Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Vajda Kornél: Kazinczy, a nevelő

Nyomtatási nézet

A fenti cím olvastán mindenki joggal gondolhat arra, hogy – immár talán ezredszer – arról fog szó esni a cikkben, hogy az ifjú Kazinczy Ferenc néhány évig tanfelügyelő volt, hogy a tanüggyel nemcsak értelmiségiként, a haza ügyeivel (többek közt a nevelésügy kapcsán is) foglalkozóként került szembe, de mintegy profi, hivatásos módon is. Hisz, amint minden életrajzából tudjuk: „1786-ban állami szolgálatba lépett, II. József kinevezte a kassai tankerület elemi iskoláinak felügyelőjévé. Négy és fél évet töltött a tanügyi pályán. Iskolai inspektori állása előkelő volt, négy tanfelügyelő szolgált alatta, mindegyik főszolgabírói rangban. A jozefinizmus bukása őt is magával sodorta. II. Lipót király 1791-ben fölmentette hivatalától.”

E négy és fél éves működéséről hatalmas szakirodalom szól. Csak néhány egészen kiemelkedőt sorolnánk fel a szinte beláthatatlanul hatalmas anyagból. Czeizel János: Kazinczy Ferenc, mint a kassai normális iskolák kir. inspektora, Fehér Erzsébet: Kazinczy véleménye a közös iskolákról, Felméri Lajos: Kazinczy Ferenc a leánynevelésről, Gragger József: Kazinczy Ferenc iskolai inspektorságához, Havas István: Kazinczy Ferenc mint pedagógus, Heksch Ágnes: Kazinczy és II. József művelődéspolitikája, Imre Sándor: Kazinczy iskolai inspektorsága, Kiss Ferenc: Kazinczy mint tanfelügyelő, Kováts Dániel: Kazinczy és az iskola, Padányi Andor: Mit tett Kazinczy a nemzeti iskolák felügyelője?, Pethes Sándor: Kazinczy Ferenc mint pedagógus, Szinyei Gerzson: Kazinczy Ferenc az iskolaügyről, stb., stb., stb.

 

Ezek a tanulmányok és társaik, – számuk légió! – nemcsak minden fontos és kevésbé fontos, másodlagos adatot összegyűjtöttek, nemcsak értékelték e négy és fél év minden értékelhető eseményét, tanulságát, nemcsak arra mutattak rá, hogy Kazinczy fontosnak tartotta tanfelügyelőségét-inspektorságát, de arra is sort kerítettek, hogy ezt a tevékenységet nagyobb összefüggésekbe helyezzék. Arra is, hogy tájolják a magyar pedagógia, a magyar tanügy történetében, összefüggésrendszerében, hogy elhelyezzék a jozefinizmus oly sokat vitatott, annyira megoldhatatlannak tűnő, ám megközelítést mindenkor kikövetelő problémakomplexumában, a haza és haladás oly sokáig (talán máig, vagy még tovább? ki tudja) antinómiának tűnő ellentétpárosában, a sokak által Rab Ráby nevével (persze a Jókai-regény és nem az igazi Rab Ráby kontextusáról van itt szó) jelzett nemzeti tragédiában.

 

Úgy tűnik, e kérdéshez hozzászólni ma már nemigen lehet. Semmiképp sem anélkül, hogy új adatok, dokumentumok, levéltári források ne kerüljenek elő. Erre pedig kicsi a valószínűség.

 

E sorok szerzője nem is tesz, nem is tehet kísérletet arra, hogy a Kazinczy-irodalomnak ezt a szegmensét gyarapítsa. Annál is kevésbé, mivel a Könyv és Nevelés épp e számában jelenik meg Mészáros István magisztrális tanulmánya. Az iménti felsorolásból tudva és akarva hagytuk ki az egyik legfontosabb munkát, Mészáros István grandiózus tanulmányát, az ItK hasábjain megjelent A tankönyvíró Kazinczy címűt. A mostani számban szereplő, meg a régebbi írás nemcsak elmélyíti, kikerekíti, de a megfelelő, az egyedül megfelelő kontextusba is helyezi mindazt, amit a fenti utalásokból megismerhető szakirodalom kijelölt. Mit akar hát e sorok szerzője? Mit tehet hozzá e nagyok, és az utóbb említett legnagyobb munkái után?

 

Be kell hogy valljam, dolgozatom címéül nem a végül választottat kívántam volna soraim fölé írni. Az eredeti cím úgy hangozott volna, hogy Kazinczy, a nemzetnevelő. Visszariadtam azonban a szótól. Hisz a nemzetnevelés, nemzetnevelő kitételek súlyosan kompromittálódtak. Szélsőjobboldali, nyilas stichet kaptak. Néha arra kell gondolnom, hogy oly sok szélsőjobb vagy szélsőbal oldalról kompromittált szavunkat, terminus technicusunkat – talán – vissza kellene perelnünk, megtisztítanunk, újra – egészen más értelemben – használatba vennünk. Hisz – nyilván nem kétséges – némelyikük aligha pótolható mással. Könnyű (könnyebb) a dolguk, mondjuk a térinformatikusoknak, akik a hajdani, ugyancsak kompromittált élettér-fogalmat írják le saját, „tiszta” terminusaikkal, de azért lényegében ugyanarra gondolva. Vagy a geopolitika szintén kompromittált fogalma miképp vált – többek közt Huntington és tanítványai kezén – a modern civilizáció- és politika-elméletek nélkülözhetetlen kategóriájává. Mi a nemzetneveléssel tennénk ezúttal kísérletet. (Azt csak zárójelben említeném, hogy a negyvenes évek elején indult Nemzetnevelők könyvtára című sorozatban olyan, minden gyanún fölülálló munkák is megjelentek, mint Kosáry Domokos remek, egykötetes Magyarország története című műve, vagy Mátrai László kiemelkedő értékű karakterológiai összefoglalása, a Jellemtan.) De hát mit is értsünk nemzetnevelés, nemzetnevelő alatt?

 

Schütz Antal írta volt: „A nevelés a közkeletű fölfogás szerint az egyeseknek szól, akkor is, ha ’nevelő’ intézményben sok növendéket fog egybe. Ebben a fölfogásban a nemzetnevelés csak egyeseken keresztül valósul, a nemzet nevelődik, ha egyes fiai a megfelelő (ún. politikai) nevelésben részesülnek. De lehet-e szó a nemzetnek mint nemzetnek neveléséről, azaz céltudatos tervszerű tevékenységről, mely közvetlenül a nemzeti közösséget akarja a gondolkodásnak, érzésnek, erőkifejtésnek magasabb szintjére emelni? Valamilyen tágabb értelemben a nemzeti közösséget a történelem bőséges tanúsága szerint neveli a földrajzi és etnológiai helyzete, biológiai adottságai és ezekből fakadó feladatai, neveli a történelmi sorsa, konstellációi, kultúrkincsei, és nevelik természetesen a vezérei, nemcsak uralkodói és kormányzói, hanem mindazok, kiknek személye vagy szava kiemelkedik az átlagból... minden valamire való nemzetet megajándékozott a történelme néhány jelessel, kiknek egész életétosza történelmi arányokban és eredménnyel szolgálta azt, ami minden nemzeti nagylétnek záloga: az egészséges nemzeti öntudatot, egységes közszellemet és áldozatos nemzeti tetterőt, akik világosan meglátták, hogy a Ma követelményének és a Holnap reményének nemzetük csak úgy felel meg, ha megfelelő szellemi-erkölcsi megújhodással szemébe néz a Ma föladatainak, férfiak, akik nemcsak egy-egy konkrét helyzetben tudták megszervezni a szellemi-erkölcsi nemzetfölkelést, hanem hatalmas egyéniségükkel és maradandó alkotásokkal úgy belenőttek és beleszövődtek a nemzet életébe és élettartalmába, hogy nevük minden szólítására a nemzeti lét minden tájáról ezer hang feleli: presente!”

Vajon illik, illeszthető-e ez a meghatározás, körülírás Kazinczyra? És ha igen, miben és hogyan? A továbbiakban ezt a kérdést szeretnénk körüljárni. Kezdjük talán a negatívumokkal. Bizonnyal mindenki ismeri Németh László – leginkább sarkítottan a Kisebbségben című nagyesszében megfogalmazott – véleményét Kazinczyról. De ismertsége ellenére is érdemes azt felidézni. „A mi hibbantóink közt első s legnagyobb kétségkívül Kazinczy Ferenc volt. Amilyen apró növés ő maga, akkora pusztulás maradt körülötte... ha megkérdjük, hogy maradhatott annyi mély, nagy magyar kezdésből Kisfaludy Károly korára mindössze annyicska, amennyit az Aurora kötetecskéiben látunk, az ő nevével kell felelnünk: Kazinczy elpusztította.” Ennyire zsigerileg, ennyire koncepciózusan senki nem fordult szembe Kazinczyval. Ám a fanyalgások hosszú sora elgondolkodtató lehet. Kazinczy – természetesen – az irodalomtörténészek „hitbizománya”, első- és sokad sorban is írónak tekintették és tekintik, a róla szóló monográfiák (számuk jelentős) kivétel nélkül irodalomtörténészektől származnak. Ami Kazinczyban nem író, költő, irodalmár volt (hanem például tanfelügyelő, nyelvújító, megyei tisztviselő stb.), az ezekben a monográfiákban abszolút periférikus, legfeljebb pedagógusok, nyelvészek, helytörténészek (stb.) szakcikkeiben juthatott, juthat csak szóhoz, jellemzéshez, méltatáshoz. Ám – és ez csak az igazán furcsa – épp az irodalomtörténészek azok, akik leginkább fanyalognak Kazinczy kapcsán. Nemzeti klasszikus – persze. Irodalmunk nagyja (az óriás szót senki nem írta még le) – természetesen. Ám ezek után a frázisok után rendre jönnek a „pontosítások”. Költőnek bizony egyáltalán nem jelentős. Kevés verset írt, azok sem igazán számottevőek. Fordításai, amelyekre oly igen büszke volt, ma már történelmi érdeklődést is alig kelthetnek. Kritikusként óriásikat tévedett. Elméleti irodalmárként az utánzás, már korában is elavult programját képviselte, az eredetiségre, amelynek napirenden tartása nemcsak az igazán korszerű követelmény volt, de egyúttal az egyetlen elfogadható álláspont is, nemcsak nem adott, de attól egyenesen óvott. Legfeljebb levelezése (aligha eminenter irodalmi műfaj) és önéletírásai érdemelnek esztétikai-irodalmi méltatást, de hát ezek a perifériálisan (ha egyáltalán) esztétikai produkciók nem emelhetnek valakit az igazi klasszikusok, az igazi nagyok közé. A végső megállapítás szinte mindenkinél az, hogy elvitathatatlan történelmi érdemei ellenére sem kanonikus képviselője a magyar irodalomnak. Jellemző, hogy válogatott műveinek két modern kiadása (az egyik a Magyar klasszikusok, a másik a Magyar remekírók sorozatban jelent meg) azt a megoldást választotta, hogy afféle vegyes felvágottat tett közzé: egy kicsit mindenből, a versekből is, a fordításokból is, a levelekből és útirajzokból is, az autobiografikus munkákból is, a kritikákból is stb. Nem nyíltan, de azért félig-meddig bevallottan azt képviselve, hogy egy érdekes-érdemes alkotóról van szó, aki ezt is, azt is írt, de igazán nagy művei nincsenek.

 

De hát akkor miből gondoljuk, hogy Kazinczy nemcsak nagy nevelő, de egyenesen nemzetnevelő, a szó Schütz Antal-i értelmében? A schützi meghatározás egyik lényeges eleme a nagy egyéniség volt. A nagy 19. századi pedagógus-filozófus, a ma sokadik reneszánszát élő Otto Willmann sokat idézett mondása szerint „Wer unterrichten will, muss etwas können, wer erziehen will, muss etwas sein”. (Aki tanítani akar, annak tudnia is kell valamit, aki nevelni óhajt, valaki kell legyen.) Nos, Kazinczy valaki volt. Johannes Hessen, az értékfilozófia huszadik századi egyik legnagyobbja kis könyvecskéjében (Die Bedeutung des Vorbildes für die Erziehung. Bonn, 1946.) lényegében a willmanni mondást kommentálja, fejti ki, pontosítja. A Vorbild, a példakép mint a pedagógia, a nevelés egyik legfontosabb, leginkább nélkülözhetetlen instanciája szerepel nála. De hát miben lehet, lehet-e egyáltalán Kazinczy – kivált napjainkban – Vorbild, példakép?

 

Azt hisszük, igen, méghozzá igen nagymértékben és alapvető terrénumokon. A továbbiakban ezt kíséreljük meg igazolni, felmutatni, körüljárni. Kezdjük egy végtelenül rokonszenves, ám mégiscsak sokadrangú vonással. Egyik életrajzából idézünk: „Adósságai szaporodnak, hitelezői egyre jobban szorongatják, sógorával folytatott pörösködése kimeríti anyagi erejét. Megbízzák Zemplén vármegye levéltárának rendezésével. Levéltárnoki tisztségét haláláig példás buzgósággal viseli. A sátoraljaújhelyi vármegyeházban ma is megvan az íróasztala, ma is az ő gyönyörű írásával sorakoznak egymás mellé a régi iratkötegek. Mindennap korán reggel begyalogol Széphalomról Sátoraljaújhelybe, a levéltárban dolgozik estig. Magával viszi ebédjét is. Neje, gróf Török Zsófia, szerény déli eleséget készít számára, ezt a levéltárban fölmelegíti s az előszobában megebédel. Ha zimankós idő van, nem megy haza éjjelre, hanem ott alszik a levéltári előszoba kanapéján. Levéltári munkájáért napi tíz garast kap.” Gondoljunk bele! Jóval túl a hatvanon, és egy országos hírű-nevű ember. Egy grófnő férje, féltucatnyi gyerek édesapja! De hisz tudjuk azt is, hogy amikor csak kezdte vármegyei szolgálatát, a jozefinikus időkben német lévén a hivatalos nyelv, és csak ő tudott a megyeházán németül, a német szövegeket magyarra, a magyar feliratokat, miegyebeket németre fordította. A bürokrácia akkor sem volt kisebb, az anyagok száma kevesebb a mainál (ha egyáltalán). Tamás Gáspár Miklós írta volt halhatatlan Eötvös-esszéjében, hogy „belegondolt-e valaki, micsoda munkát jelenthetett Kossuthnak saját kezűleg körmölnie az Országgyűlési Tudósításokat?” Nos, nyilván soha senki nem gondolt bele. (Ki tud egyáltalán ma még saját kezűleg körmölni?) Amiként Kazinczy produkcióját is alig-alig tudhatjuk felmérni. És most csak a hivatali dolgairól esett szó. De! Már az, hogy fiatalon is, késő öregségében is mintaképe volt az abszolút megbízható, szorgos és szorgalmas, rengeteget dolgozó hivatalnoknak, jelzés lehet a számunkra. Annál inkább, mivel a hivatalnokot intellektuel, pláne művészi szempontból – azt hisszük – joggal éri a megvetés, vagy legalábbis a lenézés. Hegel, tudjuk, másként vélekedett. (Megint egy idézet, a hivatalnok Kazinczy védelmében: „Hegel a modern államban alapvetően kétféle honpolgárt lát: az egyik magánügyeivel és megélhetésével foglalkozik, és a közügyekhez csak érdekein keresztül kapcsolódik – ezek az érdekek: a szabadság, a biztonság, a szellemi fejlődés –, amelyeket az állam garantálhat, az igazságosság is magánérdek, mert azt óhajtjuk, ne érjen bennünket igazságtalanság. A másik osztály azoké, akiknek a dolga közvetlenül a közérdek, a közjó, tehát a szellem szolgálata, akik semmilyen partikuláris rendhez nem tartoznak: az elhivatott hivatalnokok, akiknek osztályában fölolvad a tudósoké és a lelkészeké”.) Ha példaképet keresünk, már itt találhatunk. De persze – említettük – épp csak nekifogtunk a munkának.

 

A Kazinczy-életmű terjedelemre, „súlyra” messze legnagyobb részét a levelezés kötetei teszik ki. Huszonkét kötetet adott ki elsőre az Akadémia, azóta ez néhány kötettel gyarapodott, és még néhánnyal fog is. Nincs ember, aki ezt a hatalmas opuszt – ha csak nem hivatali kötelességből – áttanulmányozta volna, vagy vállalná áttanulmányozását. De nem is erre akarnánk buzdítani senkit. Hanem annak átgondolására, hogy mi is volt igazándiból ez a levelezés. Németh László – az akkori viszonyokhoz mérten – igen találóan telefonközpontnak nevezte ezt a hatalmas korpuszt. Sokan, fejtegették – leginkább ékes szavakkal talán Szerb Antal –, hogy egészen más ez a levelezés, mint az írói-tudósi-értelmiségi levelezések általában. Hisz Kazinczy nem egy-két éppen aktuális gondját, hírét, információját osztotta meg barátaival, ismerőseivel, hanem mintegy országos és közös fórumot teremtett. Aki – levélben – hozzá fordult, egyúttal és egyszerre szinte minden írótársához is fordult, hiszen Kazinczy rendre másoknak is beszámolt a hozzá érkezett információkról, és amikor az adott levélírónak válaszolt, egyúttal a többieket is értesítette az épp fennforgó dolog meritumáról (vagy annak ellenkezőjéről). A levelezés egyszerre volt magán- és közösségi jellegű. Ezen a levelezések keresztül ismerték meg egymást a kezdő vagy éppen már befutottnak tekinthető írók, e levelezés volt vitáik, terveik, elképzeléseik fóruma, Kazinczyn, illetve levelezésén keresztül szerveződött mintegy „renddé”, osztállyá, réteggé (nincs rá megfelelő szó) a hazai értelmiség. Talán sikerült e néhány szóval érzékeltetnünk, hogy nem telefonközpontról volt, van itt szó, hanem... Igen, hanem az internetről, amelyet – ily módon – Kazinczy talált fel és alkalmazott a gyakorlatban. Az e-mailt, a blogot, a chatelést „szimulálta”, elővételezte, gyakorolta mintegy ez a levelezés, olyannyira, hogy még a hibái is jellemzőek rá. Mind a gépfüggőség (ezúttal levél-, levelezés-függőség formájában), mind a sokszor igen erős redundancia, a félreértés és félreérthetőség veszélye, és persze az erős szubjektivitás, hogy ne mondjam, az elfogultság. Sajnos ez a csodálatos levelezés, ez a 19. század eleji „háló” nincs feldolgozva. Sokan és sokszor foglalkoztak ugyan vele, de olyan típusú monográfiája, mint amilyet Fülep Lajos – a Kazinczyéhoz persze semmiképp sem fogható – levelezéséről Vekerdi László munkájában (Vekerdi László: Fülep Lajos levelezése. Tatabánya, 2009.) bírhatunk, még várat magára.

 

Levelezőként is, de utazóként (nemcsak, sőt talán elsősorban nem is tájakat, vidékeket, műemlékeket megtekinti, becserkészni szándékozó utazóként) is elsősorban „kollégái” érdekelték. Őhozzájuk utazott, vele, velük építette tovább a levelekben megkezdett vagy megalapozott ismeretséget. Ám e sokszoros kapcsolatok éppen nem voltak öncélúak. Egy – persze fogalmilag soha ki nem fejtett, ám Kazinczy életéből és oeuvre-jéből világosan kibontható, felismerhető – vízió, látomás, nagyszerű elképzelés állt e kapcsolatépítő, közösségteremtő, értelmiségszervező munkálkodás mögött. Egon Friedell írta klasszikus kultúrtörténetében, hogy míg a latin országokban, franciáknál, olaszoknál (még a spanyoloknál is) mindenkor volt és van „társaság”, valamiféle „creme”, amely közös ízlésvilágot, közös normákat, közös stílust teremt és képvisel, addig a németeknél ilyesmi legfeljebb kivételként, elszigetelt, egyedi-egyszeri esetként valósul. Nos, Kazinczy valami latinos dolgot képzelt el, valami ilyesmin dolgozott – fáradhatatlanul. Horváth János írta volt: Otthona nem az egykorú magyar föld és élet, nem az adott valóság, nem a jelen világ, hanem a jövőből előlegezett, képzeletbeli fényhajlék, kifinomult lelkek eszményi szalonja-ligetje, ahol máskép viselkednek, éreznek és gondolkodnak, más szabályú és zöngelmű nyelven társalognak, mint az alant nyüzsgő tömeg. Nem Bányácska, a maga sebző gondjaival, adósságaival, exekuciójával, megdermesztő aggodalmaival, hanem: ’Széphalom’; Széphalom, tele mindazzal a nevető, boldog, idilli előkelőséggel, nyugati urbanitással, mit e névbe, mikor megteremtette, rajongó lélekkel tartalomul lehelt. Széphalom a ’mindenek boldogsága’, Széphalom a ’nemzeti becsület tüze’, Széphalom a ’szent és hív érzések’, Széphalom a rokokó idill, a ’poétai berek’, az új Arcadia, Széphalom a jövő, Széphalom a kiművelt magyar nyelv, Széphalom az ízlés tündérpalotája! Felírta e nevet deszkatáblára, birtoka határán. Felírta verseibe. Felírta, örökre felírta levelei ezreinek dátumába, küldve, röpítve a szép nevezet szárnyán az óhajtott ideált: a régi nyomába, a régi mellé új religiót, az ízlés religióját. Azt hiszem, e megható fikció, e szellemi fata morgana sugártörésébe fölemelve érthető meg s méltányolható leghelyesebben Kazinczy történeti alakja...” A horváthi jellemzést mi legalábbis ebben az értelemben véljük érthetni. És ezért nem annyira az éteriséget, a fikciót, a valóságfelettiséget emelnénk ki, hanem éppen azt, hogy e „fikciót” Kazinczy – leveleiben is, utazásai során is, értelmiség- és irodalomszervező munkálkodása során is megvalósította. A nyugati urbanitást valóban elhozta hozzánk.

 

Említettük, hogy Kazinczy nagy utazó volt, hozzátéve, hogy elsősorban emberi-kollegiális kapcsolatok jegyében utazott. Ám nemcsak ilyen értelemben volt nagy és példamutató utazó. Busa Margit remek (és vaskos) összeállítása e teljes Kazinczy oeuvre-ből válogatva (Kazinczy Ferenc utazásai. Bp.–Miskolc, 1995.) azt a Kazinczyt mutatja be, akit ma a kulturális turisztika szupersztárjaként említhetnénk. Minden, de szó szerint minden érdekelte az általa meglátogatott számtalan helyen: a táj, a műemlékek, az új építmények, a házak, az utcák, az emberek (ezúttal nem a kollégák), az életmód, az étkezés, az oly sokszor és oly sok mindenben eltérő szokások, „erkölcsök”, az adott hely múltja és jelene, sőt – lehetséges, vagy kívánatos, talán csíraszerűen már meg is lévő, kibontakozásra kész – jövője stb. Nem baedekerrel a kezében járta az országot (és oly sokszor, oly otthonosan Bécset is), de ő maga használható (lenne) baedekernek. Busa Margit könyvét elolvasva lenne igazán érdemes, érdekes, végigjárni Magyarországot. (Egy kitűnő mai író, Lukáts János épp napjainkban tesz erre kísérletet.)

 

Szóltunk az „internetező”, a kulturális turisztikát csúcsszinten művelő Kazinczyról. Elmaradhatatlan, hogy ne szóljunk az egyik legnagyobb és legjobb magyar olvasóról. Kazinczy csöppnyi gyerekkorától az írott szó, a betű szerelmese volt. Olvasott éjjel-nappal, odahaza és utazásai közben, barátainál megpihenve és börtönlakóként (érdemes itt megjegyezni, hogy hatalmas börtönkönyvtárából – mindenkor könyveket kért rabsága idején – háromszáz kötetet otthagyott, későbbi rabok kedvére-hasznára). És korántsem csak szépirodalmat, régi és kortárs magyar, antik és korabeli európai, elsősorban francia és német szépirodalmat, hanem szakkönyveket, történelmi, földrajzi, művelődés- és művészettörténeti, filozófiai és teológiai munkákat is – szekérderékszámra. A recens német tudományosságban olyannyira otthon volt, mint alig valaki – manapság. De nemcsak a „tartalom” érdekelte. Az egyik első bibliofil volt hazánkban. A szép betű, a művészi nyomtatás, a „megkomponált” könyvoldal, a metszetek (nem függetlenül egyébként is hatalmas képzőművészeti érdeklődésétől, remek képzőművészeti ízlésétől) is végtelenül érdekelték. Jelentős bibliofil gyűjteménye volt, igaz, de mi ezt is pozitívumnak tekintjük, amikor adósságai már végtelenül nyomasztották, bibliofíliáit adta el, de gondosan megőrizte „munkakönyvtárát”.

 

Szinte a napokban jelent meg Pogány György magisztrális esszéje (szaktanulmánynak álcázott esszéje) a 3K hasábjain (Pogány György: Kazinczy Ferenc és a könyvtárak. 3K 2009. 6. sz.) Ebből a minden filológiai akríbiával felszerelt írásból tudható, hogy Kazinczy nemcsak – a kor méreteihez képest – hatalmas magánkönyvtárral rendelkezett, hogy nemcsak fölötte szorgalmas és buzgó látogatója volt a nagy közgyűjteményeknek, de önálló, ma is korszerű (sőt ma igazán korszerű) nézetei, koncepciói voltak a könyvtárügyről, a könyvtárakról, még a katalógusokról, könyvjegyzékekről is. És – hadd jegyezzük meg ezt is – Kazinczy csodálatos társalgó, nagy causeur volt. Ezt nemcsak kortársai tanúbizonyságaiból tudhatjuk, ezt bizonyítja szinte minden leírt, ellenőrizhető sora is. Levelei, autobiográfiái, útleírásai, beszámolói stb. Persze hogyan is lehetett volna tervbe (és munkába) venni egy országos „szalon” megteremtését, ha a minden szalonélet ezen alapkövetelménye hiányzik. És – megint csak a szalonélet követelménye – nagy udvarló, nagy szerelmes (szinte goethei méretekben), a nők, az asszonyok és leányok nyelvén kitűnően tudó ember is volt.

 

Sorolhatnánk még a terrénumokat, de tán ennyi is elég lehet annak demonstrálására, hogy valaki, igen nagy valaki volt Kazinczy. Vörösmarty – mondjuk – persze mérhetetlenül, összehasonlíthatatlanul nagyobb költő volt. De lehet-e példakép, értelmiségi, szellemi ember számára példakép Vörösmarty? E sorok írója emlékszik arra, amikor egyik barátját a magyartanárnő durván ledorongolta, mert – iskolai dolgozatban – megengedte magának a megjegyzést, hogy neki József Attila nem példaképe. A verseit szereti, de semmiképp sem szeretne hozzá hasonló lenni. És Kazinczy?

 

Mi azt hisszük, igaza volt Németh Lászlónak, amikor értelmiségi társadalmat jósolt-vizionált-követelt. Azt hisszük (ennyiben még a mai marxistákkal, például Szerdahelyi Istvánnal is egyetérthetünk), hogy a szellem az alapvető, hogy a trendek az értelmiségi társadalom felé mutatnak, hogy mindenkinek a szellem emberévé kell válnia. Akkor pedig ki más lehetne a nemzet, az értelmiségivé válni akaró, kényszerülő nemzet nevelője, mint a szellem emberének ez a csodálatos, 250 esztendeje született ritka szép példánya, Kazinczy Ferenc?

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: