Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Ackermanné Kelő Kamilla – Dömsödy Andrea: „Négyszögletű kerekasztal”

Nyomtatási nézet

Beszélgetés a honi gyermekirodalomról

2001. január 24-én az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum olvasótermében egy jó hangulatú és érdekes kerekasztal beszélgetés résztvevői lehettek az érdeklődők. A rendezvény célja az volt, hogy gondolkodjunk együtt a gyermekirodalom aktuális problémáiról. A kerekasztal két fő témaköre az iskolai kötelező olvasmányok és a fantasy irodalom magyarországi helyzete volt.

A beszélgetést Balogh Mihály főigazgató nyitotta meg, aki beszédében bemutatta a résztvevőket.

Balogh Mihály: Tisztelettel köszöntöm vendégeinket mai rendezvényünkön, amelynek apropója január 22-e, a Magyar Kultúra Napja. Bemutatom a beszélgetés moderátorát, Rigó Bélát, a Kincskereső főszerkesztőjét. További résztvevők, Tarján Iza gyermekíró, költő; Gábor Anikó könyvkiadó, az Animus kiadó vezetője; Vonyóné Pass Márta, aki Fekete Istvánról írt egy tanulmányt a Könyv és Nevelés 2000. évi második számában, most mint iskolai könyvtáros és magyartanár van jelen; Kucska Zsuzsa gyermekkönyvtáros és Békés Pál író, akit nem szükséges bemutatni az olvasóknak, hiszen nemcsak gyermekkönyvek szerzője, itt leginkább a gyermekirodalom képviseletében vesz részt a beszélgetésben. A moderátort leszámítva gyermekírók, könyvtárosok, a gyermekirodalmat közelről ismerő könyvtárosok, könyvkiadó és pedagógus is ül a kerekasztal résztvevői között. Felkérem Rigó Bélát, hogy vegye át a beszélgetés irányítását.

Rigó Béla: Említetted, hogy itt gyermekírók könyvtárosok és pedagógusok ülnek. Én elmondhatom magamról, hogy gyermekíró, pedagógus, sőt két évig iskolai könyvtáros is voltam, tehát teljes mértékig azonosulok a jelenlévőkkel. A kiadóval is, mivel 14 évig voltam a Móra Könyvkiadóban, s a Kincskereső is bizonyos szempontból kiadónak tekinthető. Ez az indítás azonban már bőven kimerített mindenféle locsogási keretet. Az első téma, amivel foglakoznánk, a kötelező olvasmányok és az iskola. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy arra, amit olvasunk, az iskola készít elő bennünket. Ennek az iskolának többféle problémája van. Egyrészt meg kell tanítania a gyereket írni-olvasni, azon túl feladata, hogy megtartsa az olvasni tudást. Van ugyanis egy furcsa jelenség, miszerint a gyerek az olvasást egy idő után elfelejti, hiszen mindaz, amit nem használunk, feledésbe merül. Alapvető fontosságú továbbá, hogy milyen irodalmat olvastatunk a tanulókkal. Ezzel kapcsolatban az iskolai irodalomtanítás, ezen belül a kötelező és ajánlott irodalom kérdésköre szokott felmerülni. Kissé gorombán és szélsőségesen megfogalmazva, van, aki szerint ott a baj, hogy van kötelező irodalom, hiszen ami kötelező az már nem lehet jó. Van viszont, aki szerint erre igenis szükség van, mert hogyha mindenki azt olvassa, amit talál, akkor a különböző olvasmányélmények nem találkoznak az iskolai oktatás keretében. Úgy gondolom, ez a örök rágógumi rágás, amit az olvasóvá nevelés kapcsán végzünk hasznos, hiszen a társadalom ezen rágógumik alapján alakítja ki véleményét az iskoláról. Az első kérdés, amit föltennék a jelenlévőknek: Mi a véleményük arról, hogy a mai iskola jól választja–e ki az olvasnivalókat? A módszer túl diktatórikus vagy éppen túl laza?

 

Gábor Anikó: Szerintem alapvetően diktatórikus, ugyanakkor tanárfüggő is, hiszen ma már elég nagy a tanárok szabadsága. Nem lenne semmi baj, ha a pedagógus kreatív és odaadó magatartást tanúsítana. Nagyon friss élményeim vannak, miután mi adjuk ki a Harry Potter sorozatot, amit a gyerekek spontán kötelező olvasmánnyá választottak. Néhány pedagógus erre rácsapva kiadta iskolai olvasmánynak, ami remélem, nem fogja azt jelenteni, hogy ezután majd nem olvassák. Úgy látom, hogy egyáltalán nem kell pesszimistának lennünk a tízhez közel járó korosztállyal szemben. Nagyobb olvasási kedvet érzek én ebben a korosztályban, mint amit korábban feltételeztünk. Azért izgat ez engem annyira, mert sok olyan dolgot tervezünk, amit remélem nagy öröm lesz látni a gyerekek kezében és rengeteg gyerek lesz, aki nemcsak Harry Pottert olvas, hanem utána mást is. Ezt azért említem, mert sokszor kifogásolják a könyvtárosok, hogy a Harry Potter nagy vonzereje után nem fognak Jókait olvasni a gyerekek. De merem azt mondani, hogy nem kell elolvasni Jókait. Az olvassa el, aki elmélyültebb irodalmi felkészültséget akar szerezni vagy egyszerűen érdeklődik. A kérdés számomra az, hogy az olvasás egyáltalán életformává válik-e.

 

Rigó Béla: Máris felmerült az új kérdés: Kell-e olvastatni Jókait? Azt lehet mondani, hogy ez egy szentségtörő mondat, de beszéljünk egyenesen! A korosztályom gyerekkorában Jókai padalatti olvasmány volt, ennek azonban már lassan fél évszázada. Ennyivel közelebb voltunk mi Jókai Mór nyelvéhez. A nyelvnek vannak úgynevezett függönyei, tehát ami a reformáció és a Károli Biblia előtt volt az egy nyelv, ami az Aufklärung előtt volt az egy másik nyelv, a XIX. század végi, XX. század eleji modernizációnak volt megint egy függönye, az is egy másik nyelv, most pedig a következő függöny jön, tehát a mai gyereknek a század eleji nyelv már mást jelent, mint korábban jelentett. Ez így helyénvaló. A világ nagy vezető kultúrnépei, például a franciák, lerövidítenek és stilizálva adnak ki száz flekkes kivonatokat klasszikusaikból. Egy ismerősöm megkért, hogy gyermekét korrepetáljam az Iliászból, és azt láttam, hogy semmit nem ért belőle, mert minden mondathoz tizenkét lábjegyzet tartozik. Felvetődik, a következő kérdés, hogy klasszikusokat egyáltalán ne adjunk a tanulóknak, vagy készítsünk adaptációkat belőlük.



Békés Pál: Szeretnék valamit hozzátenni. Kicsit más területről hoznám a példát. Itt van például Shakespeare, akinek Angliában elképesztő kultusza van, és megmaradt álló csillagként a színház és az oktatás egén, pedig ő egy olyan ember, akinek az utolsó mondata a XVII. század elején keletkezett. Mi a helyzet vele, érti vagy nem érti az angol néző, vagy az angol gyerek? Szabad-e Shakespeare-t lefordítani mai angolra? Meg meri ezt tenni valaki? Miközben tudván tudják, hogy a színházba beülő ember azt, ami a színpadon elhangzik, a Shakespeare mesékből ismeri, és nem érti a szavakat, mert három nyelvi függöny ereszkedett le Shakespeare óta. A Lamb-féle Shakespeare átdolgozások is ódivatúak már, azóta modernebb változatok is megjelentek, amelyek elképesztő szerelmi történetek, krimik és horrortörténetek. De nincs senki, aki a színházban hozzá merne nyúlni, és nincs az a tanár, aki ha a gimnáziumban felad a Hamletből öt oldalt, akkor megengedné, hogy az az egyszerűsített változat legyen. Hasonló próbálkozást tett Illyés Gyula a Bánk bánnal, ma mégis a Katona József-féle változatot olvastatjuk. Még egy példával szeretném illusztrálni ezt, habár én annak híve vagyok, hogy Jókait olvastatni kell. Ezen a nyáron volt egy személyes élményem. Szemtanúja voltam, hogy tizenkét éves lányom elkezdte olvasni A kőszívű ember fiait. Mivel régen olvastam a művet, belenéztem, és igen megrémültem. Amikor láttam, hogy nyögve-nyelve olvassa, megkérdeztem, mégis mit ért belőle. Vegyük például az első mondatot. Nem pontosan idézem, mert nyitányként már ez is egyoldalas körmondat. Valahogy így kezdődik: A nagytiszteletű úr éppen a közepén volt a tósztnak, amikor gondolatjel, tizenkét sor, gondolatjel bezárva, folytatódik, zárójel, nyolc sor, zárójel bezárva. Kérdezem, – te érted? – Nem. – Mit nem értesz? – Hogy hogyan tudott beszélni? – Hogyhogy hogyan tudott beszélni? – Hát ugye volt ez a pirítós, benne volt a feje (éppen közepében volt a toastnak), akkor hogyan tudott beszélni? – Passz. Így már teljesen világos volt, hogy a toaston a pirítós kenyeret érti, hiszen toastsütőt lehet kapni. Ő egy művelt gyerek, tudja mi az a pohárköszöntő, de nem tudja, mi az a tószt. Ugyanakkor viszont abban a pillanatban, hogy Plankenhorsték szerelmi ármányára került a sor, huszadrangúvá vált, hogy a szövegnek a negyedét nem érti, mert a történet magával ragadta.



Gábor Anikó: Ez valószínűleg egy jól és sokat olvasó gyerek, de nem ez a jellemző.



Rigó Béla: Valóban probléma az, hogy a gyerekeket csak életkoruk szerint osztjuk olvasói csoportokba, és nem vesszük figyelembe például a családi hátteret vagy az értelmi fejlettséget, ami az olvasásmegértést nagymértékben befolyásolja.



Kucska Zsuzsa: Nagyon sok gondolat fogalmazódott meg bennem. A kötelező olvasmányokról azt gondolom, hogy bizonyos szinten szükség van rájuk, fontos, hogy legyen egyfajta olvasmányélmény-halmaz, amiről ha összejövünk, tudunk beszélgetni. Nem vagyok ellene a rövidítéseknek, átdolgozásoknak sem, mert az adhat egy kiindulási alapot. De az sem baj, ha a régi szerzőket eredetiben olvassák a gyerekek. Érdemes azt a fajta magyar nyelvet is megismerni, talán bizonyos szavak megmaradnak a fejükben, amiket később beleépíthetnek a beszélgetéseikbe. Egyrészt nekünk kellene megtalálni azokat a formákat, amikben ezeket a régi kifejezéseket és régi olvasmányokat egy mai diák is fel tudná fedezni. Másrészt pedig azt gondolom, hogy akik a gyerekekkel foglalkoznak, nagyon sok irodalmi műveket kellene, hogy ismerjenek. Ha ők maguk sem ismerik a régi és kortárs magyar szerzőket, akkor nehéz a megszokott kötelező irodalmon kívül mást választani.

Könyvtárunkban azt tapasztalom, hogy jelenleg sok helyen kötelező a Harry Potter, A gyűrűk ura és Rejtő Jenő művei, aki korábban még felnőtteknek is tiltott szerző volt. Fontos lenne, hogy megtaláljuk a gyerekek életkorának megfelelő könyveket. Ez pedig azt jelenti, hogy nekünk felnőtteknek kell olvasni és meghallgatni a gyerekek véleményét. Úgy látom, hogy a gyerekek 90%-nak első olvasmányélménye az iskolai kötelezőkből származik. Ezek tehát maradandó alkotások és maradandó élményt is adnak. Ezekre kell nekünk új módszereket kitalálni, hogyan beszéljük meg például A Pál utcai fiúkat, bár ez van a legkevésbé veszélyben. Problémát érzek viszont az Egri csillagokkal, Jókaival, Móra Ferenccel és a Tüskevárral. Véleményem szerint a Harry Potter is azért sikeres, mert van benne egy kis varázslás, egy kis humor, ami a gyermek lételeme. Erről elfeledkezni nem szabad. További nehézség, hogy a kötelező olvasmányok szerzőit nem mint embereket mutatjuk be, hanem mint valamilyen mitikus közegben élő költőket, írókat, ahelyett, hogy kiderülne róluk, hogy hús-vér emberek voltak, hibáztak, szerettek és gyerekkoruk is volt.



Tarján Iza: Ezzel kapcsolatban mesélném el egy személyes élményemet. Nagyon régen olvastam kötelező olvasmányt az iskolában, de egy emlékem megmaradt róla. József Attilát úgy mutatták be, mint forradalmi költőt, kötelező olvasmányt. Nyögvenyelősen olvastam a verseit, nem szerettem. Később felfedeztem magamnak József Attilát, a költőt, az embert, akit úgy megszerettem, hogy éveken keresztül, mint egy imádságos könyv volt az ágyam mellett, állandóan olvastam. Magam választottam, érzelmileg én magam viszonyultam hozzá, nem muszájból. Igazán így lehet megszeretni a költőket, de az is igaz, hogyha nem lett volna kötelező olvasmány, talán nem is tudtam volna róla. Tehát véleményem szerint kell kötelező olvasmány, de kell az a szabadság is, hogy az ember maga fedezze fel magának azt, ami hozzá közel áll.



Rigó Béla: Biztos-e, hogy a mai gyereknek a Tüskevár a megfelelő olvasmány Fekete István világának megismerésére? Azt hiszem, hogy ma állattörténetei, mint például a Lutra, a maguk tömörségével, méretükkel, érdekes történeteikkel könnyebben befogadhatók. Fekete István más íróknál többet tudott elmondani az állatokról, mint magáról az emberről és a társadalomról. Mi a tanítónő véleménye erről?



Vonyóné Pass Márta: Alsósokkal foglalkozom, azon a területen vagyok otthon. Fekete István Tüskevárját már nem úgy olvassák, mint az én korosztályom, pedig nem is olyan régen voltam gyerek. Valóban a humorosabb, kedvesebb állattörténeteivel sokkal többet érek el. Nem gondolom, hogy például Móra Ferencet harmadik osztályban kell olvastatni, inkább több kortárs irodalmat, és eddig az iskolából kiszorult könyveket, amelyek választékát meg kellene ismernünk. Tudom, hogy például a Harry Pottert sem ismeri mindenki a kollégák közül.



Gábor Anikó: Egy mondatot fűznék még hozzá, a kötelező - nem kötelező témakörhöz. A lényeg az, hogy ne legyen drill, az olvasás élményként merüljön fel. A kötelező, a muszáj, a nyeld le, az emészd meg stb. impulzusok helyett az élmény, a figyelemfelkeltés kell, hogy domináljon. Úgy érzem, hogy a pedagógusok nagy része nem igazán találja meg annak a módját, hogyan kellene a gyerekekkel az olvasást megszerettetni.

Nagyon lényeges dolog az, hogy a gyerekek ma mások, mint húsz évvel ezelőtt. A körülöttük lévő világ, a képek gyors pergése erőteljesen hat rájuk. Máshogy olvasnak, máshogy reagálnak, s ezáltal más könyveket igényelnek. A fiam korosztályán tapasztalom, hogy a Tüskeváron nem tudják átvergődni magukat, lassú nekik, a leíró jellegű részek már unalmasak. Szerintem egyre inkább azok a könyvek lesznek olvashatók, jobban fogyaszthatók, amelyek mozgalmasabbak, vagyis egyre jobban hasonlítanak a filmhez. Az erőltetéssel, a számukra nem fogyasztható könyvekkel azt érjük el, hogy elfordulnak az olvasástól. Szerintem az olvasás az első, nem a klasszikusok, a lényeg az, hogy az olvasás, mint életforma kialakuljon és megmaradjon.



Békés Pál: Térjünk vissza egy pillanatra A gyűrűk urához! Az egy kétezer oldalas, nyelvileg rendkívül bonyolult mű, amihez a szerző egy külön nyelvet szerkesztett. A Harry Potter nyelvi szintje közel sem olyan. Ha történetileg nézzük, akkor Tolkien zseniális remekművének egy nagyon nagy hozzáértéssel megírt új verziója. És ezt a művet a maga eszelős nyelvi nehézségével diadalmas dolog, ha fel tudják dolgozni a pedagógusok.



Rigó Béla: Első témánk zárásaként megállapíthatjuk azt, hogy egy adott osztályban oktatni nem lehet anélkül, hogy ne legyen olyan közös mű, amit megbeszéljünk. Annak, hogy ebbe bekerülhet a Harry Potter vagy Rejtő Jenő, annak nagyon örvendek. Irodalomtanár koromban, megkértem az egyik legtrehányabb és leglógósabb tanítványomat, hogy tartson kiselőadást Rejtő Jenőről. Amikor az osztály látta, hogy minden idézetet ismerek, rögtön nagyobb tekintélyem lett. Tehát az a fontos, hogy a modern irodalom elég gyorsan adaptálódjék. Ha három év múlva statisztikát készítenénk, hogy hány iskolában kötelező a Harry Potter, kapnánk egy számot az iskolai pedagógusok agyának mobilitásáról. Sok esetben az innovációs készség hiánya miatt marad meg a régi kötelező irodalom és ezért sem tudtak a NAT-ból kihagyni bizonyos műveket. Fellapoztam a NAT-ot Babits Mihálynál. Köztudott, hogy az előző rendszerben azok a művek kerültek az oktatásba, amelyekről a Kádár korszakban kiegyeztek. Így az igazi Babits versek nem kerülhettek be, mert azok más világnézetet terjesztettek volna. Azt láthatjuk, hogy a pedagógusok ma is ezekhez ragaszkodnak, mert egyszerűen nem akarnak mást megtanulni.

