Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Balogh Mihály: Mustra

Nyomtatási nézet

A főszerkesztő most mentegetőzni kényszerül, mert kínos helyzetbe került. Meg is érdemli persze, ha kínosnak érzi a helyzetét. Megfeledkezett a korábbi tapasztalatai alapján ezerszer indokolt óvatosságról, mindenféle „kósza híreknek” felült, s beharangozta az Olvasás Éve 2001. január 22-i indulását.

A főszerkesztő mentségére szóljon: nem gondolta, hogy másodszor is megtörténhet, ami megtörtént már. Korábban ugyanis a 2000. szeptemberi, tanévkezdéssel egybekötött startra készülődtek az összes érdekeltek. Hogy mást ne mondjunk: a Nemzeti Kulturális Alap könyvtári kuratóriuma már tavaly tavasszal pályázható célként tűzte ki az Olvasás Évét, s a lehetőségeihez mérten tekintélyes summával nyomatékosította a szándék komolyságát. A pályázatok befutottak, döntés született, majd a negyedszáz-millió forint kiáramlott, a rendezvényeket megtartották, a pályázott programok megvalósultak 2000 őszén. Lehet mosolyogni, de nem kell feltétlenül: a pályázat kiírói hiszik, hogy értelmes célok okos feladatok révén szépen teljesültek, vagyis a pénz metamorfózisa nem volt hiába.

Mit tehet a főszerkesztő a történtek után? Beharangozza az „igazi” Olvasás Évét. De mert továbbra is csak kósza hírek birtokosa, már valamivel óvatosabb. Meg sem említi a Tavaszi Könyvfesztivál április végi időpontját, mint lehetséges kezdő dátumot, noha erről is lehetett hallani. Helyette rutinosan kiválasztja az időben távolabbi változatot, majd bátran világgá kiáltja, hogy az Olvasás Éve az Ünnepi Könyvhéttel kezdődik, június elején, és tart 2002. júniusáig, az akkori Könyvhétig. Aki nem hiszi, járjon utána!

Ahhoz a rögeszméjéhez pedig makacsul ragaszkodik a szerkesztőség és ragaszkodik a főszerkesztő, hogy a Könyv és Nevelés valamennyi ez évi száma – tehát a mostani, első szám is! – az Olvasás Éve jegyében készüljön.

Az olvasást, pontosabban az olvasás tanítását választotta tárgyául a folyóirat legnagyobb lélegzetű írása, Adamikné Jászó Anna tanulmánya. „Hogyan tovább a harmadik évezredben?” – írja munkája fölé a szerző, s a kissé talányos címet az alcímben magyarázza meg: „Az olvasástanítás történetének felhasználása az olvasáskutatásban és –tanításban”. Adamikné – a közelmúlt hazai olvasásmérési eredményeinek riasztó romlására az okokat keresve – a tévé, a videó és a számítógép nemzetközi adatokkal is bizonyított káros hatásán túlmutató, lényeges „kártevést” fedez fel és fogalmaz meg az elmúlt évtizedek hazai olvasástanítási gyakorlatában, az ún. globális módszer tantervvel előírt alkalmazásában. Az eredmény? Gyermekeink nem tanultak meg olvasni. „Nem gyanús, hogy a gyereknépesség egyharmada diszlexiás? Holott… a diszlexia nagyon ritka betegség, ezer közül két-három ember lehet diszlexiás.” – töpreng el a szerző. Valóban az iskola „tanítja diszlexiássá”, s ülteti le az olvasási kedvét veszített fiatalt az amúgy is vonzó „képes gépek” elé? Vitára ingerlő Adamikné írása. Ha pedig akad vitapartner, szívesen adunk teret a véleményének.

Szöveg és kép ellentétéről van szó akkor, amikor a gyerek a számára érthetetlen könyvet (tankönyvet, regényt) a sarokba hajítva bámulja a tévét. De mit tesz a gyerek, ha képet és szöveget együtt lát a könyvben? Ha képet lát a szövegben és szöveget a képben? Erre (is) kitér G. Papp Katalin a „Képvers a gyermekköltészetben” című írásában. A szemléletes képvers-példákkal illusztrált munka bemutatja a kalligramma ismertebb típusait, lehetséges hatásukat. A szerző felteszi a kérdést, hogy vajon a gyerek képes-e a kettős, vizuális-verbális kódrendszer megfejtésére? Egy lehetséges választ Adamiknétól kölcsönözhetünk: „A rosszul olvasók egyik legnagyobb gondja a szerialitás, vagyis az egymásutániság. Magyarán szólva gondjaik vannak az irányokkal.” Ha tehát gyermekünk nem tanult meg (rendesen) olvasni, ha sikerült diszlexiássá tanítani, akkor aligha segít a versen, hogy kép is. Sőt! A bonyolultabban futó, hajladozó, indázó betűsorok csak növelik a befogadás nehézségeit. A képverses kötet még gyorsabban repül a sarokba?

„Sokan, sokféle szemszögből mondják s igazuk van -, súlyos krízisben vagyunk. Ennek egyik legriasztóbb tünete, hogy gyermekeink mind nagyobb hányada nem szeret, nem tud olvasni.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik a „Magyar gyermek: Magyar olvasó?” című írás. A megállapítás ismerős és nem is vadonatúj – mondhatnánk. Hogy mennyire nem az, éppen a közölt szöveg, az MKE gyermekkönyvtáros és olvasószolgálati szekciójának memoranduma igazolja. A bő évtizede, a rendszerváltás lázában született szöveg végén tudniillik ez áll: Budapest – Gárdony, 1990. március 1.

Van ennek az írásnak egyéb aktualitása is: utal többek között az OPKM hatvanezer kötetes gyermekirodalmi gyűjteményére, amit méltatlan körülmények között, pinceraktárban tart a minisztérium épületébe szorult, helyhiánnyal küzdő intézmény. Akkor felsejlett a közeli megoldás lehetősége is: ha a közeljövőben – mint hírlik – valóban megoldódik az OPKM elhelyezése (Zichy-kastély Óbudán!), s napvilágra kerül az értékes gyűjtemény, erre lehetne rászervezni a gyermekolvasás érdekében és javára felállítandó Gyermekirodalmi Intézetet – reménykedtek a szerzők. Mi a helyzet tíz év után? A Zichy-kastély „elúszott”, a gyűjtemény ugyanabban a pincében áll, de ha a közeljövőben – mint hírlik – valóban megoldódik az OPKM elhelyezése (Könyves Kálmán krt. 40!), s oda költözik majd a párját ritkító gyűjtemény, megszervez(het)nénk mellette a Gyermekirodalmi Intézetet.

A helyzet tehát változatlan. A remény is. Csak mintha a gyerekeink olvasnának kevesebbet.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: