Bényei Miklós: A könyvtárosok kézikönyve első két kötete

Nyomtatási nézet

Írhattam volna azt is: első és második, vagy még tömörebben: két kötete. Egy ilyen címadással azonban elrejteném azt az örvendetes tényt, hogy a most ismertetett műnek még lesz folytatása. Nagyszabású vállalkozásról van tehát szó, amely a mostani elképzelés szerint négy (plusz egy) kötetre terjed. Kicsiny és szerény szakmánk az Osiris Kiadótól kivételes lehetőséget kapott a bemutatkozásra, a szellemi megmérettetésre. Széles körben ismert, hogy e műhely vezetője, Gyurgyák János fölöttébb vonzódik a könyvtárakhoz és rokonszenvvel fordul a könyvtárosok felé, és most sikeres, a különféle tudományágakat felvonultató kézikönyv-sorozatában teret biztosított hivatásunk ismeretanyagának is. Ezzel ajtót tárt számunkra a hazai tudományos élet felé.

A kézikönyv megszületését és megjelenését hosszas és heves szakmai viták előzték meg. Az magától értetődőnek látszott – emlékezetem szerint nyíltan senki sem emelt ellene szót –, hogy a szerkesztői teendőket az ötlet szülőatyjára, a magyarországi könyvtár- és információtudomány jeles művelőjére, Horváth Tiborra kell bízni. Már igencsak előrehaladtak az előkészület munkálatai, amikor társul szegődött mellé (pontosabban: felkérték rá) az ugyancsak nagytekintélyű Papp István, aki ennek az erősen gyakorlatias, más szóval szolgáltatás-centrikus szakterületnek egy másik vetületét képviseli. Kettőjük együttműködése, feltehetően belső vitája eleve garantálhatta a magas színvonalat, az opus többirányú hasznosíthatóságát. Sikerült megnyerniük a szakma kiválóságait a közreműködésre: elég egy pillantást vetni a két kötet tartalomjegyzékére, hogy meggyőződjünk erről.

Annak idején, amikor pár évvel ezelőtt a szintézis eszméje felvetődött, és felcsillant az esély a megvalósítására, az első kérdés az volt: milyen alkotás szülessen, mi legyen az elsődleges célja? Miután kiderült, hogy a kiadó igazgatója ezt a művet az Osiris kézikönyvek c. sorozatába szánja, a válasz is adva volt: csakis tudományos igényű, a mai követelményekhez igazodó, a könyvtár- és információtudomány jelenlegi állapotát tükröző, az egyetemes tendenciákra alapozott és a hazai sajátosságokat is felvázoló alapvetés megírására, összeállítására van szükség. Horváth Tibor helyesen ismerte fel, hogy az idősebb nemzedékek által méltán nagyra becsült és sűrűn forgatott, sőt olykor a fiatalok számára szintén hasznos tanácsokkal szolgáló Sallai István-Sebestyén Géza-féle hajdani kézikönyv betöltötte szakmatörténeti szerepét (küldetését), és most – megőrizve annak vitathatatlan, sőt korszakos jelentőségű értékeit – egy másfajta koncepció jegyében egy másfajta kalauzra van szükség. Közben, az elmúlt évtizedekben ugyanis – mindenekelőtt a számítógép, az informatika és a távközlés forradalmi sodrású fejlődése nyomán – hatalmas változások történtek a társadalmi érintkezés rendszerében, az ismeretközlés folyamatában, a dokumentumok kezelésében, feltárásában, és mindennek következtében a könyvtárak, könyvtárosok életében. „Könyvtárainkban e változások átalakították a szellemi alkotások feldolgozásának módjait, és tették hozzáférhetővé az alkotások hasznosításának, közkinccsé tételének eddig nem is álmodott lehetőségeit, miközben megmaradt a könyvtárak – vagy az ismeretgazdálkodás egyéb nevekkel illethető intézményei – évezredek óta változatlan feladata: az információs források megnyitása az emberek előtt.” Ezen alapvetőnek tekinthető szerkesztői megállapítás az egész kézikönyv fő kiindulópontja. Vagyis az elsődleges szándék az új technikai feltételek, az új körülmények, az újszerű tudományos bázis felvonultatása és magyarázata, illetve a mindennapi teendők ezekből következő újszerű metodikájának felvázolása. Ennélfogva az új szintézis az elméleti vonatkozásokra helyezi a hangsúlyt és ebbe ágyazza a gyakorlati tudnivalókat. Természetesen ez a nézőpont többféleképpen érvényesíthető, azaz többféle és egyaránt eredményre vezető megközelítés is elképzelhető, pl.: történeti, könyvtár-politikai, művelődéselméleti, információ-elméleti, szervezéstudományi. Kétségtelen, ezeknek a szempontoknak valamiféle ötvözésére kísérlet tehető, de hogy ebből ne legyen áttekinthetetlen keverék, ki kellett választani egy vezérfonalat, amelyre felfűzhető a szerkesztők (és a csatlakozó szerzők) mondanivalója. Horváth Tibor és Papp István úgy látta: ez a vezérfonal egy elméleti-tudományos kézikönyv esetében a könyvtár társadalmi hivatásának, történelmileg kialakult feladat-rendszerének megfelelően az az álláspont lehet, hogy ezen intézményrendszer elsődlegesen a dokumentumokban rögzült információk szervezésére és rendszerezett közvetítésére hivatott. Másként fogalmazva: az ismeretgazdálkodás, a tudás- vagy tartalomipar szerves, nélkülözhetetlen eleme. Tehát az összefoglalásnak ezt a folyamatot, ennek teoretikus hátterét, alapjait és praktikumának lényegét kell bemutatni. Noha az eleve kétkedőket, a dologról másként gondolkodókat ez az érvelés aligha győzi meg, az vitathatatlan, hogy az eddig közzétett két kötet és a folytatásnak az előszavakban vázolt szerkezete belső koherenciát mutat, és amennyire többszerzős művekben ez lehetséges, következetes gondolatmenetet tükröz. A Könyvtárosok kézikönyve formailag és tartalmilag tanulmánykötet, de nem tanulmánygyűjtemény, mert a szerkesztők igyekeztek a belső szemléleti, gondolati egységet megteremteni.

A mű összességében számottevő tudományos teljesítmény, jelentékeny elméleti hozadékkal, itt-ott újszerű, a szaktudomány-szakirodalom eddigi meglátásain, megállapításain túllépő észrevételekkel, eszmefuttatásokkal. Megjósolható, hogy ez a színvonal egyik biztosítéka lehet annak, hogy a hazai tudományos közgondolkodásban növekedjen a könyvtár- és/vagy információtudomány hatása. Szeretnénk hinni, hogy előmozdítja a szellemi életbe, a tudományosság magyarországi rendszerébe való szorosabb beilleszkedést, a rangemelést. Elméleti-tudományos alapállásából egyenesen következik, hogy kitűnően hasznosítható a felsőoktatásban. Némelyik fejezete messzemenően érvényesíti a didaktikai szempontokat, követelményeket, mások inkább áttételesen veszik figyelembe a képzés direkt elvárásait. Elsősorban maga a szöveg kínál fogódzókat az oktatóknak és a hallgatóknak – nemegyszer magyar nyelven, máshol aligha hozzáférhető kifejtésben vagy summázatként. Ezen túlmenően nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a tájékozódáshoz az egyes tanulmányokhoz kapcsolódó bibliográfiák (irodalomjegyzékek); egyikük-másikuk szinte teljesnek tűnő és naprakész összegzése a vonatkozó, főleg angol nyelvű publikációknak. A gyakorló könyvtárosok kezében szintén mindennapi munkaeszköz lehet ez a terjedelmesnek ígérkező munka. Elméleti támaszul szolgálhat, sejtett, de még nem tudatosult összefüggésekre világíthat rá, ötleteket vagy ösztönzést adhat, a valamikor tanult, de már csak elmosódottan előhívható vagy éppen elfeledett ismeretek felfrissítését, megújítását segítheti. S ami a legfontosabb: bárhol, bármelyik könyvtárban, tájékoztató (információs) intézményben, részlegben dolgozzunk is, segít átlátni, belátni az egész rendszert, segít abban, hogy pontosabban érzékeljük helyünket a könyvtári-információs szolgáltatások rendszerében, más szóval: az információ-áramlás egyetemes folyamatában. Megint másként fogalmazva: hozzájárul, hogy tudatosuljon helyünk, szerepünk a tudásközpontú vagy ún. információs társadalomban, tudjuk, érezzük, hogyan és milyen sebességgel kell mozognunk, haladnunk az információs szupersztrádán.

Mit tartalmaz az eddig megjelent két kötet? Sorrendben haladva, a tartalomjegyzékek iránymutatását követve próbáljuk meg legalább felvillantani, érzékeltetni az elénk táruló tartalmi gazdagságot. Az első, 1999-ben napvilágot látott kötetnek már az alcíme is kíváncsivá tesz: Alapvetés. A szöveg átolvasása után megnyugvással konstatálhatjuk: valóban azt kapjuk, amit ez az alcím ígér. Mindenekelőtt egy rövid és tömör előszót a szerkesztők tollából, a kézikönyv célkitűzéseiről, tervezett szerkezetéről (valójában: tartalmáról) és jellegéről. Aztán Horváth Tibor nagy ívű fejtegetését A könyvtártudomány és információtudomány alapjai címmel. Elöljáróban azt vázolja, mit ért ezen fogalmak alatt. A különféle tudomány-rendszertani megközelítések és kísérletek bemutatását követően a könyvtári információk feltárása, közvetítése során nélkülözhetetlen szövegtudomány fő kategóriát, majd az információ fogalmát tárgyalja. A fentebbiekben már jeleztem a kézikönyv egészének könyvtár- és információtudományi indíttatását; nos, e fejezetben olvasható – közvetve – az elvi indoklás. Marton János fejezete – Bibliometria – különös távolságtartással, itt-ott némi iróniával értelmezi a tudományokban (főként a természet- és alkalmazott tudományokban) ma már kitörölhetetlenül meggyökerezett biblio- és tudománymetria mibenlétét, és konkrét példákkal szemlélteti a gyakorlatát. Az érintett szakkönyvtárak munkatársai nyilván sokat profitálnak belőle. Alapozó jellegű Tószegi Zsuzsanna Dokumentumok, információhordozók c. tanulmánya is: az információ áthagyományozásáról (főleg az írás és az olvasás történetétől), a dokumentum fogalmáról és kategorizálásának szempontjairól ír, majd a különféle dokumentumtípusokat ismerteti, eljutva a hipertext és a multimédia fogalmáig. Az utolsó fejezet már kifejezetten könyvtári teendőkkel foglalkozik. Szerzője, Ferenczy Endréné A könyvtár gyűjteménye címmel az állományalakítási stratégiáról (voltaképpen az állomány- és igény-elemzés szükségességéről, jelentő-ségéről), a gyűjtőkörről, a gyarapítás módjairól és munkafolyamatáról, az apasztásról és végül a gyűjtemény rendezéséről (szűkebben értve: a raktározás és az állomány-ellenőrzés műhelytitkairól) tájékoztat, igen széles irodalmi kitekintéssel és nagy oktatói-kutatói rutinnal. E felsorolás is sejteti, hogy a kötetben leginkább ez a tanulmány kapcsolódik a könyvtári munka szorosan vett gyakorlatához, ez hordozza a legtöbb praktikus információt, de – és ezt itt feltétlenül hangsúlyozni kell – a kézikönyv egészének szemléletéhez igazodva elsősorban elméleti megközelítésben.

Talán véletlen, talán tudatos szerkesztői szándék, hogy az idén, 2001-ben közzétett második kötetben is négy tanulmány kapott helyet. Miként alcíme – Feltárás és visszakeresés – is világosan és félreérthetetlenül utal rá, témája az információk kezelésének, vagy ahogy a szerkesztői előszó első mondatában áll: az ismeretszervezésnek a problematikája.

Horváth Tibornak A feldolgozás egységei és a feltárás célja című írása jellegében inkább az első kötethez kapcsolódik, de felfogható úgy is, mint annak szerves folytatása. Ebben az információk azonosításáról, a feltárás szintjeiről és céljairól, továbbá a katalógusok funkciójáról esik szó, szigorúan teoretikus fejtegetésben. Voltaképpen ezt az eszmefuttatást bontja ki, részletezi a következő két fejezet.

Némileg eltérve a könyvtártörténeti okokkal magyarázható és megrögzült felfogástól, előbb A tartalmi feltárás kérdéseit vették előre. S megint csak nem elsősorban arról tájékozódhatunk, hogy miként kell ezt csinálni, hanem e munkaág tudományos háttérről, az elméleti vizsgálódásokról és kísérletekről. Természetesen közben az is kiderül, hogy mit és hogyan cselekedjünk, ha megbízhatóan akarjuk ellátni ezt a feladatot. A társszerzők, Horváth Tibor és tanítványa, Sütheő Péter nem abszolutizálják egyik eljárást sem, hanem rámutatnak azok elvi alapjaira, előnyeire és hátrányaira. (Az más kérdés, hogy a rokonszenv vagy a gyakorlati tapasztalat kedvező/kedvezőtlen volta olykor átsüt a szövegen.) Közel százötven oldalra terjedő, monografikus igényű és méretű értekezésükben az információkereső nyelvek céljairól, feladatairól, típusairól, a relációkról, a tartalmi feltárás folyamatáról és a szövegről, mint információforrásról szólnak. Aztán a tudományfelosztáson alapuló osztályozási rendszereket ismertetik: a Dewey-féle tizedes klasszifikációt, a mai magyar könyvtárosok által széles körben használt Egyetemes Tizedes Osztályozást és a washingtoni Kongresszusi Könyvtárnak az amerikai szakkönyvtárakban favorizált osztályozási rendszerét. Bő teret szentelnek a tárgyszavazás kérdéskörének, rövidebben említik a fazettás osztályozást, aztán a tezauruszok és a szövegkörnyezetet megőrző indexelő rendszer (PRECIS) kerülnek sorra. Külön alfejezetet kapott a referálás. Majd két alfejezet elemzi a számítógépes feltárás és keresés folyamatát: az automatikus indexelést és osztályozást, illetve az információkeresés módozatait és az adatbázis-kezelő rendszereket. Végül a keresés eredményeinek értékelése (a relevancia problémája, valamint a mutatók és a mérőszámok) zárja a tanulmányt.

Rácz Ágnes A kiadványok bibliográfiai számbavétele, leíró katalogizálás címmel, mintegy száz oldalon szintén több irányból járja körbe ezt a mindannyiunkat sűrűn foglalkoztató kérdést. A fogalmi tisztázás (a bibliográfiai számbavétel és a bibliográfiai rekord) után a katalogizálás történetéről olvashatunk, az ókortól napjainkig. Lényegében ebből válik ki a katalogizálási szabályok egységesítésére irányuló nemzetközi törekvések, legbővebben az IFLA-szabványok és kiemelten az Egyetemes Bibliográfiai Számbavétel nagyszerű és sokat ígérő programjának szintén históriai áttekintése. Itt jut el a magyar szabványok megszületésének krónikájához is. A fejezet negyedik része már gyakorlati tudnivalókat közöl: a leíró katalogizálás műveletét, folyamatát, részelemeit taglalja.

Elmélet, történet, tipológia, rendszertan – e négy szóval jellemezhetnénk Murányi Lajos A bibliográfiától az adatbázisig című dolgozatát. Tanulmányértékű írásmű ez is, hiszen olyan kérdéseket tárgyal tudományos alapossággal, mint a bibliográfia fogalma, a szelekció és a rendszerezés, a bibliográfia létrejötte, fejlődése, intézményesülése és az adatbázisok megjelenése, a bibliográfiák típusai, a tájékoztatás faktografikus eszközeinek csoportjai. Változatos, gyakran kesernyés, ritkábban szívvidító oktatói tapasztalataim mondatják velem, hogy nagyon hasznos ötletnek tartom a magyar nemzeti bibliográfia rendszerét bemutató (és a fehér foltokra is rámutató) alfejezetet. Meg merem kockáztatni a kijelentést: egyike lehet a kötet (sőt, az egész kézikönyv) azon részleteinek, amelyek a hétköznapi tájékoztató (és gyarapító) munkában leginkább alkalmazhatók.

Kissé rendhagyó és meglepő módon a második kötetet egy újabb előszó vezeti be. Ez azért vált szükségessé, mert az első kötet megjelenése óta a szerkesztői és kiadói koncepció némileg megváltozott. Persze, ha már megírták, e kötet tartalmáról és szándékairól is tájékoztatták az olvasókat. A lényegi mondandó az, hogy az eredeti tervtől eltérően nem három, hanem négy kötete készül a kézikönyvnek. Sőt egy ötödik, ún. függelék-kötet körvonalai is kirajzolódnak. Szerintem úgy teljes a mostani recenzió, ha azt is jelezzük, mit várhatnak még a kézikönyv olvasói, elsősorban a könyvtáros-olvasói. A harmadik darab az eddigiek logikus folytatásaként a könyvtári rendszerrel és a könyvtártípusokkal – remélhetőleg az iskolai könyvtárakkal is kellő részletességgel –, a könyvtári üzemmel, a könyvtári szolgáltatásokkal foglalkozik majd (a hírek szerint hamarosan napvilágot lát). „A negyedik, a zárókötet – írják a szerkesztők – az érintkező tudományokkal, szakterületekkel kialakult szimbiózist igyekszik bemutatni (könyvtárjog, könyvtárszociológia, a könyvtár mint épület, technika a könyvtárban stb.), ám nem célja a határtudományok alapjainak tárgyalása.” Voltaképpen nem ez lesz a „zárókötet”, hiszen – mint céloztunk rá – az előszó beszámol arról, hogy a függelék is készül, amely: „saját szakmánk forrásértékű dokumentumaihoz, összefoglalásaihoz, alapvető folyóirataihoz, adattáraihoz stb. fog szakirodalmi kalauzul szolgálni”. Érdeklődéssel várjuk mindhárom kötetet.

Azzal kezdtem, hogy a Könyvtárosok kézikönyve egy alaposan, következetesen végiggondolt szerkesztői koncepció megvalósítása. Ám e gondolati struktúra részelemei menet közben, a társszerkesztő, a közreműködő szerzők, a véleményadásra felkért szakértők észrevételei és a kritikai visszhang stb. nyomán módosultak. Ezt örömmel nyugtázhatjuk, mert ezáltal jó esély kínálkozik arra, hogy ez a feltűnően terjedelmes (az öt kötet akár másfélezer oldalt is kitehet!!) szintézis végeredményben a szakmai konszenzus jegyében (vagy legyünk óvatosabbak: a szakmai konszenzust közelítő egyetértés jegyében) fejeződjön be. Némi szomorúsággal észlelem viszont, hogy az első tervezetekhez képest egy olyan változás is felsejlik, amely nem egészen érthető: a könyvtártörténeti összefoglalás mintha kimaradna a második előszóban jelzett szerkezetből. Valóban nincs ennek helye egy mai kézikönyvben? Valóban ennyire szakítani kell (akarunk) múltunkkal? Nem hinném. Különösképpen azért sem, mert az első és második kötet történeti alfejezetei (főleg Tószegi Zsuzsanna, Rácz Ágnes és Murányi Lajos tanulmányaiban) számomra egyértelműen bizonyítják, hogy a jelen helyzet, a közelmúlt, a jelen és az előttünk álló jövő folyamatai a históriai tények ismerete nélkül nem értelmezhetők helyesen, pontosan.

HORVÁTH Tibor – PAPP István (Szerk.): Könyvtárosok kézikönyve. Bp., Osiris Kiadó. 1. kötet: Alapvetés. 286 p.; 2. kötet: Feltárás és visszakeresés. 375 p

Vissza a tartalomjegyzékhez