A téma lezárásaként azt javaslom megoldásnak, hogy adjuk a gyerekek kezébe az eredeti szövegeket, de olymértékben, hogy az feldolgozható legyen számukra. Ilyen volt például az Olcsó könyvtár sorozat, amely rövidítésben hozta a terjedelmesebb műveket, ami elég volt arra, hogy megadja az olvasmányélményt.

Térjünk át következő témánkra, a fantasztikumra, amely nem űzhető ki a kor realizmusával a gyermekből, de a felnőttből sem. Ennek megvannak a maga konzekvenciái, akár A gyűrűk urát, akár A kétbalkezes varázsló egykori sikerét nézzük. Végig kell gondolnunk, hogy mi az a motívum, ami egy gyereket arra késztet, hogy végigolvasson egy négy kötetes művet!



Gábor Anikó: A Harry Potter első kiadásából 6000 példány csöndesen fogyott el, ma 220 ezer eladott példánynál tartunk a négy kötettel összesen. Mára már a siker öngerjesztővé vált. Tisztában vagyunk sok mindennel, ami a Harry Potter-jelenséghez kapcsolódik, de azt a tényt, hogy olyan gyerekek tömegei kezdenek el olvasni, akik nem olvastak még soha és eddig semmi affinitást nem mutattak az olvasásra, nem lehet elvitatni. Kiadói szemmel úgy gondoljuk, hogy erre az eredményre rá lehet építeni új sorozatokat, szerzőket.



Kucska Zsuzsa: Amikor a fantasy-téma felvetődött, magamban rögtön különválasztottam a hagyományos fantasztikus irodalmat a fantasytól. (Erről bőven olvashatunk Varjú Zsuzsa a Könyv és Nevelés 1999/1. számában megjelent cikkében. A szerk.) Országos jelenség, hogy a hagyományos fantasztikus regények és elbeszélések, mint amilyenek a Galaktikában és a Roburban jelentek meg, kevésbé olvasottak ma, mert a fantasyra van igény.



Rigó Béla: A sci-fi a technika mítosza. Általában férfi olvasmány volt, emellett intellektuális és politikus műfaj is. A Csillagok háborúja volt az a film, amelyben először megjelentek tündérmesei elemek, lovagok, hercegnő, csodalények, amelyek a sci-fire nem jellemzők. Mint láthatjuk minden kornak megvannak a maga meséi, amelyek az igényeknek megfelelő ruhát öltenek.



Békés Pál: Hozzá kell tenni, hogy a Csillagok háborúja is A gyűrűk urából meríti alapmotívumait, tehát ebben az európai kultúrmérkőzésben Arthur király nyert. Ha valaki kiskölyköknek tálalja a Nibelung-éneket vagy valamely görög mondakört, akkor nyert, mert ők még nem tudják, hogy kit kell szeretni, hogy mi a trend.



Kucska Zsuzsa: A könyvtáraknak a fantasy iránti igény nagy lehetőség, de sajnos behatároltak a pénzügyi keretek. A gyerekek hosszasan várakoznak a Harry Potter kötetekre, de legalább megismerkedtek egy könyvtári szolgáltatással, az előjegyzéssel. Addig is próbálunk valami mást ajánlani nekik. Szovjet szerzők a nevük miatt szóba sem kerülhetnek, a magyar szerzők közül Békés Pált ajánljuk, a Delfin sorozatból például Robert Leeson A harmadosztályú dzsinn című regénye tarthat számot érdeklődésre, és néha magyar népmesével is próbálkozunk.



Rigó Béla: A népmesék kapcsán megemlíteném, hogy a magyar népmeseközlés problémája a nyelvi darabosság. Ezekről a korai változatokról, mint például Arany Lászlóé, sokan vélik azt, hogy ezek a hitelesek. Nem volna érdemes ezt is mai nyelvre fordítani?



Kucska Zsuzsa: Meg kell mondanom, hogy amikor a Harry Potter első kötetét elolvastam, elgondolkoztam, vajon mi lenne, ha erre alapozva, a magyar népmesevilággal, a sámánokkal felépítenénk egy történetet, vagy egy modern játékot. Sajnos azonban a gyerekeknek nincs elég ismeretük a magyar mesevilágról.



Balogh Mihály: Magyar szerzők nem jelentkeztek az Animus kiadónál fantasy művekkel?



Gábor Anikó: Még nem. A Harry Potter első részének kiadása után találkoztam A kétbalkezes varázslóval, amiről azt gondolom, hogy ha nem magyar mű lenne, óriási világsikerré válhatott volna.



Kucska Zsuzsa: Egy könyvtári megbeszélésünk alkalmával felmerült, hogy kell-e a Harry Potter jelenséggel foglalkoznunk. A kérdés eléggé megosztotta a jelenlévőket. Egy kollégám németországi útján azt tapasztalta, hogy a gyerekkönyvtárosok Harry Potter esteket rendeznek, beöltöznek varázslónak, és úgy tartják a foglalkozásokat. Van, hogy ott maradnak éjszaka, és mindig együtt olvasnak a gyerekekkel, aminek megvan az a fajta varázsa, amit merészen nekünk is fel kellene vállalnunk. Olyan foglalkozásokon kellene gondolkodnunk, amelyek a gyerekeknek tetszők, ha ez éppen az éjszakai felolvasás, ám legyen. Amikor a Liszt Ferenc téri Gyermekkönyvtárban a non-stop felolvasások zajlottak, nagyon vonzotta a gyerekeket, hogy éjszakai programra jöjjenek el. Akkor valahogy más a hangulat. Azt kellene megragadnunk, ami igazán örömszerző tevékenység, ami megmarad. Ezek után már olvashat kötelezőket, verseket, bármit. Összegezve az eddigieket, nekünk az a feladatunk, hogy az aktuális slágereken túlmutassunk, és a gyermekeket megragadó, játékos foglalkozásokat tartsunk.



Gábor Anikó: A Harry Potter sorozat egy pillanatnyi lehetőség arra, hogy sok gyerek olvasóvá váljon.



Békés Pál: Talán egyelőre még túlzás arról beszélni, hogy Rowling műve fordulópont lenne az olvasóvá nevelés terén, de mindenesetre olyan történés, amibe belekapaszkodva lehet építeni. Felmerül azonban, hogy helyette ajánlhatunk-e mást, akarnak-e a gyerekek mást olvasni, vagy a trend erre az egy műre korlátozódik.



Gábor Anikó: A kiadó optimizmusa ellensúlyozni kívánja azt az általános pesszimizmust, amit a magyar értelmiség részéről érzünk, ami nemzetközi szinten egyáltalán nem jellemző. Ha a külföldi könyvválasztékot nézzük, azt látjuk, hogy a kiadók az ifjúsági irodalmat, mint üzletet nem írták le.



Rigó Béla: Azt sem szabad elfelejteni, hogy nyugaton lehet ezer példányt is kiadni nyereségesen.



Gábor Anikó: Ez igaz, de itthon is jelennek meg két-háromezer példányban más művek, amelyek nem kifejezetten ifjúsági irodalmak. Egész egyszerűen nagyon nagy pesszimizmust érzek, s ezért tudtuk mi megkapni a Harry Potter kiadási jogát, mert nem voltak előítéleteink az ifjúsági irodalommal szemben. A magyar szerzők kiadása mélyponton van. A kiadók vagy nem, vagy rossz feltételekkel vállalkoznak, és nem invesztálnak a kortárs magyar ifjúsági irodalom megjelenítésére sem anyagilag, sem szellemileg.



Rigó Béla: Zárásként elmondhatjuk, hogy a mi négyszögletű kerekasztalunk inkább Arthur királyé volt, mint Lázár Erviné, hiszen többek között arról beszélgettünk, hogy van-e a fantasynak olvasóteremtő ereje. Bízunk benne, hogy a gyermekek olvasóvá nevelése terén lehetünk olyan optimisták, mint Gábor Anikó. Másrészt bízunk a pedagógusokban, hogy felismerve a gyermekek igényeit, képesek lesznek a kötelező irodalmak megválasztásán, és feldolgozásán keresztül élménnyé tenni, s így megszerettetni az olvasást.



Összeállította: Ackermanné Kelő Kamilla – Dömsödy Andrea

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: