Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Mihály Aliz: Olvasó gyerekek Angliában

Nyomtatási nézet

A gép lassan ereszkedik lefelé a ködös Albion fővárosának forgalmas nemzetközi repülőterén. Az út innen viszontagságos: a St. Pancras vasútállomás, mint kiindulópont romokban, többszöri átszállás, a brit vasúttársasággal való beható ismerkedés és a helyi viszonyokban néhány óra leforgása alatt szerzett, kényszerű jártasság. Ezen apró kellemetlenségek ellenére is valami átsugárzik a fátyolos, bágyadt, naplementés téli koraeste derűjéből. Nem feladni, már csak karnyújtásnyira a cél – bátorítom magam, közel 20 kg-os csomagomat lépcsőről lépcsőre vonszolva. És tényleg minden megy simán a maga útján, még a zökkenők is mintha szerves tartozékai lennének ennek a folyamatnak, amibe aztán legvégül szépen bele is oldódnak. Nincs bennem indulat, bosszankodás. Csodálkozom milyen természetességgel élem meg a máskor oly elviselhetetlennek vélt megpróbáltatásokat. Tagadhatatlanul átkerültem egy másik tér-időbe, ahol innentől a szabályok is másnak – lágyabbnak, puhábbnak tűnnek. Teljes átadással idomulok új környezetembe, fenntartás nélkül készen állva az új ingerek befogadására.

Vendéglátóim mindenre kiterjedő figyelmessége, kedvessége, a karácsony elmaradhatatlan kellékeitől pompázó konferenciaközpont, a világ minden tájáról összesereglő kollégák közvetlensége – mindez hozzájárul ahhoz, hogy egy percig sem érezzem magam idegennek. Mintha régről ismernénk egymást, csak most éppen egy röpke tapasztalatcsere erejéig egybegyűltünk, hogy aztán újra szétrebbenjünk a szélrózsa minden irányába. Kazahsztántól Ománig, Svédországtól, Spanyolországtól Sri Lankáig és a Fülöp-szigetekig, de vannak itt Közép-Európából is és még sorolhatnám; a nációk színes kavalkádja, a még annál is színesebb élmények a teasütemény illatával, a száraz fehérbor kissé fanyar ízével meseszerűvé varázsolják a nemzetközi találkozót. De hiszen az is. Ugyanis perceken belül színre lép a gyerekeket elkápráztató híres mesemondó, aki még erőgyűjtés gyanánt kortyol egy utolsót vörösborából, aztán kezdődhet a csoda. És mi felnőttként álmélkodva hallgatjuk a gyors egymásutánban előadott, heves gesztusokkal kísért történeteket. Le vagyunk nyűgözve ennyi impulzivitás láttán.

És ez folytatódik estéről estére mindig újabb és újabb szereplőkkel. Sorra tisztelik meg rendezvényünket a brit gyermekirodalom kiválóságai, írók, költők, performerek. Ezzel is reprezentálva azt az egyébként jogosan demonstrált brit büszkeséget, ami angol kollégáinkat olyannyira jellemzi, miszerint a világon a legszervezettebb, legátfogóbb akciók, amelyek a gyermekek olvasására, pontosabban szólva az olvasás megszerettetésére irányulnak, éppen az Egyesült Királyságban szerveződnek a legsikeresebben. Errefele már rég felismerték, hogy gyermekirodalmi alkotók, előadóművészek, könyvkiadók, könyvterjesztők, pedagógusok, könyvtárosok, egészségügyi dolgozók, a privát szféra képviselői – közös égisz alá vonva - csak együttesen munkálkodva képesek effajta eredmény felmutatására. Mindezen közreműködők rendkívüli kitartással, hihetetlen lelkesedéssel, optimizmussal és persze helyenként remek szervezői vénával megáldva s tegyük hozzá üzleti, piaci szempontokat sem figyelmen kívül hagyva működtetik a rendszert.

Hogy ez utóbbi megállapítás mennyire igaz, ékesen alátámasztják Barry Cunningham úr veretes szavai, aki a nagysikerű Harry Potter könyvek kiadójának direktoraként a szemináriumon önelégülten hangoztatta, miszerint a piac diktálja, milyen könyvek kerüljenek kiadásra. Azért persze ne essünk át teljesen a ló túlsó oldalára, hiszen ott ültek, bár jóval szerényebben, más kollegák is a gyermekkönyvkiadás különböző területeiről, a konkurens kiadók képviseletében, csendesen, de kitartóan hangoztatva a minőség fontosságát a gyerekkönyvek tartalmát és külsejét illetően, ami szerző és kiadó együttes felelőssége. Eközben világossá tették a jelenlévők számára azt a fajta – bár tapintatosan néven nem nevezett – amerikanizált, hegemóniára törő kulturszemléletet, – ill. annak burkolt kritikáját, amely áramlattal szemben a szigetországiak komoly erőfeszítéseket tesznek a maguk sajátos alternatívájának felmutatásával. Ennek jegyében pl. külön kurzus foglakozott – egy a tudományterületen dolgozó kiváló szakember közreműködésével – a Nagy-Britanniában szépnek és igényesnek tartott, egyúttal fejlődéslélektani szempontoknak is eleget tevő mesekönyv esztétikai kritériumainak taglalásával és a hallgatóságnak eme rejtelmekbe való bevezetésével.

Miután elsajátítottuk az ízlésesen megtervezett és kivitelezett gyermekkönyv ismérveinek mindegyikét, örömmel konstatáltam, hogy hasonló szemlélettel, műgonddal, odafigyeléssel elkészített mesekönyvvel már idehaza is találkoztam. Legalábbis a piacon szerencsére jelen van még a tartalmában és küllemében igényesnek mondható, esztétikai nevelő hatást sem mellőző gyerekkönyv. Végül is miért ne lenne kereslet a szépre és jóra is, ha arra körültekintő, ügyes szervezéssel, „marketingpolitikával” vásárlói igényt támasztunk? Számomra e szeminárium éppen ebben a tekintetben volt rendkívül meggyőző, hogy lehet és kell is minőséget nyújtani, alternatív lehetőségként fel kell kínálni a nívóját tekintve fajsúlyosabb, ténylegesen irodalmi produktumnak ítélt (gyermekirodalmi) műalkotásokat is. Ráadásul lehet mindezt nyereségesen is működtetni, amint az a kinti példából kitűnik.

S hogy ez mennyire így van, azt jelzi az a könyvszakmát jellemző szemlélet, amelynek értelmében nagy hangsúlyt fektetnek az eltérő kultúrájú gyermekirodalomi alkotások lefordításának és kiadásának támogatására. Egyébként is a különféle kultúrák találkozására irányuló ösztönzés, individuális szinten pedig a másik ember értékeivel, sokszínűségével való ismerkedés az Egyesült Királyságban a legfelsőbb állami szinten támogatott projektek egyike. Hogyan is lehetne ez másképp az oly sok etnikumot tömörítő Angliában, mint hogy a kormányzat egy feszültségektől mentes társadalom létrehozása érdekében egy olyan társadalompolitikát támogat, amely mindenféle kirekesztést, diszkriminációt (faj, nem, vallás, életkor, fogyatékosság stb. szerinti) a leghatározottabban ellenez.

Nem véletlenül szentelnek kiemelt figyelmet közoktatásnak. A XXI. század információs, tudásalapú társadalma ugyanis komoly kihívások elé állítja polgárait mind az általuk betöltendő pozíciók, mind pedig a szociális együttélés kívánalmainak tekintetében. Mindezek után nyilvánvaló, hogy a könyvtár szerepe ebben a konstellációban stratégiai jelentőségű. Ezt az Egyesült Királyságban, idejekorán felismerték, mert a könyvtárat az állami szintű kormányzati programok megvalósításának egyik bázisaként jelölték ki. A színhely multifunkcionalitásánál fogva kiválóan alkalmas a közösség minden tagja számára biztosítani kívánt esélyegyenlőség megteremtésére, amennyiben eszközkészletével és szolgáltatásaival biztosítja a hagyományos, nyomtatott formában, illetve elektronikusan tárolt összes eddigi felhalmozott tudásanyaghoz való lehető legszélesebb körű hozzáférést.

A könyvtár az oktatási intézményekkel szorosan együttműködve munkálkodik – e munkamegosztásból következő sajátos feladatkörének megfelelően – az élethosszig tartó tanulás nemzeti programján. A tudásalapú társadalom tartós szellemi erőfeszítést igényel tagjaitól, a működéséhez szükséges létfontosságú posztok betöltése rendkívül nagy mennyiségű tudás, ismerethalmaz igen hosszú képzési időn keresztül történő elsajátítását feltételezi. Ez a könyvtárra speciális feladatot ró, mert a közoktatás ennek a követelménynek egyedül eleget tenni képtelen. Így az Egyesült Királyságban a könyvtár sokkal inkább a gyerek természetes érdeklődése által motivált, élményszerű ismeretszerzésére helyezi a hangsúlyt.

Legyen ez a hely a gyerek számára a rajta kívülálló késztetésektől, kényszerektől, feszültségtől, versenyhelyzettől mentes menedék, olyan biztonságos, támogató közeg, ahol a környezet diktálta kötöttségektől, kötelezettségektől el lehet egy időre szakadni és belefeledkezni abba a bensőből fakadó, örömből végzett tevékenységbe, amely- szocializációs folyamatként - hosszú távon biztosítékát képezi egy kiegyensúlyozott, mentálisan egészséges felnőtt társadalomnak. A könyvtár, ilyen módon befogadó, affirmatív közegként - intellektuálisan és pszichésen egyaránt kondicionálva tagjait – kiváló terepének bizonyul a későbbi társadalmi életre való felkészítésnek. (A könyvtárat ebben a szerepkörében az Egyesült Királyságban egyébként egy olyan jellegű intézményi politikával is megerősítik, amelynek értelmében az állam nem finanszíroz olyan új intézményt, amelynek a funkcióját a könyvtár is el tudja látni.)

A felnövekvő generáció képzésében, nevelésében ilyen mértékű prioritást élvező közkönyvtári hálózat illetve az annak részeként működő gyermekkönyvtárak rendkívüli agilitással vesznek részt e társadalmi program megvalósításában. Számtalan – a különböző szereplők olajozott együttmunkálkodásán alapuló - projekt működik mind állami, mind pedig helyi szinten. Az ötletek tárháza, a lokális kísérletező kedv lenyűgöző, kifogyhatatlan. Az olyan társadalmi kezdeményezés, mint az olvasás éve, vagy a nyári szünidőben meghirdetett, olvasást népszerűsítő verseny gyerekek, pedagógusok, könyvtárosok, szülők tömegeit aktivizálja a vakáció ideje alatt.

Ez utóbbinak az szolgált alapgondolatául, hogy a hosszú iskolai szünet végső soron kiváló alkalmat jelent a mindenféle hasznos időtöltés – többek között az olvasás – számára is. Így ezen felbuzdulva a szervezők 1999 óta évről évre egyre nagyobb sikert elkönyvelve indítják útjára a mindig egy meghatározott címmel fémjelzett és egy bizonyos téma köré szervezett – pl.: Szafarí, Karnevál, Bolygó stb. elnevezésű – rendezvényt. Az esemény kiötlői, a könyvtári szakma, marketing, könyvkiadók jeles szakemberei szponzorok sokaságát megnyerve, valamint a helyi társadalmi intézmények, szervezetek bevonásával igyekeznek mindent megtenni az akció sikerének érdekében. Az immár széles körben üdvözölt várva-várt esemény, amelynek propagálásába az iskola, mint első számú partner mellett a helyi média is aktívan bekapcsolódik évente félmillió gyerek részvételével zajlik, s ráadásul minden egyes alkalommal harmincezer új könyvtári tagot toboroz. Az Egyesült Királyság közkönyvtárainak jelenleg 85%-át mozgósító, a 4-12 éves gyerekek számára meghirdetett versenyben a szünidő alatt az arra vállalkozók 6 könyvet olvasnak el, majd ezt dokumentálandó hitelesíttetik a könyvtárossal, aki mindennek bizonyítékaként az olvasottakról el is beszélget velük. Akinek sikerül teljesíteni a kiírásban szereplő feltételeket, azt egy medállal és oklevéllel jutalmazzák.

Persze a részvétel hozadéka a ténylegesen kézzelfogható tárgyi nyeremények mellett a gyerekek számára sokkal nagyobb és hosszabb távra ható. A pedagógusok legnagyobb örömére már a szeptemberi tanévkezdéskor mindez érezteti hatását. A felhíváshoz csatlakozó gyerekek 80%-a jelentős mértékű javulásról számol be saját olvasási készségét illetően, s mindez megerősítést nyer pedagógusi és szülői részről is. A szakemberek a rendezvény erényeként a néhány – itt a teljesség igénye nélkül kiragadott – pozitív faktor mellett (az olvasmány önálló kiválasztásának képessége, új szerzők, írók felfedezése, a már ismert és kedvelt szerzők műveinek olvasása, a műfajok közötti eligazodás, ill. megkülönböztetésük kifinomulása, elgondolkodás az olvasottakról, valamint az élmények, benyomások megbeszélése a családdal, barátokkal, könyvtárossal) leginkább a gyermek önbizalmának növekedését emelik ki, szoros összefüggésben az olvasási készség javulásával.

Itt említem még meg azt a számomra különösen szimpatikus mozzanatát a programnak, amelyben az összes létező gyerekcsoportra kiterjesztik a felhívást; lehetőséget adva ezzel a csatlakozni szándékozó nebulók mindegyikének. Ugyanis a rendezők szerint a versenyben való részvételnek nincsenek, nem lehetnek fizikai akadályai. A területi hátránnyal (mint pl. a könyvtár lakóhelytől való távolsága), vagy egyéb fogyatékossággal küzdők jobb pozícióban levő társaikhoz hasonlóan azonos eséllyel indulhatnak a megmérettetésen. Természetesen ez esetben a feladat módosul és „testreszabottá” válik. Ki-ki képességeinek megfelelően teljesít; másképp a négyéves Down kóros kisfiú, és megint másképp az a vak kislány, aki brail írással írott könyveket olvas. Végül ő is és a kisfiú is nyer. S hogy ez hogyan is járul hozzá az önbizalom növeléséhez? Nos… és itt a kör bezárul.

Hogy mindezt mennyire nem lehet elég korán kezdeni, arra egy olyan egyedülállóan leleményes program bevezetése volt a példa, amelynek megvalósításában Nagy-Britannia-szerte éppen vendéglátó régiónk jeleskedik a leginkább. Angliában több helyen is elindították a projektet, de ennek igazán Derbyshire vált a „mintagazdaságává”. E program értelmében ugyanis a könyvtári tagtoborzáshoz nem várnak a kötelező beiskolázásig, amikor is majd akarva-akaratlan a kisdiák valamilyen iskolai feladatból kifolyólag betéved a könyvtárba. Itt elébe mennek a dolgoknak. Ezzel ismét több legyet ütve egy csapásra, a társadalmi hasznosság minden kritériumának megfelelve.

Az élethosszig tartó tanulás, önképzés megalapozásához mi sem kínálkozik kézenfekvőbb és jobb megoldásnak, mint a korai gyermekkorban szerzett tapasztalat egész életre kiható személyiséget, attitűdöt formáló hatása. Hogy milyen élményekkel találkozik a kisgyermek, ami aztán bevésődik az emlékezetébe, és a későbbiekben meghatározza a könyvhöz, egyáltalán az olvasáshoz való viszonyát, az mindenkor rajtunk, felnőtteken múlik. Ez a viszonylag rövid múltra visszatekintő program ennek értelmében a szocializáció kezdeti lépcsőfokán állókat megcélozva igyekszik a legfiatalabb korosztályt meghódítani az olvasás számára, ahogyan az az ott létünk során oly gyakran elhangzó szlogenben is visszaköszön: „Reading should be like chocolate, not cabagge”, ami körülbelül úgy fordítható: ”Legyen az olvasás csokoládé, ne pedig káposzta!”

Ebben a sommás megállapításban egyszerre több dolog is jelen van. A már gyakran felemlegetett társadalmi hasznosság, távlati célokat szolgáló, el nem vitatható tényén túlmenően egyfajta – hogyan is fogalmazzunk – üzleti, piaci érdekeltség. Ama mézesmadzag effektus. Hogy tudniillik be kell csalogatni a gyereket a könyvtárba. Bármilyen módon. S történik mindez abból az intézményi struktúrából, ill. annak működési logikájából adódóan, mely szerint a könyvtárak saját életképességüket bizonyítandó szinte rákényszerülnek egy olyan innovatív magatartásra, amivel aztán a közösség ill. annak vagyona fölött diszponáló lokális intézményei felé az elért eredmények felmutatását követően sikeresen pályázhatnak az őket immár jogosan megillető közpénzekért, amelyekért, mint tudjuk még egy jóléti államban is élet-halál harc folyik az arra aspiráló intézmények kulisszái mögött.

A folyamatosan szolgáltatásait, kínálatát megújítani, s ami legalább ennyire fontos eladni tudó, a közösség és annak vezető intézményei fele létjogosultságát „politikus” módon artikulálni képes, mindemellett szakmáját magas fokon űző könyvtári szakalkalmazott, illetve a könyvtár, mint intézmény egyszerre kénytelen folyamatosan záporozó univerzális elvárások sokaságának megfelelni. A jó könyvtárost ezért olyan fokú flexibilitás kell, hogy jellemezze, amelynek segítségével képessé válik a környezetéből érkező közösségi és individuális szükségletek, igények azonnali reflektálására, mert ha nem így tesz, hamar zárt kapuk előtt találhatja magát. Jön más, aki betölti az után hagyott intézményi űrt, persze nem kis nyereség reményében.

Nem könnyű hát a helyzet, a piaci verseny a könyvtárat sem hagyja érintetlenül. Érthető mindezek után, hogy az egész szakmát, továbbá beleértve mindazokat, akik bármilyen módon kapcsolódnak az olvasás, könyv fogalmával jelzett terrénumhoz, egy állandó mozgásban levés, dinamika jellemez. A folyamatos újítás, megújhodás kényszere egy percre sem hagyja nyugodni, még inkább leállni a benne szereplőket. Mindez kétségtelenül munkaigényes, viszont rendkívül gyümölcsöző. Az állandóan jelenlevő jobbító szándék mellett a helyzet kitűnő alkalmat teremt látszólag egymástól távol álló személyek, intézmények kooperációjára – felismerve ezen együttműködés számtalan előnyét – hogy ezek közül csak a közösen benyújtott pályázatok nagyobb szakmai súlyát említsem. Egy professzionális szereplőket tömörítő pályázó fél, megbízhatóbbnak minősül, így egy együttműködés keretében nagyobb eséllyel indul a közpénzek elosztásakor. Újra csak odajutunk, hogy az egyéni vagy intézményi (lét)érdekeltség végső soron egy minőségi szolgáltatás irányába elmozdulva a köz javát szolgálja, amiből az ismertetett gyakorlat minden szereplője profitál. Ha mindezen történést egy rendszerként fogjuk fel, amelynek jelen esetben a gyerekek, szülők, könyvtáros, gyermekirodalom területén alkotók, könyvkiadók, könyvterjesztők, a helyi intézmények, önkormányzat, privát szféra képviselői stb. a tagjai, akkor megfigyelhető a résztvevők mindegyike között - ahol mindenki, mindenkivel kapcsolatban áll – a pozitív oda-vissza csatolás.

De lássuk végre, mindez hogyan működik a gyakorlatban. A kitűnő elgondolás 1992-ben egy kísérleti projektként vette kezdetét, az első körben 300 kisgyermek bevonásával. Ez a bizonyos Bookstart néven jegyzett program aztán fokozatosan hódította meg a babákat és szüleiket egyaránt, így a 2000-re mintegy 650.000 főre duzzadó vállalkozás méltán vált példaértékűvé az Egyesült Királyság határain belül és kívül szerte a világban. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy bár az egészen kicsinyek nem ismerik a betűket, de ettől függetlenül a könyvet még szerethetik, pláne ha az az ő igényeiknek megfelelően készült, érdemesnek tűnt a barátkozás szintjén közel hozni egymáshoz könyvet és babát. Jó érzés ugyanis számukra nézegetni a képeket, eközben hallgatni a mama, vagy apa ismerős és megnyugtató hangját, élvezni a rímek és a ritmus játékosságát, na és persze megérinteni, lapozgatni, szagolni, ne adj’isten megízleni, vagy összegyűrni, hovatovább földre dobni – szóval mindenféle úton-módon ismerkedve felfedezni a csodákat rejtő új matériát. Nem is beszélve arról az örömről, amely „pusztán” az együttlétek érzelmi töltetéből fakad. Gyermek és szülő kapcsolatának elmélyítésére ennél alkalmasabb szituáció – valljuk be – nem nagyon képzelhető el.

A program egyik demonstrált eleme éppen ezért a családon belüli kötelék ilyen módon történő elmélyítése, ahol is végső soron a közös együttlétek, majd a későbbiekben a beszélgetés kapnak kiemelt hangsúlyt. Itt, a kezdet kezdetén különösen fontos a fizikai közelség: igenis ölbe kell venni a gyereket. Tudvalevő, hogy ebben az életkorban az érintés, a simogatás, a beszédhangok s a minél több érzékre ható további ingerek (szag, íz stb.) egyidejűsége meghatározó a gyermek jövőbeli könyvhöz való viszonyának érzelmi beágyazásában. Egy ilyen háttérrel a gyerekek érthető módon sikeresebben és kevésbé kényszeredetten viszonyulnak majd felsőbb iskolai éveik során a már élményközpontúnak aligha mondható, kötelező tananyagból fakadó olvasási kötelezettségeikhez. A program további eredményeként könyvelhető el a benne résztvevők iskolás kori olvasási készségének vitathatatlan fejlettsége. Ennek köszönhetően az olvasást az olvasás öröméért végző kisdiákok társaiknál nagyobb valószínűséggel válnak majd felnőttként az olvasás híveié.

A projekt, ahogyan arra már korábban utaltam, több szereplős. Az első hivatalosan bejegyzett, jótékonysági alapon működtetett Booktrust nevű intézmény támogatói köre igen széles. Kereskedelmi szponzorok, helyi önkormányzatok, kulturális szervezetek, könyvkiadók, magánszemélyek – ez utóbbiak a kedvezményes áron katalógusból megrendelhető könyvek vásárlásával demonstrálják hozzájárulásukat – alkotják tagjait. A szervezet számos, a gyermekek olvasására irányuló projekt, pl. gyermekkönyvhét stb. egyidejű működtetője. Mindenekelőtt a könyvtárak részvételére alapozva tevékenységét partnerkapcsolatban áll a területi gyermekegészségügyi-hálózattal, a bölcsődei gondozókkal, logopédusokkal és persze szülőkkel. Amikor a babák betöltik a 8 hónapos életkort, az éppen aktuális vizittel egybekötve a védőnővel együtt a könyvtáros is ellátogat a családhoz, ahova egy ajándékcsomagot visz magával, ezzel kedveskedve a leendő kis olvasónak. A csomag értékes gyermekkönyveket, beiratkozási lapot, továbbá információs anyagot tartalmaz, amelyből a szülők tájékozódhatnak arról, milyen módon válhat csemetéjük – ill. ha még nem lennének, akkor maguk a szülők is – könyvtári taggá. Apró ajándéktárgyak is meglapulnak a táska alján, kiválasztásukkor az illetékesek mindig nagyon körültekintően járnak el, tudniillik a szabály értelmében ezek kizárólag könyvre vonatkozóak lehetnek.

Többféle program létezik, amelyeknek ráadásul létrejönnek helyi verzió is régió-szerte. Derbyshire-ben a kicsinyeket két éves korukban meginvitálják egy igazi könyvtárlátogatásra. De hogy ez valóban emlékezetes legyen számukra, egybekötik a születésnap megünneplésével. A könyvtárban megrendezett születésnapi zsúr kiváló alkalmat jelent – többek közt – a könyvekkel való barátkozásra. Valójában azonban itt minden tekintetben kinyílik a világ a gyerek előtt. A zsúfolásig megrakott könyvespolcok között egy teljesen új és ismeretlen szociális térbe kerülve először tapasztalhatja meg az eddigi szűk, megszokott mikrokörnyezetétől eltérő nagyságbeli arányokat, s még fel sem ocsúdik az első ámulatból, máris egy számára szokatlan játékszabályok diktálta közegben találja magát. Ahol rá lehet csodálkozni az őt körülvevő emberek sokféleségére, lehet velük ismerkedni, barátkozni, sőt a későbbiekben – akár az olvasottakról is – beszélgetni. Ez a nagyon színes forgatag így válik a gyermek természetes, mindennapi környezetének részévé. S aki „beleszületik”, vagy legalábbis nagyon korán involválódik egy ilyetén módon „sokarcú” közösségbe, abban nem merülhet fel később a másság – mint olyan – elutasításának gondolatcsírája sem.

A könyvtárban eltöltött idő, a gyermeket itt ért benyomások, társas hatások meghatározóak szocializációja szempontjából. Az együttélés normáinak elsajátításán túl a kisgyermek a majdani felnőtt, komoly társadalmi szerepre való készülés e korai színhelyén élheti át először, mit is jelent egy csoport, vagy közösség tagjának lenni. Az a jogos büszkeség, amellyel bátran vállalja hovatartozását, s döntéseiért a felelősséget saját csoportján belül vagy még tágabban országos, ill. nemzeti szinten is – vagyis az állampolgári öntudat – éppen itt a könyvtárban alapozódik meg.

Ennek apró, de a kis könyvtárlátogató számára annál fontosabb jelzésére rögtön idekínálkozik a beiratkozást igazoló olvasójegy. Tudniillik, hogy innentől tartozom valahová, s egy közösségnek a nagyok a mintájára – még ha nem is tudatosan – a polgára vagyok. Mellesleg, hogy még vonzóbb legyen ez az „állampolgárság”, az ezt szimbolizáló olvasójegy küllemének érdekében a kibocsátó minden elképzelhetőt megtesz. S igaz ez az összes gyerekek irányában tett gesztusra, apró figyelmességre, már ami a célközönséghez eljuttatandó, elsősorban papír alapú termékek minőségét és milyenségét illeti a már említett olvasójegytől kezdve a kisebb ajándéktárgyakon, könyveken át a megnyerhető díjakig. Itt a legkisebb, gyermekeknek szánt papírcetli is esztétikus. És ez nem feltétlenül pénz kérdése. Ezek nem nagy dolgok, de lássuk be, fontosak.

Egyébként Anglia-szerte számunkra hihetetlenül nagy mennyiségű ajándékkönyv lel gazdára. A jutalmazás minden módját megragadva előszeretettel élnek is könyvtárak és könyvkiadók ezzel a lehetőséggel, amely egyben remek reklámot is biztosít számukra. Érthető ezek után az a fajta mentalitás, amely a kinti könyvtárak állományának kezelési gyakorlatát olyannyira jellegzetessé teszi. Itt a gyermek nincs tilalomfákkal körülbástyázva. Semmi sem akadályozza ismereteinek gazdagításában, kreativitásának kiteljesítésében. A legkisebbek például nem éppen a könyvek rendeltetésszerű használatáról ismerszenek meg. De ez egy Egyesült Királyságbeli könyvtárban nem lehet gátja a könyvtárhasználatnak.

Szülőknek készült információs anyagokon külön felhívják a figyelmet arra, hogy ha netalántán megsérül a kisgyerek által használt könyv, vagy elvész a kikölcsönzött példány – nos, aggodalomra semmi ok. Nem kell a szülőnek ezt ellentételeznie, ugyanis ennél sokkal fontosabb az, hogy a gyerek ott van a könyvtárban, és élvezi mindazt, ami őt ott körülveszi. Itt kimondva kimondatlanul a könyv eszközként van a gyerekért és nem fordítva. És ez szinte mindennel így van, mert így van berendezve a társadalom. Tapasztalataim alapján – bár számomra kissé szokatlan módon – a szigetországban a szolgáltatások – a könyvtárak, a boltok, a hivatalok stb. – eredeti funkciójuknak megfelelően valóban szolgálnak és szolgáltatnak, mindenkor a „köz” javán munkálkodva. Tevékenységük fókuszában nem egy elvont eszme, hanem az individuum, az egyes ember áll – ami végső soron teljesen természetes, hiszen egy társadalomban az embernél aligha képzelhető el fontosabb. Van tehát mit elsajátítani honi viszonyaink között a több száz éves múltra visszatekintő demokrácia emberi, társas kapcsolatrendszerének működéséből.

Az Egyesült Királyságot jellemző nagyfokú társadalmi szolidaritás láttán fel sem merülhet bennünk a kétség, hogy bárki, bármilyen hátrányos helyzetből kifolyólag ne részesülhessen a javakból – erre vonatkozó gyönyörű példákkal már találkoztunk a nyári olvasást ösztönző projekt ismertetésénél. A jelenlegi program esetében ez úgy valósul meg, hogy a nehezen megközelíthető településeken vagy a zárt közösségekben élő, netán fogyatékossággal küzdő kisgyermekeket is rendre felkeresik a könyvtárosok egy speciálisan összeállított csomaggal a hónuk alatt.

De nem felejtik el a kórházak vagy klinikák orvosi várószobáiban sorukra váró csöppségeket és szüleiket sem. Minden lehetséges eszközt megragad a könyvtár annak érdekében, hogy minél több új potenciális olvasót szólítson meg. Elébe megy, kipuhatolja, szinte kitalálja, mire van szüksége a vonzáskörzetében élőknek. S ha az eddigiekben a gyerekek könyvtárba való becsábításának különböző trükkjeivel, módszereivel ismerkedhettünk meg, akkor nyilvánvalóan a felnőttek, a szülők sem maradhatnak hatósugaron kívül – hiszen az ügy érdekében való sikeres mozgósítás kulcsfigurái ők. Közreműködésük nélkül ugyanis minden egyes ötlet, szépen megtervezett program veszendőbe menne.

Érthető módon a kicsinyeket csak szüleiken keresztül lehet aktivizálni. Ehhez azonban ismételten egy olyan jól átgondolt és megtervezett programra van szükség, amelynek címzettjei maguk a szülők. Létezik is ilyesféle szép számmal. És itt mindjárt egy nagyon ötletes kiadvány sejlik fel előttem, ami első pillantásra olyan, mintha gyerekeknek szánták volna, aztán ha jobban megnézzük, és elolvassuk a szöveget, kiderül valójában mire is törekedtek megírásával a szerzők. A gyerekek szemszögéből feltett kérdésekben és rögtön erre adott válaszokban a szülők felé ki nem mondott, még megfogalmazhatatlan vágyak, igények tükröződnek, s ezek dialógusként formát öltve, nem kevés humorral átitatva játékosan adják tudtára a szülőknek, hogy mire is van szükségük a gyereknek. Itt kell megjegyeznem, hogy hasonló kiadvánnyal mi is dicsekedhetünk. Bár kivitelezésében alulmarad brit társával szemben, a kezdeményezés maga mindenképpen örvendetes és dicséretre méltó, és reméljük, hogy ez csak a kezdet.

A kisgyermek olvasóvá nevelésének érdekében tehát a szülőkre nagy feladat hárul. Rögtön idekívánkozik egy nagyon érdekes kutatási tapasztalat, amely szerint az alacsony iskolai végzettségű anya, ha sokat és jól foglalkozik a gyermekével (pl.: mesél, énekel, versikéket, mondókákat tanít neki, vele együtt játszva vezeti őt be a hangok és betűk világába), képes kompenzálni a kvalifikációjának hiányából fakadó, gyermekét érintő hátrányokat. Emellett a könyvtár felvilágosító munkájának köszönhetően – ha megfogadja a könyvtáros tanácsát és elviszi a gyereket a könyvtárba – magatartásával gyakorlatilag az értelmiségi családokéval azonos indulási esélyhez juttatja gyermekét. Ettől a pillanattól kezdve a hátrányosnak mondható családi környezetből indulók számára ugyanazok a lehetőségek állnak rendelkezésére, mint az eredetileg kedvezőbb starthelyzetben levőknek. Nem kell mást tenni, csak meg kell találni, ill. meg kell mutatni az rászorulóknak az idevezető utat. És ez mind a könyvtár feladata, küldetése. S hogy mi minden vár az ide belépőkre, mit nyújt a könyvtár esélyegyenlőség címen: nos nyugodt és biztonságos környezetével garantálja azt, hogy az idelátogatók félelemtől és kockázattól mentes légkörben bontakoztathassák ki – a rendelkezésre álló eszközök és szolgáltatások összességének korlátlan használata révén – a bennük szunnyadó képességeket. S ne feledkezzünk arról sem meg, hogy mindezt ingyen és bérmentve tehetik.

A sikeres akció nyomán, ha már „mindenkit” a könyvtár falain belül tudhatnak, valósulhat meg indirekt módon a közösségépítő könyvtári funkció. Ennek során a gyerekek és szülők, jó esetben teljes családok közös térben egymás mellett létezve egy idő után óhatatlanul beszédbe elegyednek egymással. Míg a gyerekek figyelmét a könyvek vagy éppen a mesemondó kötik le, addig a szülők tapasztalatot cserélhetnek. A legfontosabb, hogy a jelenlévők interakcióba lépnek egymással, ami a szociális kohézió erősítéseként szolgál. S ha mikroszinten sikerül működő kisközösségeket létrehozni és életben tartani, akkor makroszinten is nagyobb valószínűséggel várhatunk társadalmi szolidaritást.

Ha az eddigiekben az olvasás körül bábáskodók jól végezték munkájukat, és sikerült pici gyerekek és szüleik tömegeit a könyvtáron keresztül az olvasás ügyének megnyerni, akkor még mindig csak az alapozásnál – bár véleményem szerint a teljes folyamat legfontosabb szakaszánál – tartunk. Tudjuk, itt dől el minden, de persze az sem mindegy, milyen lesz a folytatás. Épp ezért beszámolóm hátralevő részében szeretném a nagyobb gyerekek, a kisiskolások s még inkább a kamaszok vonatkozásában áttekinteni, hogy mi is a helyzet az ő olvasáshoz való viszonyukkal?

Az iskolába kerüléskor alapvető változás következik be az olvasmány tartalmát illetően. A színesen illusztrált, humorban gazdag, érzelmekre és fantáziára ható szöveget felváltja a szárazabb tananyaghoz kapcsolódó olvasmány. Az évek előrehaladtával így a közvetlenül, belső motivációból fakadó tevékenység helyére a kötelességből végzett olvasás lép. Nem véletlen, hogy a gyerekek – nemzetközi tapasztalat szerint – 14-15 éves korban fordulnak el az olvasástól. Ez egészen egyszerűen az idő hiányával is magyarázható. A tananyaggal való foglalkozás ugyanis sok időt felemészt. A házi feladat elkészítése után pedig számtalan más, izgalmas dolog várja a fiatalokat. Itt van mindjárt a média, mint legfőbb konkurens (Angliában a gyerekek 75%-ának van saját televíziója a hálószobájában), aztán a legújabb tömegkommunikációs eszközök (Internet, mobiltelefon) s persze a kortárs csoport preferálása, a barátokkal, haverokkal való együttlét, ami mind kiszorítja az olvasást, mint hasznos szabadidős tevékenységet. Nincs tehát könnyű helyzetben az, aki a fejébe veszi, hogy visszahódítja őket az olvasás számára.

Az itteni könyvtárosokat és könyvszakembereket azonban ennél keményebb fából faragták, mintsem, hogy ilyen könnyen feladják, és széttárt karokkal siránkozzanak azon, hogy nincs mit tenni. S mint minden nagyszerű dolognál, a megoldás itt is pofon egyszerű: tudni kell, mi érdekli a fiatalokat. Ismerni kell szokásaikat, életmódjukat. Az őket foglalkoztató kérdések, problémák, a rájuk jellemző szemléletmód, viselkedés, az általuk használt szleng stb. remek táptalaj lehetnek a kamasz célközönségnek szánt adekvát téma és stílus megtalálásához. Mindez az olvasáshoz a legkülönbözőbb formában kötődő szakmabeli érintettek összességének aktív közreműködése ill. összehangolt munkája nélkül újfent nem jöhetne létre. Mármint a siker. Merthogy ez ott kint működik. Legalábbis valamit elkezdtek, valami elkezdődött. De menjünk sorba. A projekthez mozgósították a gyerekirodalom kiválóságait. Ők egyrészt írói minőségükben vesznek részt e kezdeményezésben, mindenekelőtt gyerekek, fiatalok érdeklődésére számot tartó könyveket írnak. Másodsorban jelenlétükkel közvetlenül is inspirálják az érdeklődőket, hogy ők maguk is alkossanak. Ott ülnek a kamaszokkal együtt a könyvtárban, pontosabban a komputer előtt, és ha kell, korrigálnak, vagy éppen ötletet adnak, de mindenképpen alkotótevékenységre, kreativitásra sarkallnak. S mi sem célravezetőbb, mint a személyes példa, a „nagy íróval” való együttmunkálkodás nagyszerű lehetősége.

Eközben – a folyamat részeként – jelen van egy szintúgy fontos komponens, mégpedig a modern technika. Köztudott, hogy ez a korosztály ott nyomul a fogyasztói élbolyban. Itt elég, ha csak a mobiltelefon, vagy Internet használatára utalok. Mindez természetes állapot, hiszen beleszülettek a digitális forradalomba, ők mint az információs kor legújabb generációjának tagjai. Balgaság is lenne épp ezért ezen eszközök káros, netán romboló hatására hivatkozva bármilyen korlát felállításával akadályozni könyvtáron belüli használatukat. Errefelé a hagyományos nyomtatott könyvalapú és legmodernebb – olvasást is szolgáló – elektronikus, információs média könyvtáron belüli harmonizálására esküsznek. Tudniillik ezek összebékíthetők. Egyik sem zárja ki a másikat. Olvasni lehet könyvből is és Internetről is, bár tagadhatatlanul másképp. Ami viszont egyáltalán nem baj. Sőt. Ha léteznek olyan gyerekeknek szánt Web-site-ok, ahol olvashatók pl. a kötelező olvasmányok, a legújabb könyvpiaci termékek kivonatai, vagy az éppen megjelenő könyvek listái, s minderről a virtuális könyvklubokban eszmét és véleményt is lehet cserélni, s ha mindezek után sikerült úgy felcsigázni az érdeklődést, hogy valaki még arra is vetemedik, hogy kézbe vegye, könyvformában el is olvassa teljes terjedelmében a neki szánt irodalmat, akkor azt hiszem, mindannyian megnyugodhatunk – révbe értünk. Vagy vegyük az imént említett alkotói folyamatot. A hangsúly itt is a választhatóságon van. Melyik az az eszköz, amelyiknek a segítségével a legjobban ki tudom fejezni a belőlem kikívánkozó gondolatokat? És a könyvtár dolga, hogy ezt az igényt kiszolgálja. Minden lehető és elérhető rendelkezésre bocsátásával. Az ifjonc pedig alkot rendületlenül, s keze nyomán szebbnél szebb elektronikus úton vizuálisan megformált, fantáziadúsan megalkotott versek, rövid írások látnak napvilágot, hogy aztán kinyomtatva képeslap formájában – hogy azért ne rugaszkodjunk el teljesen a materiális világtól – kerüljenek forgalmazásra. Nem véletlen hát, ha ezek után nagy hangsúlyt kap az ICT (..) könyvtárbeli használata.

Hátra maradt még egy komponens. A kamaszok – életkori sajátosságból eredendően – ilyen tájban fordulnak el a szülőktől, felnőttektől, saját önállósulási, függetlenedési törekvéseiktől hajtva, s keresik a hasonszőrűek társaságát, a csoportot, amelyhez tartozhatnak, s amely új, választott identitásuk kereteként meghatározza további szocializációjukat. Ez a felismerés vezette Derbyshire-ban a könyvtárosokat a következő elgondolásra. Egy tinédzser számára hogyan is várhatunk el kellő hatásfokú meggyőző erőt pl. egy könyv ajánlása kapcsán, ha történetesen magától a felnőttől hangzik el? Ám ha a kortársak közül sikerül becserkészni néhány, olvasni szerető egyént, aki ráadásul mérvadó személyiség az adott csoportban vagy osztályközösségben, akkor szinte biztosra vehető a siker.

Derbyshire-ben a 12-15 éves fiatalok egy maroknyi, de annál elszántabb és lelkesebb csoportja – aki maga is részt vesz a helyi könyvtár állományának gyarapításában – végzi két felnőtt irányításával az általuk kedvelt, szívesen olvasott könyvek propagálását az osztályban, ismerősök körében. Tevékenységük oly mértékben professzionalizálódott, hogy ennek elismeréseként országszerte, a szakma számára rendezett események, konferenciák lassacskán állandó vendégei ők. Így jutottak el a mi szemináriumunkra is, ahol bemutatkozásukat osztatlan siker övezte. Hallatlan magabiztosságukkal, profi előadónak is javára váló fellépésükkel, gazdag kifejezőkészségükkel valósággal lehengerelték a hallgatóságot. Mire a szervezők csak szerényen annyit jegyeztek meg: mindez az olvasásnak köszönhető. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kiválasztott vagy önkéntesen csatlakozó – projektbe bevont – gyerekek egy tréningen is részt vesznek, ahol elsajátíthatják a hatékony szóbeli közlés, a meggyőzés retorikájának minden csínját-bínját. Működésük annyira sikeres, hogy vezető könyvkiadók még a könyv megjelenése előtt felkeresik a csoport tagjait, s velük mintegy előolvastatják a kiadásra szánt művet- ezzel lemérve a várható fogadtatást, ugyanakkor egy remek reklámfogással egyúttal meg is alapozzák a potenciális vásárlói kört.

Láthattuk a példákat arra, hogy mennyire olajozottan együttműködve, mérnöki precizitással megtervezve hajtják itt végre a legkülönfélébb programokat az olvasás ügyének szolgálatában. S mindez attól válik annyira élővé, hogy akiknek szánják, nem passzív fogyasztókként válnak résztvevőkké, hanem maguk is teljesen involválódnak a programokban a kezdeti fázistól egészen a végkifejletig. Az Egyesült Királyságban azt tartják, hogy a közösséget a neki szánt programok tervezésébe mindenkor érdemes bevonni. Így merülhet fel az igénye egyre több könyvtárban pl. olyan kluboknak, amelyek a házi feladat elkészítésében, a tanulásban hivatottak segíteni. Másrészt – szintén lakossági igényeket szem előtt tartva – indítanak útjára olyan nagyszerű kezdeményezést, amelyben a szülőket trenírozzák megfelelő képzés keretében arra, hogy hogyan is foglakozzanak iskolás gyermekükkel. Külön kuriózum a bengáli nőket tömörítő olvasóklub, ahol a fentiek mellett az olvasás családon belüli megszerettetésének médiumaiként kezelve őket, rajtuk, az anyákon keresztül célozzák meg a kicsinyeket, hogy a két nyelven írott mesekönyvek révén az új hazában is lehetőségük nyíljon anyanyelvük ápolására.

S nem hagyható ki ebből a felsorolásból annak természetessége sem, hogy szabad kapacitását valaki, magától értetődően felajánlja a köznek. Ezért van az, hogy számtalan önkéntes serénykedik a könyvtárakban. S az sem megy ritkaságszámba, ha valaki azt vállalja, hogy beül az osztályterembe és mesél, vagy elbeszélget a gyerekekkel arról, hogy mit olvastak, vagy csak egyszerűen hallgatja és korrigálja olvasásukat, mivel módszertani szempontból a hangos olvasás kiváltképp preferált. Persze mindez szigorúan pedagógusi felügyelettel. A szakemberek rendületlenül kitalálnak, terveznek, kiviteleznek, aztán összevetik a kimenetet a bemenettel, teljesítményt mérnek, korrigálnak, aztán újra terveznek, majd mozgósítanak másokat is az ügy érdekében … és folytathatnám. A többiek pedig mindehhez a maguk módján asszisztálnak. Az ügy fontosságához tudniillik kétség nem fér. Meg sem fordul a fejekben. A szponzornak pedig a jótékonykodás talán még indirekt módon többet is hoz a konyhára - persze mindenképpen hosszú távon -, ha a közösség szemében sikerül jó pontot szereznie. Presztízsnövekedés tekintetében mindenképpen. A jó tehát elnyeri méltó jutalmát. De hát ez már csak egy ilyen világ ott a ködös Albionban. Távoli, mint a mesében. De lehet, hogy mindez csak azért van, mert a téma, ami miatt itt annyian összegyűltünk a világnak minden tájáról, már önmagában is annyira meseközeli? Meglehet. Talán valakik jó tündérhez hasonlatosan a fejükbe vették, hogy egy kicsit megváltják a világot, vagy legalábbis valamelyest jobbítanak rajta.

*

* Egy nemzetközi szeminárium tapasztalatai. Derbyshire, 2002. december 1-6.

Néhány hasznos Web-site a további böngészéshez:

www.theirreadingfutures.org.uk + www.peoplesnetwork.gov.uk

www.doublecluck.com + www.startwiththechild.cilip.org.uk

www.lic.gov.uk + www.cie.uce.ac.uk + www.derbyshire.gov.uk

www.booktrust.org.uk + www.basic-skills.co.uk

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: