Jáki László: Egy könyv kapcsán a neveléselmélet oktatásáról

Nyomtatási nézet

Közismert, hogy a társadalomtudományok ideológiai függőek és ez különösen érvényes a neveléstudományra. Sajnos nem készült még olyan tanulmány, mely ezt az összefüggést következményeivel együtt elemezte volna a középkortól napjainkig. A tény egyértelmű: az adott társadalom ideológiája – finoman szólva elvárásai – megkövetelik, hogy a pedagógia tükrözze, szolgája a meghatározó ideológia céljait. Így tette ezt Locke is amikor megrajzolta a bontakozó polgárság embereszményét, és így tett Kairov is, amikor az új típusú szocialista emberről írt.

Külön tanulmányt igényelne, hogy miként változott a neveléselméletben bemutatott, megfogalmazott embereszmény a különböző elvárások hatására. Csak az elmúlt évtizedek fordulópontjait jelezve említhetjük az 1950-es évek Kairov pedagógiáját, Ágoston György könyvét, majd az 1960-as években a sok szerző miatt „százlábúnak” becézett neveléselméletét. Az 1990 után megjelent neveléselméleti kompilációk pontosan visszatükrözték azt a bizonytalanságot, ami a szerzőkben, a központból sugallt vagy megkövetelt ideológia hiányából adódott. A fentiek ismeretében különösen nagy érdeklődéssel olvastam a Gyakorlati keresztény pedagógia című pedagógia tankönyvet. A könyv címe egyértelmű, és ez máris kiváltotta elismerésemet, mert a szerzők legalább vállalják ideológiai elkötelezettségüket. Szemben az elmúlt évtizedben megjelentekkel, amikor is a szerzők megtagadva korábbi ideológiai irányultságukat több-kevesebb sikerrel igyekeztek „modernizálódni”. Így lett a sokoldalú szocialista emberből megfoghatatlan „konstruktív életvitelű” embereszmény, ami pontosan visszatükrözi azt az ideológiai tanácstalanságot, mely az elmúlt évtizedet minden tekintetben jellemezte. Ebből azonban csak zavar származott, mivel a neveléselmélet értékekkel foglalkozik, s ennek hiányában csak elméletieskedő – sokszor áltudományos – nehezen érthető, s még nehezebben tanulható töredékek maradnak. A gyakorlati pedagógiával más értékek képviselői vitatkozhatnak ugyan, de azzal aligha, hogy megközelítési módja, stílusa, szerkezete, mondanivalója világos, egyértelmű, érthető és éppen ezért tanulható. A könyv szakít a filozófiai, szociológiai, pszichológiai elemeket jól-rosszul felhasznált előzményekkel. Nem akar feltétlenül tudományos lenni ott, ahol a mindennapi tapasztalatokról van szó. Példaként említhetném a Pedagógus személyiségével foglalkozó fejezetet, ahol Alapelveket és tanácsokat találunk, melyek egyszerűek, érthetőek, de leginkább meggyőzőek. Így a fejezetből megtudjuk, hogy a pedagógusnak, hogyan kell belépni az osztályba, mit kell tennie a figyelem lekötésére, mit jelent a tanári példaadás, miként kell dicsérni és büntetni.

A könyv olvasmányosságát növelik az irodalomból vett példák, a közvetlen, minden modorosságot kerülő stílus, a fejezetek tagoltsága. Természetesen lehetnek kisebb nagyobb kifogásaink. Talán a nagyobbak között említhetjük a könyv belső arányait, az egyes fejezeteken belül a gyakorlati és tudományos megközelítés egyensúlyát. Mindez másodrendű ahhoz képest, hogy hosszú idő után (talán Imre Sándor volt az utolsó) megjelent egy tanuható, világos szerkezetű pedagógia tankönyv. Csak remélhetjük, hogy ez a munka meghatározó lesz más világnézetet képviselő pedagógiai könyvekre is.

Farkas István – Sávai János – Sebő József – Trosits András: Gyakorlati keresztény pedagógia. Veszprém, 2002. 273 p.

Vissza a tartalomjegyzékhez