Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Honffy Pál: Egy tankönyvszerkesztő emlékforgácsaiból

Nyomtatási nézet

II.

 

A Tankönyvkiadó kezdettől fogva nemcsak szigorúan vett tankönyveket adott közre, hanem szöveggyűjteményeket, tanári kézikönyveket, pedagógiai és módszertani munkákat, valamint az oktatásban fölhasználható más segédanyagokat is. Mindezeket a belső bizalmas szóhasználat egyéb kiadványok címén foglalta össze. Mindig éreztem ebben a megnevezésben (amelyre még visszatérünk) némi lebecsülést: a tankönyvek – igen, azok fontosak, de a többi csak amolyan ráadás, járulék. Az ötvenes és hatvanas években az egyéb kiadványok egy része is amolyan muszkiadvány volt; befolyásos szerzők gyakran jelentkeztek kiadási igénnyel, ugyanolyan tekintélyes hivatalnokok vagy lektorok ajánlásával fölszerelve, aligha lehetett hát visszautasítani a kézirataikat, amelyek között akadtak doktori disszertációk, részterületeken végzett kutatási beszámolók, okoskodó értekezések. Természetesen a baráti kapcsolat is közrejátszott egyes művek megjelentetésében.

Akkoriban senkit sem érdekelt, hogy a nyögvenyelős, szürke elméleti kötetek esztendőkön át csak a raktáraik polcait terhelték, hiszen a vásárlói érdeklődést mérő üzleti bevétel legföljebb statisztikai adatként merülhetett föl, a kiadó így is, úgy is megkapta az évenként igényelt dotációt.

A hetvenes évek elején lassan változni kezdett a helyzet. Harsányi Zoltán főszerkesztőé az érdem, hogy útnak indított egy nagyon gyakorlatias sorozatot magyartanárok számára A tanítás problémái címmel. Én akkor kerültem a kiadóhoz, amikor már megjelent négy-öt kis füzet a sorozatból, s magam is dolgoztam egy 4-5 íves kis tanulmányon. Minden egyes könyvecske a magyartanítás egy-egy viszonylag önálló részterületével foglalkozott, azt igyekezett körüljárni, kiemelve a gondokat, dilemmákat.

*

1970 decemberében meghívták szerkesztőségünket Pécsre, hogy tartsunk ankétot, közönségtalálkozót, kipuhatolni a magyartanárok véleményét és előadni további terveinket. Hogy ki kezdeményezte és ki szervezte meg az összejövetelt, azt nem tudom. Az ankéton egyhónapos szerkesztőségi munkatársként, reményteljes ifjoncként vettem részt. Legnagyobb meglepetésemre az érdeklődők zsúfolásig megtöltötték a hatalmas termet. A kollégák azonban inkább minket hallgatni gyűltek össze, semmint véleményt nyilvánítani, ámbár akadt néhány kérdés és hozzászólás is. A rendezvény befejeztével meghívtak bennünket a Baranya Megyei Pedagógiai Kabinet vezetői baráti beszélgetésre és vacsorára. (Akkor még így nevezték a későbbi Pedagógiai Intézetet.) Pörköltet főztek meg krumplit, megterített asztalok vártak bennünket, jó borocska is állt rajtuk. Észrevettem, hogy az egyik kolléganő elmélyülten magyaráz a mi vezetőinknek. Miután elbúcsúztunk vendéglátóinktól, az utcán valahogy a főkönyvelőnk mellé sodródtam.

Valaki megjegyezte:

  • Látom, nagyon udvarolt nektek az a csinos asszonyka!

  • Igen – válaszolta a főkönyvelő. – Azt kérte, hogy adjuk ki a férje tanulmányát.

  • És miről szól a tanulmány? – kérdeztem naivan.

  • Mit tudom én? Annyi szart (sic!) kiadunk, miért ne adnánk ki ezt is?

Meg voltam rökönyödve.

A bölcs Takács Eta sokkal árnyaltabban fogalmazta meg főkönyvellőnk triviális véleményét.

  • Tudja, Pali – mondta nekem – vannak a gyenge kéziratok között olyanok, amelyek azért nem végletesen rosszak. Lehet valami hasznuk. Esetleg csak annyi, hogy megerősítik az olvasót addigi tudásában. Vagy gondolkozásra, vitára ingerlik. Ezekről nehéz dönteni. Megfordulhat az ember fejében, hogy ha úgyis annyi mindent kiadnak nálunk, akkor ezt miért ne? Aztán vannak olyanok, amelyekről azt mondja az ember: ezt ne! ezt ne! a világért se!

Lám, egy jó szerkesztőnek meg kell tanulnia nemet mondani, elhárítani a nem megfelelő ajánlatokat. Mindig úgy gondoltam, hogy éppen olyan jót teszek egy hasznos, jó kézirat világra segítésével, mint egy rossz (érdektelen, félrevezető, haszontalan) elutasításával. Az utóbbi persze egyáltalán nem hálás feladat. Akadt mégis olyan neves szerző, aki ellenvetés nélkül tudomásul vette bírálatomat, és később sem mutatott semmiféle neheztelést az elutasítás miatt. Becsültem érte. De akadtak ennél makacsabb jelentkezők is.

*

Egy vidéki főiskolai tanár megírta például, hogy az ő kézirata nélkülözhetetlen tanári továbbképzési anyag, és okvetlenül ki kell adni, hiszen számos iskolában tartott már belőle sikeres előadást. A mellékelt mintegy 150 oldalnyi szöveget erősen dilettáns, sőt téves fölfogású munkának tartottam. Ezt ne! Ezt ne! A biztonság kedvéért azonban megkértem – mint mindig – egy szerkesztő kollégámat is, hogy olvassa el és véleményezze a küldeményt. Hátha én tévedek, rosszul ítélek; nehogy valami értéket veszni hagyjunk! Kollégám véleménye még rosszabb volt, mint az enyém.

Bizonyos, hogy a válaszlevéllel követtem el a hibát. Az ember nyilván nem szívesen írja meg világosan a szerzőnek, hogy selejtet produkált, nagyra tartott tanulmánya fityinget sem ér. Mellébeszéltem hát (szégyellem is): a szűkös kiadási keretre, a sok várakozó kéziratra hivatkoztam. De – utólag látom –, ha őszinte és nem ilyen tapintatoskodó lettem volna, az se használt volna. Az újabb válaszlevél ugyanis már diktátumot tartalmazott: nekem igenis kutya kötelességem kiadni az ő művét. S mivel kívánságának ezúttal is ellenálltam (most már az írás alapvető elhibázottságát is szóvá téve), rögvest följelentett a miniszterhelyettesnél, hogy elszabotálom az ő fontos és alapvető művének a megjelentetését. Tanulságos egyúttal ennek a följelentésnek a sorsa: jól példázza a hivatalok eljárását számos ennél jobb sorsra érdemes beadvány ügyében is. A miniszterhelyettes átadta az ügyet a kiadó igazgatójának, ő pedig engem kért meg, hogy válaszoljak az átiratra. Vagyis: bezárult a kör. Az mondta ki az utolsó szót, aki ellen a panasz érkezett. A kéziratot természetesen később sem adtuk ki. Ezt ne! Ezt ne!

Csakhogy: 1990-ben, amikor számtalan új kiadó jelentkezett, egyiküknél mégiscsak megjelent a nevezetes tanulmány. De a magyar oktatásügy ezt is kibírta!

*

A hetvenes évek végétől egyre több lehetőségünk nyílt a tankönyveken kívül más kiadványok megjelentetésére is. Javasoltam, hogy az enyhén lekicsinylő egyéb szó helyett a szabad jelzővel illessük az ilyen kéziratokat, ill. könyveket: szabad kiadványok, mivel kiadásuk nem kötelező, saját kezdeményezésünkre születtek. Az elnevezés valóban elterjedt a Tankönyvkiadónál. Több értékes sorozatot is útjára indított a szerkesztőségünk. A Műelemzések kiskönyvtárát Mész Lászlóné gondozta, a -tól, -ról és a Szülőföldünk… sorozat pedig Horváth Gedeonné kezdeményezésére született. Az utóbbi két sorozat olvasókönyvekből állt. A -tól, -ról (pl.: Petőfitől–Petőfiről, Móricztól–Móriczról) egy-egy magyar író (költő) életművéből, a róla szóló tanulmányokból, megemlékezésekből, szépirodalmi alkotásokból adott közre képekkel illusztrált válogatást. A Szülőföldünk… (pl. Szülőföldünk a Dunántúl, Szülőföldünk a Duna-Tisza köze) országunk egy-egy tájegységét mutatta be versek, továbbá szépprózai alkotásokból, földrajzi, történelmi, néprajzi ismeretterjesztő művekből válogatott szemelvények, valamint dokumentumok segítségével. Részben a környezetismeret tantárgy, részben a különféle honismereti szakkörök kedvéért jöttek létre ezek a könyvek. De a szervezett kerteken kívül is elősegíthették a diákok megismerkedését szűkebb pátriájukkal.

Amikor a 80-as években az Iskolatelevízió egy adásban bemutatta a Tankönyvkiadót, egyik kolléganőm a szabad kiadványokról nyilatkozva azt találta mondani, hogy ezeket szerkeszti a legszívesebben, hiszen igencsak szép kivitelűek. A tévé műsorvezetője rögtön lecsapott rá, és a stúdióban később fölvett kommentárjában ironikusan számon kérte: miért nem ugyanolyan szépek a tankönyvek is? Nos, az illetőnek eszébe sem jutott, hogy ez pénzkérdés. Az 5-6-10 forintos tankönyvárból egyenesen következett a szegényes egyenkivitel, míg a szabad kiadványokért 30-40, sőt akár 50 forintot (!) is el lehetett kérni. Ha pedig a könyv több (sőt: sok!) kiadást ért meg, akkor még nyereséget is hozhatott. A műsorvezető gondolkodása – akárcsak mindannyiunké! – úgy működött, hogy a gazdasági racionalitást figyelembe se vette, állam bácsi pénztárcájától elvárta minden igény teljes mértékű kiegyenlítését. De lassacskán észre kellett vennünk, mennyire megkérdőjelezte ez a gazdálkodási szisztéma önnön működését.

*

Egy szerző nagy terjedelmű tanulmánnyal jelentkezett. Bevallotta, hogy más kiadónál is járt már, de azzal összekülönbözött, ezért inkább a Tankönyvkiadónál szeretné megjelentetni kéziratát.

Fölhívtam a másik kiadót. Kiderült, hogy már lektoráltatták is a művet. Kértem, hogy tájékozódás végett küldjék el nekem a lektori véleményt. Teljesítették is a kérésemet, de a kritika végéről levágták a bíráló nevét.

Nagyon is megértettem, hiszen a bírálat így kezdődött: Ahhoz, hogy valaki könyvet írjon, két testrészét kell igénybe vennie: a fejét és a fenekét. A jelen kézirat szerzője egyik testrészét sem strapálta túlságosan.

A szerző azt kérte, hogy megjelenő könyvében a belső címlap hátsó oldalán tüntessük fel, hogy ő kiváló tanár. (Vagyis hogy elnyerte ezt az elismerő címet.) Én voltam a szerkesztő, és teljesítettem a kívánságot.

Megjelent a könyv, egy pénteki napon hozták az első példányokat. Hétfőn bemegyek a munkahelyemre, és azzal fogadnak, hogy most aztán szorulni fogok. A Nagyfőnök a folyosón ordítozott:

  • Micsoda szerkesztők vannak itt?! Beíratják a könyve, hogy kiváló tanár. Ki hallott még ilyet?

Várom, hogy mikor hívatnak. De értekezlet van, délután kettőig semmi. Akkor beszól értem Nagyfőnök titkárnője: Tessék bejönni!

Nagyfőnök arca mosolygós. Gratulál.

  • Remek ötlet volt beíratni, hogy a szerző kiváló tanár!

Nem értem, mi történhetett. Minek köszönhető ez a 180 fokos fordulat? Később tudtam meg: annak, hogy egy még nagyobb főnök helyeselte a cím föltüntetését. Azt mondta:

  • Így legalább kitűnik, milyen kiváló szerzőkkel dolgoztat a Tankönyvkiadó!

Ha csak ebből …

 

Honffy Pál

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: