Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Katsányi Sándor: KatKézikönyvtárunk: problémák és perspektívák

Nyomtatási nézet

A kézikönyvtárba kívánkozó művek kínálata az elmúlt tíz évben meghökkentően magasra szökött. A friss kiadású általános lexikonok száma pl. csaknem megtízszereződött. Az áttekintés egyre nehezebbé válik, nemcsak a burjánzó mennyiség miatt, hanem más, új jelenségek következtében is. Korábban tisztán elkülönülő klasszikus műfajok egybevegyültek, egymásba olvadtak, nem is szólva a próteuszi névváltozásokról. (A Magyar Larousse például enciklopédiának mondja magát, valójában azonban lexikon, ámde egyben értelmező szótár is, kivéve zárókötetét, mely valóban enciklopédia, azt viszontMemo-nak nevezik.) Súlyosabb gond a minőség felbomlása. Korábban, az állami dominanciájú könyvkiadás éveiben a kézikönyvek kiadása szűk körre korlátozódott, ami egyrészt elkényelmesítő monopolhelyzetet teremtett, másrészt viszont eleve biztosított egy bizonyos színvonalat. Ma sokan és sokféle szinten adnak ki kézikönyv jellegű műveket, élelmes vállalkozók fedezik fel egyrészt tartalmilag a fehér foltokat, másrészt az üzleti lehetőségeket. Dudvaként áradnak el a piacon a sebtiben összehordott, nem ritkán összelopkodott adathalmazok, melyek borítójukon kézikönyvnek hirdetik magukat, s melyek terjesztői előszeretettel célozzák meg az iskolákat s az iskolások szüleit. Elszaporodtak a kalózkiadások: idejétmúlt művek évszám nélküli reprintjei.

S ha az értéktelen művek ocsúját a könyvtárosi szakértelem még el is választja az értékes terméstől, még mindig választania kell az utóbbiak között egy-egy kiadványtípuson belül megjelenő, különböző szerkesztői elveket, különböző irodalom-, sőt világszemléletet képviselő művek között. Végül – de nem utolsó sorban – gondjainkat tetézve mind gyakrabban kényszerül a könyvtáros választásra a hagyományos formában és a CD-ROM alakban párhuzamosan megjelenő kiadványok között is.

Summa summárum, tájékoztatási eszköztárunk a szocializmus évtizedeiben egy lakótelepi parkhoz hasonlított, megtervezett, kissé kopott és elhanyagolt, szerény, könnyen áttekinthető parkhoz. Eltévedni nem lehetett benne, ettől igazán nem kellett félnünk. A mai állapot: őserdő, csodálatos mamutfenyők és dudva, muhar, rendezetlenül és szabadon tenyészve.

Az őserdőben nem lehet olyan módszerekkel tájékozódni, mint egy lakótelepi parkban. Többről van itt szó, mint praktikus állománygyarapítási döntésről. Információs környezetünk változott meg, a növekvő kézikönyv- kiadás mögött a társadalom növekvő tájékozódási igénye érhető tetten. A könyvtáraknak ebből a változásból kiindulva kell újra gondolniuk feladataikat és módszereiket.



Ehhez az újragondoláshoz kíván ez az írás néhány szemponttal hozzájárulni. A szerző azt kutatja, hogy az információs szokások és az információs piac változásai mit jelentenek az iskolai könyvtár (és részben a gyerekkönyvtár) céljai felől tekintve. Ha problémafelvetései az olvasót a kérdések továbbgondolására, esetleg más válaszok megfogalmazására késztetik: a töprengések papírra vetése nem volt hiábavaló.

 

A bőség zavara és haszna

Induljunk ki a közismert elvekből. A kézikönyvtári ismeretekbe való iskolai (vagy gyermekkönyvtári) bevezetés feladata egyfelől az eszközök használati technikájának megtanítása, másfelől az eszköztípusok sajátságainak megismertetése. A használat technikáját elégséges – talán célszerű is – egyetlen jól kiválasztott mű segítségével megalapozni, az eszköztípus bemutatásánál viszont célszerűbb több műre támaszkodni.

Korábban ez a két feladat gyakorlatilag egybemosódott, mivel egy-egy típusból csak egyetlen mű létezett. Volt az értelmező szótár, az irodalmi lexikon, az angol szótár stb., változatosságot mindössze ugyanannak a műnek bővebb-kurtább kiadása jelentett. Aki megtanulta pl. a Magyar értelmező kéziszótár kezelését, az egyúttal megismerte a műfaj egyetlen (gyakorlatilag hozzáférhető) eszközét, s ez az ismeret akár harminc évig is elégséges volt. Ez kényelmes – túlontúl is kényelmes! – helyzetet teremtett, ami azonban az eszközrendszer csigalassú változásának idején még járható útnak bizonyult. Ma már nem az. Most arra számítva kell az eszköztípusokat bemutatnunk, hogy tíz év múlva már nem ugyanezek a művek lesznek egykori tanítványaink kezében. Ezért a konkrét művek konkrét használtatásán túl nem kevésbé fontos az egyes eszköztípusok lényegének, funkciójának, alakváltozásainak bemutatása. Ez teszi majd képessé a tanulókat arra, hogy az eléjük kerülő új formájú információs eszközök sajátságait is felismerjék, információs értékeit képesek legyenek megítélni. Az eszköztípusok ismeretéről szólva itt természetesen nem verbális, definitív ismeretekre gondolok, hanem – a könyvtárhasználati képzés alapelvének megfelelően – többféle mű gyakorlati használata és összehasonlítása során szerzett tapasztalati tudásra.

Mindebből az következik, hogy az iskolai kézikönyvtár összeállításánál nem lehet megelégedni egy-egy eszköztípus egyetlen – optimális – képviselőjével, hanem feltétlenül szükség van a műfaj bemutatását lehetővé tevő változatokra is. Pl. nem elég a Magyar szinonimaszótár, csak a Magyar szókincstárral együtt tudjuk a műfajban rejlő variánsok lehetőségeit is bemutatni; nem elég egyetlen, mégoly jól használható általános kislexikon, a műfaj jellemzéséhez legalább három-négy szükséges. Nem azért van szükség a korábbinál gazdagabb kézikönyvtárra, mert a piac erre csábít, hanem azért, mert a megváltozott információs környezetben az iskolai könyvtár csak így tudja teljesíteni alapvető feladatát.

 

Az igazi és az ifjúsági kézikönyvek

Az alapvető tájékoztatási eszközökön kétféle változást figyelhetünk meg: adattömegeik növekedését (elsősorban a számítógépes adatfeldolgozás új lehetőségeinek hatására) és a korábbi merev műfaji határok feloldódását. Például a hajdani Magyar szinonimaszótár 30 ezer lexikális egységet tartalmazott, az 1998-as Magyar szókincstár viszont 80 ezret, s az utóbbi a szinonimák mellett az ellentétek szótára is, szólásgyűjtemény is, sőt értelmező szótárként is használható. Számíthatunk rá, hogy a számítógépes adatfeldolgozás további térhódítása nyomán egyre hatalmasabb s egyre heterogénebb tájékoztatási eszközökkel kerülünk szembe.

Hogyan válaszolhatnak erre a jelenségre az iskolai és a gyermekkönyvtárak? Két úton indulhatnak el. Az egyik út a leegyszerűsítés. Sorra jelennek meg az eredeti tájékoztatási eszközök ifjúsági, ad usum delphini kivonatai. (Példánknál maradva: a Szinonimaszótár diákoknak vagy Tótfalusi István Színes szinonimaszótára.) Ezek – ellentétben az ismertetett általános tendenciával – mennyiségileg szűkre szabottak, tartalmi körük pedig ugyancsak beszűkített, pontosan behatárolt. Iskolai és gyermekkönyvtári létjogosultságuk nem vitatható, de kizárólagosságuk vagy túlsúlyuk veszélyes zsákutca. Ezek ui. nemcsak bevezetnek az igazi tájékoztató eszközök világába, de egy szinten már el is zárnak előlük. Mintha a magyartanárok Homérosz szövegei helyett mindvégig ifjúsági Homérosz-átdolgozásokat olvastatnának.

Van más út is, nehezebben járható, de messzebbre vivő: megtanítani a fiatalokat eligazodni a modern tájékoztató művek szó-dzsungelében is. Meg kell tanulniuk problémáik szabatos megfogalmazását, a keresőrendszernek megfelelő verbalizálását, tájékozódniuk kell az ismeretek halmazai között. A jövő tájékoztatási eszközei ugyanis várhatóan a jelenleginél is gigászibb és heterogénebb tárak lesznek. (Gondoljunk pl. az internet szerepére, jellegére!) Ezek használatához nem az ifjúsági, leegyszerűsített feldolgozások vezetnek el, hanem az ezeknél keményebb igazi eszközökkel való gyakorlat.

 

Hagyományos és számítógépes eszközök

Tudjuk, hogy a kiadványtípusok közül éppen a tájékoztató eszközök – bibliográfiák, repertóriumok, lexikonok, szótárak – körében terjed leggyorsabban a számítógépes változat, a kézikönyvtári jellegű művek mind nagyobb része CD-ROM formában (is) megjelenik. Ideális esetben, ha az információhasználatra való nevelés nem eszközökből, hanem a megoldandó probléma elemzéséből indul ki, ez nem jelent nagyobb gondot.

A valós helyzet azonban korántsem ideális. Az iskolai oktatásban mereven szétválik az informatikai és a könyvtárhasználati diszciplína. Eszményi esetben az általános informatika, – mint egy kétszárnyú ajtó – egyfelől a számítógép használatának technológiájára nyílna, másfelől a legtágabban értelmezett információkeresésre, egyaránt beleértve a számítógépes információkeresést és a hagyományos könyvtárhasználatot.

Ez azonban tantervi kérdés. Milyen legyen ebben a vonatkozásban a kézikönyvtárunk? Minden lehetséges módon sugallnia kell a kétféle, hagyományos és gépi tájékozódás lényegi egységét, funkciójának azonosságát. A könyvtárnak lemondani a számítógépes tájékozódási eszközök jelenlétéről és intenzív használtatásáról: hosszabb távon öngyilkosság. A mindkét formában párhuzamosan megjelenő lexikonokat és más kézikönyvtári műveket (pl. Magyar és nemzetközi ki kicsoda) célszerű mindkét formában beszerezni, mert didaktikai szempontból a párhuzamos használtatás minden másnál meggyőzőbben rávezeti a fiatalokat arra, hogy nincs abszolút jó eszköz, hanem mindig az adott probléma megoldásához kell a legmegfelelőbbet kiválasztani és annak lehetőségeit célirányosan kihasználni.

A párhuzamos beszerzés célját egy közművelődési könyvtár azzal indokolta, hogy az idősebb olvasókat így tanítja meg és bátorítja a számítógépes eszköz használatára. Lehetséges, hogy a számítógép mellett felnövő fiatalokat az iskolai és gyermekkönyvtárakban hovatovább a hagyományos könyv használatára kell így tanítani és bátorítani?

 

A kézikönyvek színelváltozása

A legtöbb formai-szerkezeti-stiláris változás a szorosan vett kézikönyvek terén következett be. A legszembetűnőbb a szöveg hagyományos uralmával szemben a kép előtérbe kerülése, társszereplővé, sőt olykor főszereplővé válása, másrészt a korábban szélesen hömpölygő szöveg mozaikdarabokra bomlása. Nem nehéz felismerni: kézikönyveink metamorfózisa az általános kommunikációs stílusban bekövetkezett változásokat tükrözi. A televíziós, videós kultúra támasztotta képigény elől a hagyományos kézi-
könyvek sem tudtak kitérni, még kevésbé annak CD-ROM változatai. Új kézikönyv-típus született: a nem földrajzi értelemben vett atlasz. Az igényesen szerkesztett SH-atlaszok köteteiben a kép egyenrangú a szöveggel, még az olyannyira elvont tárgykörben is, mint a filozófia. A könyvtári probléma ott kezdődik, amikor a kép már triumfál a szöveg fölött. Történelmi korok, civilizációk, vallások, technikai bravúrok és természeti jelenségek káprázatosan illusztrált, de verbálisan szerény információértékű képeskönyveit ontja a könyvpiac. Fogadjuk el, mint a korunk nyelvén szóló információs üzeneteket? Vagy utasítsuk el, mint a valódi információtól az üres látványosság felé való csábítás eszközeit? Hol a határ, amíg a látvány az ismeretet szolgálja?

Ami a szöveget illeti: az ismeretközlés hajdani lassan hömpölygő lineáris stílusát staccatok váltották fel, ismeretmozaikok laza egymás mellé rendelése. Tipikus példája ennek újabban a divatossá váló krónikaműfaja: tömör információegységek az időrend laza fonalára fűzve. A stílusváltás mögött (ami mellesleg szólva a szépirodalomban is megfigyelhető) ott bujkál a számítógépes szövegfeldolgozás karaktere, okként, okozatként vagy mindkettőként.

A műfaj legújabb termékeinél, a (témaválasztásukban) kézikönyvre emlékeztető CD-ROM-okban egyszerre jelentkezik a képek hangsúlyos előretörése, a szöveg mozaikos tördeltsége s az információnyújtás és a szórakoztatás labilis egyensúlya. Kézikönyvtári probléma még ez? Dzsungelbe értünk. De ha non scolae, sed vitae discimus (nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk), akkor a hagyományoslakótelepi park, vagyis az iskolásan rendezett, hagyományos kézikönyvek világa mellett ebben a bizonytalan kiadványdzsungelben is meg kell tanítani a fiatalokat a tájékozódásra, az érték és az értékhiány felismerésére.

 

Információ és érték

Az információs eszközök használati technikájának megtanítása mellett – eddigi fejtegetéseink ezt kívánták alátámasztani – egyre fontosabb szerepet kap azok kritikai megítélésének megtanítása.

Első fokozatként el kell érni, hogy a tanuló rendelkezzék a szakmailag korrekt,  és az egyértelműen hibás, kontár, rossz művek szétválasztásának képességével. (Elképzelhetőnek tartom pl. azt, hogy a tanulók elemezzék az irodalmi alakokat bemutató különböző lexikonok információs eszközértékét, köztük azt a névtelen kalózkiadást is, mely Bovarynét a madame M-jéhez sorolja be.)

Kevésbé egyszerű a feladat, amikor nem az érték és annak nyilvánvaló hiánya áll szemben egymással, hanem különféle eltérő értékek. 
Pl. a könnyebb áttekintés előnye egy kivonatos műnél, a nagyobb adatgazdaság az eredetinél. Vagy pedig a kellemes látvány értéke egy atlasz-jellegű kézikönyvnél, gazdagabb verbális információs anyag egy hagyományos kiadványnál. A tanulókat a választás művészetére kell megtanítanunk: mérlegeljék szabatosan saját információs céljaikat, tudják kiválasztani az ennek megfelelő eszközt, legyenek tisztában választásuk előnyeivel és hátrányaival.

Nem könnyű feladat? Valóban nem. S természetesen nem (csak) a könyvtáros feladata, hanem az iskola egészéé. A könyvtáros felelőssége viszont, hogy megteremtse ehhez az átfogó pedagógiai feladathoz az információs eszközök nélkülözhetetlen hátterét, a kézikönyvtárat. Maga a feladat azonban megkerülhetetlen, ha komolyan vesszük az iskola és a társadalom kapcsolatát, az információs társadalom fogalmát és az ebből fakadó pedagógiai feladatokat. Ha elutasítjuk: az információs társadalom nem a társadalmat fogja értékeiben gazdagítani, hanem csak a technikát és az üzletet.

S még nem szóltunk a tájékoztató eszközök ideológiai értékrendjéről.

Az elmúlt évtizedek színtelen egyformasága után ma a népszerű tájékoztató kiadványok nagy része határozott ideológiát tükröz. Elég csak a közkézen forgó általános lexikonokba beletekinteni. Van, amelyik (beveze-
tőjében) nemzetközi jellegét tekinti legfőbb erényének, miközben a magyar vonatkozások szerepeltetésével marad adós, van, amelyik kifejezetten Magyarországra koncentrál. Van magát objektív szemléletűnek hirdető, és van kifejezetten katolikus álláspontot valló általános lexikonunk.

E téren aligha lehet más álláspontunk: tanulják meg a fiatalok a tudatos választást, s ezt tegye lehetővé a kézikönyvtár jól átgondolt kínálata.

S ehhez még tegyük hozzá az időszerűség-régiség dilemmájának problémáját. Hosszú évtizedek ellenhatására a 90-es évek elején kialakult egy bizonyos régiség kultusz, melynek információs gyümölcse egyrészt számos, a tudományos életben sokáig nélkülözött, fontos kézikönyv reprint kiadása, másrészt már a maguk korában is gyenge lexikon- és kézikönyv-bestsellerek újra megjelentetése.

A múltnak valódi értékeitől vagy hibáitól független fölé- illetve alábecsülését semmi sem tudja jobban kiigazítani, mint a korabeli információs művek tárgyilagos tanulmányozása. Ilyen megfontolások alapján mérlegelhetjük a reprintek kézikönyvtárba helyezését.

A fiatalokkal foglalkozó könyvtárosok nehezen mondanak le arról, hogy a könyv információs szerepe mellett – sokszor helyette – ne foglalkozzanak a könyv múltjával, humán értékeivel. Nem is kell erről lemondani, sőt még csak nem is szükséges kilépni az információs eszközök köréből. A magyar művelődéstörténet egy-egy nagy lexikai teljesítménye ugyanis hű képe a kor szellemi arculatának. Az Új magyar lexikon, a Révai, a Pallasa Közhasznú ismeretek tára az értők számára beszédesebben szól a magyar művelődéstörténet egy-egy korszakáról, annak tudományos teljesítményéről és ambícióiról, világképéről, szellemi erényeiről és gyarlóságairól, mint szinte bármi más. S maguk a tanulók is képesek lesznek ezt az arculatot felfedezni, ha a könyvtárhasználati technológián túl problémalátásra, eszközkritikára, értékválasztásra is neveli őket a kézikönyvtár, a könyvtáros, az iskola.

S aki megtanulta a múlt nagy lexikon-teljesítményeiben meglátni a kor uralkodó eszméit, az a jelen hasonló vállalkozásaiban is ki tudja majd tapogatni annak fő tendenciáit, érdemeit s hibáit. Végső soron – a kézikönyvtár eszközein keresztül is – erre kell megtanítani a fiatalokat. Ez a mi munkánk.

 

Katsányi Sándor

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: