Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Bényei Miklós: Könyvtáros szemmel a honismereti-helyismereti olvasókönyvekről

Nyomtatási nézet

Elhangzott Kiskunfélegyházán, 1999. október 15-én, a „Honismeret az iskolában” című tanácskozáson

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a megtisztelő felkérést. Köszönöm, mert könyvtári munkakörömben évtizedek óta foglakozom helyismereti tevékenységgel és a mai témáról is sok mondanivalóm lenne. A rendelkezésre álló idő korlátozott volta miatt azonban e sokágú, összetett kérdéskörnek csak néhány részletét érinthetem; igaz, itt-ott kissé túllépve a számomra megjelölt tartalmi kereten, ugyanakkor közelítve tanácskozásunk fő címéhez.

Először is arra kívánok utalni, hogy hazánkban a lokalitás iránti érdeklődés és annak felkeltése, majd az iskolai tananyagban való megjelenése, a honismereti ország- és tájismertető irodalom megteremtése, valamint a helytörténeti emlékek és a néphagyományok összegyűjtése több mint kétszáz éve a felvilágosodás hatására és a nemzeti mozgalom hajnalán kezdődött. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az 1777-ben kibocsátott királyi tanügyi rendelet, a Ratio Educationis már előírta a gimnáziumok első évében az iskolaváros nevezetességeinek és az adott megye földrajzának tanítását. Ezt követően az állami és felekezeti tantervekbe rendszeresen helyet kapott – ilyen vagy olyan mértékben – a helyi információk oktatásának követelménye. Az utóbbi évtizedekben pedig főleg a szakköri tevékenység kibontakozása és az országos középiskolai tanulmányi verseny helyismereti, helytörténeti pályatételei hoztak új színt e területen. Érdemes lenne alaposan feltárni a honismereti mozgalom különböző szakaszainak, közelebbről az iskolai munkára gyakorolt kedvező befolyásának történetét is. Adósak vagyunk a hazai helytörténeti irodalom, valamint a többi regionális, lokális irányú tudományos vizsgálódás és a szépírói szociográfia fejlődésének részletes bemutatásával is. Lassan-lassan elfelejtjük, hogy korábban is szép számmal születtek olyan helyismereti-helytörténeti kiadványok, szöveggyűjtemények, kalauzok stb. – utoljára a hetvenes években –, amelyek az iskolai oktatásban való hasznosítás szempontjait is figyelembe vették. A hon- és helyismereti tevékenység szerves részét képezte és képezi a lokális dokumentumok megmentését, megőrzését és hozzáférhetővé tételét célzó múzeumi, levéltári és könyvtári gyűjtés, rendszerezés.

A tudatos könyvtári gyűjtés eleinte a hajdani gimnáziumi és kollégiumi, majd a múlt század utolsó harmadától a városi könyvtárakban folyt. Kiemelkedő állomás a Fővárosi Könyvtár Budapest Gyűjteményének létrejötte 1913-ban. Az ötvenes-hatvanas évektől a megyei könyvtárak kötelező feladata a helytörténeti anyag és a megyére vonatkozó kurrens irodalom beszerzése, feldolgozása. A hetvenes évektől újból felzárkózott néhány régebbi és újonnan szervezett városi, sőt egy-két nagyközségi könyvtár is; az önkormányzatiság újjáéledése pedig általában kibővítette a települési könyvtárak helyismereti gyűjtő-, feltáró és tájékoztató munkájának hatókörét. Bár az egyetemi, főiskolai, egyházi, továbbá több helyen az iskolai és más intézményi könyvtárakban is fontos helytörténeti dokumentumokat őriznek, ezek szerepe az önkormányzati gyűjteményekhez viszonyítva kiegészítő jellegű.

E roppant vázlatos visszapillantásból is kitűnik, hogy a gazdasági-társadalmi-politikai fordulat, az ún. rendszerváltás sodrában hosszú és kemény viták nyomán elfogadott, tavaly életbe lépett Nemzeti alaptanterv hon- és helyismereti passzusai messzire visszanyúló történelmi előzményekre támaszkodhattak. A dokumentum egyrészt összegezte, megerősítette a lokális ismeretek oktatásában addig jelentkező törekvéseket, másrészt kitágította azok körét és új feladatokat is meghatározott. Nemes szándékai tükröződnek a nemzeti kerettantervek általam látott, szeptemberi változatában is. A NAT azáltal, hogy a műveltségi területek oktatásának közös vagy általános követelményei között első helyen említi a Hon- és népismeret, azon belül a szülőföld- és lakóhelyismeret információanyagát, a korábbiakhoz képest egyértelműen megemeli annak pedagógiai rangját és remélhetőleg értékét. A tantárgyközi, vagyis minden tantárgyra kiterjedő szerep egyúttal átfogó jeleget kölcsönöz a honismereti tudnivalóknak, elősegíti az egységesebb nevelői hatás érvényesülését. Az pedig, hogy az életkori sajátosságokhoz igazodó számonkérés szintén kellő súlyt kap, a könyvtárosok munkájában is eligazító lehet. Szempontunkból különösen fontos módszertani elem a tanulók aktivitásának, öntevékenységnek hangsúlyozása, hiszen ez eleve feltételezi a könyvtárak felkeresését, a könyvtári kutatást is.

A szabadon felhasználható órakeret, a helyi tantervek kidolgozása, a pedagógusok módszertani szabadsága, egyáltalán a helyi sajátosságok kidomborításának igénye, továbbá a kerettantervek által felvetett modulrendszerű oktatás magában hordozza annak esélyét is, hogy a tantestületek a helyi, jelesen a helytörténeti, néprajzi, irodalmi, településföldrajzi, életrajzi és egyéb információk beillesztésénél mérlegeljék a könyvtári lehetőségeket is, különösen az adott iskola és a település önkormányzati könyvtárának kínálatát. Megkockáztatható az a feltételezés is, hogy a lokális ismeretek intenzívebb beépítése a tanintézetek nevelési programjába új lendületet adhat a honismereti mozgalom fejlődésének is.

A hon- és helyismereti információk iskolai közvetítésének újfajta lehetőségeit a pedagógusok és a könyvtárosok tulajdonképpen még csak most ízlelgetik. De máris születtek figyelemre méltó eredmények. Okvetlenül ezek sorába tartozik az a két módszertani kiadvány, amelybe sikerült beletekintenem. A Honismeret és életmód. Dózsa-program címmel napvilágot látott kötet a Kazincbarcikán szerveződött Borsodi Műhelyhez csatlakozó iskolák célkitűzéseiről és tapasztalatairól tudósít, a Veszprém Megyei Pedagógiai Intézet által közreadott Honismeret a Nemzeti alaptantervben és az iskolákban című füzet pedig az ottani helyi kísérletekről számol be. A könyvtárak sem akarnak lemaradni: ezt jelzi, hogy az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum még 1997-ben kiadott egy metodikai tanulmányt Helytörténet, iskola, könyvtár címmel.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az útkeresés, a kísérletezés jellemző a sommásan olvasókönyveknek nevezett oktatási segédletekre is. Készülve a mai napra, az OPKM-ben megnéztem a szervezők felhívására oda eljuttatott összeállításokat, jártam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, egy füzetet Salgótarjánból kaptam meg, kézbe vettem a hajdúbihari termést; együttvéve láttam kb. húsz kiadványt. Bizonyos, hogy ennél jóval több jelent meg, de ez a nem egészen két tucatnyi mennyiség is elegendő alapul szolgálhat egy-két következtetés levonásához.

Szembeötlő a sokféleség: alakban, terjedelemben, kivitelben, tartalomban; magától értetődőek a helyi és az iskolaszintek közötti eltérések, a szerzői, szerkesztői megoldásokban észlelhető különbségek. Közös viszont a pedagógiai-didaktikai cél, amelyet Mező András, a nyírbogdányi lakóhelyismereti tankönyv lektora általánosítható érvénnyel így öntött szavakba: erősítse a lakóhely megbecsülését, tiszteletet ébresszen és növeljen a gyermekekben a föld és a népe iránt, értékekre mutasson rá, és ezek fölfedezésének élményével gazdagítsa őket. Szemléleti egység fedezhető fel abban is, hogy az összeállítók tudatában vannak: egy-egy ilyen segédkönyvben nem képzelhető el a teljesség, csupán étlapot, választékot tárhatnak a tanulók és a pedagógusok elé, ráirányíthatják a figyelmet a fontosnak vélt helyi folyamatokra, eseményekre, objektumokra, népszokásokra, személyekre stb. Aztán más forrásokból kiegészíthetők az itt olvasottak.

A megismert és általunk olvasókönyvként emlegetett kiadványoknak két markáns csoportja különíthető el. Az egyikbe a regionális, vagyis a megyei és a budapesti irodalmi modulfüzetek, modultankönyvek sorolhatók; ezeket az általános iskolák ötödik-hatodik osztályainak szánták. Jól érzékelhető a gondolati, metodikai rokonság, ami azzal magyarázható, hogy mindegyik – noha szerzőik korántsem azonosak – a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Genius Loci Műhelyében keletkezett. A másik csoport kevésbé homogén: idetartoznak a szorosan vett helytörténeti tankönyvek (gyakran olvasókönyv megjelöléssel); sajátos változataik a didaktikai szempontokat messzemenően előtérbe állító munkáltató tankönyvek és a munkafüzetek. A két kategória között nincs merev válaszfal, hiszen az irodalmi segédletek is bőven közölnek művelődéstörténeti, néprajzi anyagot, a helytörténeti kötetekben pedig sűrűn találkozunk irodalmi adalékokkal. Az utóbbiak rendszerint kitekintenek a természeti viszonyokra és a népszokásokra is. Egyetlen, igaz, modellértékű példát találtam a történelmi forrásszövegeket tartalmazó szemelvény-gyűjteményre; ezt Kisvárdán tették közzé. Nem kifejezetten oktatási célra készült, de szerkesztői a tanításban való hasznosításra is gondoltak.

A második csoportot alkotó olvasókönyvek címeiben, alcímeiben egyaránt előfordul a honismereti, a helyismereti és a helytörténeti jelző. A látszólagos terminológiai bizonytalanság ez esetben nem zavaró. Bár véleményem szerint a nyelvi eltérés fogalmi különbségekre is utal, e három kifejezés olyan szoros rokonságban van egymással, tartalmilag annyira kötődnek egymáshoz, hogy esetleges felcserélésük a mindennapi – közelebbről az iskolai és a könyvtári – szóhasználatban nem okoz félreértést. Közös ugyanis a tárgy: egy mikrostruktúra vagy annak valamelyik eleme, más megközelítésben valamely földrajzilag, közigazgatásilag pontosan körülhatárolható hely (megye, város, városrész, község, természetföldrajzi egység stb.) vagy annak valamelyik időszaka, életjelensége, kiemelkedő személyisége stb. A szóban forgó művek többségében határozott törekvés mutatkozik arra is, hogy ezt a mikrovilágot, az adott helyet az országos, sőt olykor az egyetemes fejlődés áramlatába ágyazva, arra figyelve szemléljék, kimutatva a lokális és az országos kölcsönhatásait is.

Csaknem mindegyik kiadványban látható, hogy a szerzők vagy szerkesztők egy-egy alfejezethez, fejezethez, ha úgy tetszik: egy-egy leckéhez kapcsolódva feladatokat és kérdéseket fogalmaztak meg. Egyikük, a pestszentlőrinci Téglás Tivadarné írta: Amitől az olvasókönyv valóban iskolai munkára hangolható, az egyes olvasmányokat követő kérdés- és feladatrendszer, amely hol egyéneket, hol csoportokat szólít meg. Ezek jelentik ugyanis a tanulói öntevékenységhez a kiindulópontot, a biztatást. az olvasottak otthoni újragondolására, a közölt szövegek és képek, térképek alaposabb tanulmányozására, elemzésére, megvitatására ösztönöznek, a múzeumi, könyvtári, levéltári kutatásra sarkallnak, megszabják az egyéni vagy csoportos gyűjtőmunka témáját és nem egyszer módját, kijelölik a helyi látogatások városnézések, kirándulások konkrét irányát és helyszínét stb. Mivel a feladatok és kérdések megoldásához nagyon gyakran nélkülözhetetlen az iskolai vagy az önkormányzati könyvtár állománya, netán a könyvtárosok segítsége, feltétlenül szükséges, hogy a szóban forgó olvasókönyveket a könyvtárosok ne csak ismerjék, hanem a bennük foglalt kérdéseket, feladatokat behatóan tanulmányozzák és készüljenek fel a tanulók fogadására, várható kéréseik teljesítésére, illetve önálló munkájuk könyvtári eszközökkel történő támogatására.

Bánkiné Molnár Erzsébet, a kiskunfélegyházi kötet szerkesztője így vélekedik előszavában: mindent nem lehet egy kötetben bemutatni. Ez csupán törzsanyag [] A bővebb és kiegészítő ismereteket az érdeklődők elolvashatják az egyes anyagrészek után, illetve a tankönyv végén megadott szakirodalomból. S valóban: az olvasókönyvek nagyobbik hányada következetesen alkalmas bibliográfiai hivatkozásokat, részben az alfejezetekhez, fejezetekhez kapcsolva azokat, részben a felhasznált irodalom listájában. A tételek mennyisége és a válogatás színvonala igencsak eltérő. Ugyanez mondható a jóval ritkább ajánló bibliográfiákról, amelyeket olykor könyvtárosok állítottak össze. A kötet végi jegyzékekbe nem egyszer könyvrészletek, fontosabb cikkek, néha még könyvtári kéziratok is bekerültek, sőt egy helyen a vonatkozó levéltári állagokat is felsorolták. Szerencsés eljárás, ha a fejezeteket követő hivatkozások és az ajánló bibliográfia között kapcsolódás van: a rövid, utalásszerű tételek csak az azonosításhoz okvetlenül szükséges adatokat közlik, a teljesebb, pontosabb bibliográfiai leírás viszont a kötet végén megtalálható. Van, ahol még a könyvtári raktári jelzetet is feltüntették. Némelyik kiadványból viszont a további irodalomra való hivatkozás és a bibliográfia teljesen kimaradt. Jó lenne tudni, miért? Az összeállító pedagógiai szempontból nem tartotta fontosnak? Nem sikerült hozzáértő könyvtárost megnyerni a válogatáshoz? Anyagi megfontolásból, vagyis a hellyel való takarékoskodás miatt mellőzték? Bárhogy legyen is, a hiány a füzet vagy kötet iskolai felhasználhatóságát is rontja, hiszen mind a pedagógusokat, mind az érdeklődőbb tanulókat megfosztja a további tájékozódás lehetőségétől. Ezért sajnálatos, hogy egy kivételével hiányzik a helyi és megyei múzeumok, levéltárak, könyvtárak megemlítése is.

Nemigen vitatható, hogy a helyismereti-helytörténeti olvasókönyvek pedagógiai szerepe rendkívül fontos. Sokat segíthetnek a különböző tantárgyakat oktató tanítóknak, tanároknak az egységes lokális szemlélet kialakításában, az iskolai honismereti program lebonyolításában, továbbá az iskolai könyvtárosnak az állományépítésben és a tájékoztatásban. Reméljük, a műfaj meghonosodik és egyre több helyen jelenik meg ilyen segédlet. Mivel a technikai feltételek adottak, az is a közeli jövő valósága lehet, hogy multimédia lemezmelléklet is készülhet hozzájuk, netán eleve lemezen adják ki. Ugyan-akkor nyilvánvaló az is, hogy a hon- és helyismereti oktató-nevelő munka folyamatában nem elég egyetlen segédletre támaszkodni, szükséges az egykönyvűség veszélyének kikerülése. Egy igazán jó, igényesen kimunkált 
helyismereti tankönyv ugyanis azt az ellentmondást is magában hordozza, hogy a pedagógusok megelégszenek ennek használatával, megfeledkeznek a további lehetőségekről, így az iskolai és önkormányzati könyvtárak szolgáltatásairól is. Holott ezek gyűjteményeiben számos olyan helytörténeti-helyismereti monográfia, kézikönyv, forráskiadvány, folyóirat, újság, aprónyomtatvány, kép, hangfelvétel, számítógépes adathordozó stb. található, amelyek szintén eredményesen hasznosíthatók az iskolában, leginkább a tanulók önálló tevékenységében.

Talán most érkeztem e ahhoz a ponthoz, ahol egy egészen más természetű gondról és óhajról is szót ejthetek. A mostani tanácskozásra készülve is tapasztalhattuk, hogy milyen erőfeszítésekbe kerül a helyi olvasókönyvek összegyűjtése. A kötelespéldány szolgáltatás hézagai miatt a Magyar Nemzeti Bibliográfia sem képes tökéletes számbavételre és ugyanezen okból a megyei könyvtárakba sem biztos, hogy eljutnak. Mindazonáltal indokolt lenne megpróbálkozni azzal, hogy a helyismereti-helytörténeti olvasókönyvekből valahol, valamelyik könyvtárban országos gyűjteményt hozzunk létre. Az OPKM tankönyvtárában minden bizonnyal ideális helye lehetne az őrzésnek és a nyilvántartásnak. Esetleg a címek időnkénti közzétételének a feltételei is megteremthetők. Régi álom a többi helyismereti-helytörténeti kiadvány egy helyen történő összegyűjtése is. Az országos honismereti könyvtár magja Vácott már formálódik, célszerű lenne egyszer alaposabban megfontolni, megvitatni, hogyan tehetnénk ezt teljesebbé.

Könyvtáros szemmel örömmel tapasztaltam a könyvtárak és a könyvtárosok aktív jelenlétét a helyismereti olvasókönyvek megszületésénél. Néhány kiadvány valamelyik könyvtár gondozásában látott napvilágot. Ennél is fontosabbnak érzem, hogy a könyvtárosok közreműködése, a könyvtári dokumentumok hasznosítása szintén gyakori. Ez már önmagában is bizonyíthatja az iskola és a könyvtár egymásrautaltságát, de az együttműködés nem merülhet ki ennyiben. Ahhoz, hogy az oktatáspolitikai elgondolások, a széles ívű pedagógiai szándékok megvalósuljanak, szükséges az iskolai és az önkormányzati könyvtárak intenzívebb segítsége is. Mindkét intézménytípusban indokolt újragondolni, mérlegelni, hogy e feladatból milyen rész hárul rájuk, mit és hogyan teljesíthetnek.

Mindenekelőtt az iskolai könyvtáraknak kell arra törekedniük, hogy a korszerű pedagógiai elvárásokhoz igazodva a hon- és helyismeret területén is betölthessék az ún. forrásközpont, az információs centrum szerepét. A hazafias nevelés és az iskolák önbecsülése, identitástudatuk kialakítása megköveteli, hogy azok az iskolai könyvtárak is foglalkozzanak a helyismereti-helytörténeti anyag gyarapításával, amelyek erről eddig lemondtak vagy nem is gondoltak rá. Ott pedig, ahol folyik ilyen tevékenység, igazítsák ki, bővítsék a gyűjtőkörét Egy-egy általános és középiskolai gyűjteményben a lokális információhordozók három nagy tartalmi csoportját célszerű elhelyezni: válogatva, ún. referensz-szinten a település, tágabban a megye, a tájegység múltjáról és jelenéről tájékoztató és a névadó szellemi örökségének, kultuszának ápolását elősegítő kiadványokat, teljességre törekvően az iskola történetére vonatkozó dokumentumokat. Jogos kívánalom az állomány részletes feltárása, a számítógépes helyismereti adatbázisok megléte vagy azok iskolai használatának lehetősége. Az iskolai könyvtár helyszíne lehet a helyismereti témát feldolgozó tanóráknak, szakköri foglalkozásoknak, vetélkedőnek, közre kell, hogy működjön a tanulmányi versenyekre, pályázatokra való felkészítésben, az iskolai programok lebonyolításában.

Kétségtelen tény, hogy különböző – főleg történeti, szemléleti és anyagi – okok miatt az iskolai könyvtárak jelentékeny hányada jelenleg még nincs felkészülve a helyismereti-helytörténeti információk kívánt mérvű szolgáltatására, a pedagógusok tevékenységének kellő szintű támogatására. Éppen ezért nagy felelősség hárul a megyei, városi, kerületi és községi önkormányzati könyvtárakra, hiszen az utóbbi évtizedekben a hazai helyismereti tevékenység jórészt rájuk korlátozódott; gyűjteményeik, katalógusaik pedig állampolgári jogon bárki, így a pedagógusok és a tanulók számára is hozzáférhetőek. Immár törvényszabta, az ún. kulturális törvényben meghatározott alapfeladatukból is következik, de már jó ideje tudatosan vállalják az iskolai hon- és helyismereti oktató-nevelő munka sikerének előmozdítását, a részvételt a szülőföldismeretre, a lokálpatriotizmusra nevelésben. A gyermekrészlegek és a felnőtt olvasószolgálatok munkatársait az a felismerés vezérli, hogy a gyermekeknél, a fiataloknál még erős az érzelmi kötődés, a példakép, az otthonaz én iskolám, a mi utcánk (falunk városunk, megyénk) alaposabb megismerésének vágya. S a megcélzottak, az alsó- és középfokú tanintézetek tanítói, tanárai, diákjai gyakran igénybe is veszik szolgáltatásaikat: a könyvtári statisztikák és a szórványos felmérések alapján valószínűsíthető, hogy a helytörténeti-helyismereti dokumentumokat, információkat használók mintegy fele vagy még nagyobb hányada középiskolai és általános iskolai tanuló, és a pedagógusok, főleg a történelemtanárok befolyásos része is kéri a rendszeres segítséget.

A hon- és helyismeret előtérbe kerülése a tantervekben újabb lehetőség az iskolák és az önkormányzati könyvtárak kapcsolatának erősítésére, gazdagítására. Ehhez elengedhetetlen, hogy a könyvtárosok is alaposan tanulmányozzák a Nemzeti alaptanterv és a nemzeti kerettantervek vonatkozó előírásait, azokat gondolják át, saját intézményükben adaptálják. Hasonlóan fontos a helyi tantervek és az iskolai honismereti programok megismerése. Kölcsönösen előnyös lehet, ha részt is vesznek azok kidolgozásában, módosításában. Folyamatos teendő a gyarapítás, a feltárás, a tájékoztatás és a rendezvény-program hozzáigazítása a tantervi követelményekhez. Alighanem nagyobb figyelmet kell fordítani a cikk-kivágatok, a képek, az aprónyomtatványok, az audio-vizuális dokumentumok és a CD-ROM-ok beszerzésére. A kisebb gyűjteményekben is sürgetővé válik a mikroanalitikus feldolgozás. Az iskolai oktatás továbbra is igényli a helyismereti bibliográfiákat, a faktográfiai segédleteket, a szemelvénygyűjteményeket stb.; e téren új és nagyszerű távlatokat kínál a számítógép. A könyvtár kiállításokon mutathatja be új szerzeményeit vagy fontosabb dokumentumait. Nem nélkülözhető a közreműködése a tanulmányi versenyek, a pályázatok, az iskolai vetélkedő, során, és a szakkörök is kellő támaszra lelehetnek bennük. Az önkormányzati könyvtárak nemes feladata a pedagógusok helyismereti-helytörténeti kutatómunkájának támogatása. Közvetve bekapcsolódhatnak a kötelező továbbképzésbe is: tanfolyam-, évfolyam-, főiskolai és egyetemi szakdolgozatok stb. anyaggyűjtéséhez nyújthatnak semmi mással nem pótolható információkat, forráscsoportokat.

 

Meglévő állományuk, eszközeik birtokában, munkatársaik tapasztalatai révén az önkormányzati könyvtárak az adott településen, kerületben hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy az iskola könyvtára, illetve az iskolák könyvtárai következetes munkával, belátható időn belül felkészüljenek a tantervi kötelezettségekből fakadó tennivalóik színvonalas elvégzésére. Ma is számos formát, eszközt ismerünk erre s az élet, a gyakorlat nyilván újakat fog teremteni. Például: felhívhatják a figyelmet a kurrens dokumentumokra, netán a retrospektív beszerzés lehetőségére; átadhatják a helyismereti állomány fölös példányait; fénymásolatokat, esetleg fényképeket készíthetnek a nyomtatott vagy kéziratos dokumentumokról; átmásolhatják – hacsak szerzői jogi kötöttség nincs – a hangzó anyagokat, videokazettákat; átengedhetik a számítógépes bibliográfiai és faktográfiai adatbázisokat vagy azok egy részét; módszertani segítséget nyújthatnak a feltárásban, tájékoztatásban stb. S mindennél hatékonyabb a feladatok közös megoldása. Ez, vagyis a közös munka, a közös erőfeszítés, a szoros együttműködés lehet a legbiztonságosabb, legeredményesebb módszer.

Köszönöm a figyelmet. S köszönetet mondok mindazoknak, akik segítettek referátumom összeállításában.

Bényei Miklós

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: