalom ez sem, a szervezett és rendszeres személyiségformáló pedagógiai ráhatások korában. Aztán csak oda lyukadtunk ki, hogy mégse adhatunk ennek a folyóiratnak valami efféle címet, hogy Információhordozó és Személyiségformáló Pedagógiai Ráhatás. Maradjon csak Könyv és Nevelés. Lehet: száz év múlva a kor neveléstörténésze (ha lesz ilyen egyáltalán!), bizonyos konzervatív társaság meddő utóvédharcának kordokumentumaként ajánlja majd a Könyv és Nevelés jövendő számait az akkori kutatóknak (ha lesznek még ilyenek egyáltalán). Lehet. De előfordulhat az is, - mi persze ebben a változatban reménykedünk -, hogy száz év múlva is lesz könyv, és lesz nevelés.

És hátha lesz még - Könyv és Nevelés…

Balogh Mihály

Vissza a tartalomjegyzékhez