Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Bartók Györgyi: „Jó szóval oktasd, játszani is engedd!”

Nyomtatási nézet

Bruno Bettelheim (1903-1990) jómódú osztrák család gyermekeként Bécsben született. Itt végezte egyetemi tanulmányait, és itt kapta későbbi, pszichoanalitikusi pályájához is az indíttatást. A második világháború zsidótörvényei őt és családját sem kímélték, és előbb a dachaui, majd a buchenwaldi koncentrációs táborba hurcolták el. Az itt megélt szörnyűséges időszak későbbi, A végső határ című munkája (Bp. Európa Kvk., 1999. 293 p., 19 cm /Mérleg./) néhány fejezetében nyert értelmezést (A német koncentrációs táborok; Egyéni és tömegviselkedés szélsőséges helyzetekben). Szabadulása után az Egyesült Államokba emigrált, ahol a Chicagói Egyetem professzoraként teljesedhetett ki pszichoanalitikusi tevékenysége és munkássága. Ezzel párhuzamosan Sonia Sankman Orthogenetikus Iskolát alapított, ahol a lelki sérült és súlyos érzelmi zavarokkal küzdő és autista gyermekek nevelésével foglalkozott. A neves pszichológus számos könyvével járult hozzá ahhoz, hogy a gyermekükre tudatosan figyelő szülők megfelelő segítséget kapjanak a hétköznapokban fölmerülő nevelési problémáikhoz. 1976-ban írt munkája, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek tették ismertté az olvasók széles körében. Ezzel a művével kitűnő fogódzót adott a felnőtteknek ahhoz, hogy minél többen fölismerjék a mese jelentőségét, varázstükör jellegét, amely belső világunk számos összetevőjét tükrözi, és amely megmutatja az utat, melyet a felnőtt, érett személyiséggé váláshoz mindenkinek végig kellene járnia.

Mostani kötete, amely először olvasható magyar fordításban, vélhetően hasonló siker lesz az érett, gondolkodva nevelő felnőttek világában. Azok a szülők, akik felelősséggel szeretnék a jövő nemzedékét útjára bocsátani, egészen bizonyos, hogy szinte minden, a neveléssel kapcsolatos gondjukra választ találnak majd a műben. Már a kötet címe is biztató, hiszen azt sugallja, lehetetlen, hogy valaki mindig jó szülő legyen, ám ha arra törekszünk, hogy "elég jó szülők legyünk", már szinte mindent megtettünk annak érdekében, hogy azok az évek, amelyek az általunk életre hívott gyerek(ek) nevelésével telnek, a lehető legharmonikusabb esztendők legyenek. A nevelés és nevelődés azonban kétpólusú folyamat, és a gyermek csakis akkor lesz "elég jó gyermek", ha "elég jó szülő" neveli. Tévedés lenne azt hinni, hogy csakis a tökéletes szülő képes tökéletes utódot nevelni. Ez ugyanis lehetetlen, hiszen ahogyan nincs tökéletes felnőtt, ugyanúgy nem létezhet tökéletes gyerek sem. Mert ahogyan a szerző írja: "A tökéletesség halandó ember számára nem elérhető. A tökéletességre való törekvés rendszerint megakadályozza, hogy elnézőek tudjunk lenni mások fogyatékosságai iránt, beleértve saját gyermekeink fogyatékosságát is, márpedig jó emberi kapcsolatokat nem lehet e nélkül a megértés nélkül kialakítani". A nevelés folyamatában fölmerülő konfliktusok jelentős része éppen abból a félreértésből adódik, hogy a legtöbb szülő hajlamos a gyermekneveléssel kapcsolatos nézeteit - amelyek jó részét maga is készen kapta, szüleitől örökölte, és ezeket a családi mintákat óhatatlanul tovább viszi - megfellebbezhetetlennek hinni. Márpedig ez alapvető hiba, a jó nevelés alapja ugyanis a megértés, azaz a másikban lévő fogyatékosság megértése, elsősorban azáltal, hogy a magunk fogyatékosságait, gyengeségeit, esendőségét is elismerjük. Különös kölcsönhatás a nevelés folyamatában az is, hogy a magatartásformák kialakítása, kialakulása során mindkét személyiség (szülő, gyermek) egyaránt fejleszthető.

A szerző már elöljáróban fölhívja a figyelmet arra, hogy nem afféle gyermeknevelési "kis kátét" kívánt írni, azaz nem magyarázatokat és tanácsokat kívánt adni bizonyos kényes nevelési helyzetek megoldásához, hanem abban kívánt a szülők segítségére lenni, hogy ki-ki önállóan megértse, mi megy végbe gyermeke lelkében. Hiszen ha megtanuljuk, "hogyan képzeljük bele magunkat gyermekünk gondolatvilágába, s közben igyekszünk megérteni önnön motivációinkat is, akkor cselekvési lehetőségeink közül ösztönösen a legjobbakat fogjuk választani". Ez a mondat a kitűnő munka alappillére is lehetne, mert, ha ezeket a "kézenfekvőnek" tetsző, okos gondolatokat a szülők hasznosítják a nevelés során, egészen bizonyos, hogy lerövidül az út, amely a gyermekükhöz vezet "lélektől lélekig". Bettelheim ennek szellemében arra bátorítja olvasóit, hogy a nevelési helyzetek és problémák megértésében és megoldásában "mindig saját fejükkel gondolkodjanak, és ne bízzanak meg vakon mások véleményében". A szülőnek látnia kell azt is, hogy gyermeke hogyan érzékeli és értelmezi az adott helyzetet. Ennek az első hallásra talán nehéz folyamatnak igen egyszerű a nyitja. Nem kell ugyanis mást tenni, mint fölidézni saját gyermekkorunk élményeit, és a múlt emlékeiben "alámerülve", egészen bizonyos, hogy ki-ki képes lesz előhívni olyan életképet, hangulatot és élményt, amely hasonlatos a jelenben megélt nevelési helyzethez. Emlékeznünk kell arra is, mi hogyan képzeltük el szüleink reagálását, hiszen ezek az egykori élmények, alkotó módon épülhetnek bele felnőtt életünk hétköznapjaiba, és igen jó szolgálatot tehetnek egy-egy kényesnek vélt nevelési helyzet megoldásakor.

A gyermeknevelés csodálatos folyamat és valójában mesterség is, szülői mesterség, ám furcsa módon ehhez a mesterséghez semmiféle előképzettség nem szükségeltetik. Holott ha belegondolunk, életet adni és tisztességgel, becsülettel fölnevelni a jövő nemzedékét, talán az egyik legnehezebb e világi feladat. Éppen ezért elvárható lenne, hogy az iskolai oktatás során legalább az alapvető pedagógiai és pszichológiai fogalmakat sajátítsák el a tanulók, hiszen ha valaki nem érti saját viselkedését és lelki rezdüléseinek mozgatórugóit, az nem fogja érteni embertársát, majd a későbbiekben gyermekét sem. Ám ez a "mesterség" - ha hasonlítani akarnánk más "szakmákhoz" - semmiképpen sem valamely tudományterülettel, inkább a művészetek valamely ágával rokonítható, hiszen kreatív, teremtő folyamatban formálódhat "kezünk" alatt a gyermek pszichéje, olykor szinte katartikus élmények során. Gyermekünkben, mint egy elénk tartott tükörben szembesülhetünk igazán saját hibáinkkal, láthatjuk meg emberi gyengeségeinket is, és bizony nehéz mindezt bevallani magunknak. Ám ha ezt megtesszük, szinte légiesen könnyűvé válhat még a test is, mert ez a felismerés előre mutat, és nemcsak a gyermeknek, de nekünk magunknak is segíthet abban, hogy jobbá váljunk és megpróbáljuk korrigálni jellembeli hibáinkat. Nagyon fontos tehát, hogy ki-ki képes legyen a saját lelkében végbemenő folyamatokra is figyelni. Ebbéli elhatározásában talán segít majd a szerző által idézett T.S. Eliot is, aki azt írta Költészet és költőről című esszéjében: "Talán rengeteg dolgot tudhatunk meg egyik vagy másik versről, számos tény akad, amellyel kapcsolatban a tudósok eligazítanak, ennek segítségével elkerülhetők a súlyos félreértések; ám úgy hiszem, a valóban helyes értelmezés feltétlenül tartalmazza azon érzések értelmezését is, amelyek a vers olvasása közben támadnak bennem".

A fentiekben megfogalmazott gondolatok adják a kötet fő "csapásának" irányát, amely három fő fejezetben (Szülő és gyermek; Az "én" kialakítása; Család, gyermek, közösség) értelmeződik. Az első részben a szülő és gyermek kapcsolat "alapelveiről" esik szó, arról, hogy szükség van-e (és ha igen, miért,) bizonyos esetekben szakértői tanácsra. Kihez kell és lehet szaktanácsért fordulni. Ha pedig arra a bizonyos "belső hangra" figyelve azt állapítja meg a szülő, hogy maga is képes a problémán fölülemelkedni, hogyan kell "előhívni" és "megszólaltatni" a belső tapasztalás hangját. Az iskolai teljesítmény, mint az otthoni nézeteltérések egyik fő forrása szerepel a "szakirodalomban". A szerző számos esettanulmánnyal világít rá arra, miféle torzulásokat okozhat a gyermekkel szemben támasztott túlságosan magas követelményrendszer betartatása, ám arra is fölhívja a figyelmet, hogy alul teljesíteni sem szabad. Azaz a jó képességű gyermek tanulmányi eredményeinek romlása, minden esetben valamiféle zavarra utal, amelynek okát ki kell deríteni. Arról azonban egy percre sem szabad elfeledkezni, hogy a legtöbb gyerek számára a szülők érdeklődése szükséges ahhoz, hogy sikereket érjenek el az iskolában. Korántsem szabad azonban "túldimenzionálni" az iskolai szereplések jelentőségét, hiszen jó néhány sikeres felnőtt - visszagondolva az iskolai évekre - megállapíthatja, hogy egykori kudarcai, esetleges rossz jegyei nem határozták meg egy életre szólóan a helyzetét. Bizonyos "játszmák" ebben a tanítás-tanulás folyamatban rendre fölmerülnek, ám fontos tudni, hogy a büntetés ezen a téren ugyanúgy, mint a többi nevelési helyzetben, hatástalan, s hogy miért, ennek külön fejezetet (Miért hatástalan a büntetés?) szentel a szerző. Lényegében arról van szó, hogy a büntetés visszatarthatja a gyermeket a rendbontástól, ám önfegyelemre soha nem fogja szoktatni. A gyerekek ugyanis egyetlen dolgot tanulnak meg a büntetésből, nevezetesen azt, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Az egyetlen hatékony mód a fegyelmezésre egyedül az önfegyelem, "amikor az ösztönöz bennünket, hogy szeretnénk elismerésre méltóan viselkedni, és kiérdemelni saját értékeink szerinti tulajdon megbecsülésünket is, azaz elégedettek lehessünk magunkkal, »jó legyen a lelkiismeretünk«". Ez a fajta "jógyerekség" ugyanis azokból az értékekből táplálkozik, amelyeket azért interiorizáltunk, mert szerettük, csodáltuk és utánozni akartuk azokat az embereket, akik ezek szerint éltek.

A második részben az identitás megszerzéséhez nélkülözhetetlen játék, játékosság szükségességéről szól a szerző, arról, hogy valójában ezen a hídon átvisz a gyermekek útja a valósághoz. Ha a szülők ösztönösen megérzik, milyen különleges jelentősége van a játéknak a gyermek számára, ez már önmagában is sokat javít a gyermekkel való kapcsolatukon, még akkor is, ha ténylegesen kevés időt tudnak arra szakítani, hogy együtt játszanak a gyermekükkel. A szerző Freud: Egy gyermekkori emlék a "Költészet és Valóság"-ból című tanulmányából idézi, miként viselkedett Goethe, amikor játék közben a kisöccse iránti haragjának adott hangot. Majd leszögezi, hogy a játék hallatlanul nagy szerepe abban rejlik, hogy ezen keresztül megtanulható, megtanítható a problémamegoldás képessége, az egyensúlyteremtés, az önbecsülés és mások megbecsülése.

A kötet záró fejezetében - Család, gyermek, közösség - a család szerepéről, megtartó erejéről szól a szerző, fölsorolva azokat a minden család életében örömteli dátumokat és ünnepeket amikor az óvó és védő, okosan szerető szülők és családtagok, testvérek közelsége megsokszorozhatja az öröm, a boldogság érzését, és fölsorolja azokat a szomorú amikor család biztosítja azt a fajta "fészekmeleget", amely elegendő munícióval látja el a gyermeket.

Minden felnőtt olvasónak - szülőnek és leendő szülőnek - kézbe kellene venni ezt a kitűnő munkát, amelyet a szerző soraival érdemes az érdeklődők figyelmébe ajánlani: "Ennek a könyvek az a célja, hogy bátorítsa a szülőket, igyekezzenek a saját fejükkel végiggondolni a gyermeknevelés bizonyos kérdéseit. Remélem, a fenti példák segítenek nekik abban, hogy megoldást találjanak a gyermeknevelés során felmerülő bármiféle problémára. Erre irányuló erőfeszítéseik révén válnak majd elég jó szülővé, ami mind önmaguknak, mind gyermekeinknek javára válik. Az elég jó szülő mindig tudatában lesz, hogy gyermeket foganni, kihordani és világra hozni életének legcsodálatosabb eseménye. A születés pedig a gyermek életében a legcsodálatosabb esemény. Minél jobban élvezik mindazt a maguk módján, ami ebből következik - a szülő a gyermeknevelést, a gyermek azt, hogy a szülő neveli -, annál boldogabb lesz az életük".

Bettelheim, Bruno: Az elég jó szülő. Bp. Cartapfilus K., 2000. 388 p.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: