Az alábbi rövid eszmefuttatás két kulcsszó köré fonódik: öröm és töprengés.
Nem tisztem az eredeti 1970-es, 80-as évek Könyv és Nevelésének forrásvidékén kutakodni, sem 1987-es megszüntetésének körülményeiről töredékes esetleges információk alapján visszaemlékezést fabrikálni. (Dán Krisztina, Horváth Tibor, Károlyi Ágnes és még sokan mások jóval illetékesebbek ezekben az ügyekben.) Egyszerűen jelzem: olvasgattam, használtam azokat a vékony, színes borítójú füzeteket még az „átkosban”, s talán egy-két cikket magam is publikáltam ott a nyolcvanas évek első felében. Egyszerűbben szólva, valami közöm volt már akkor is mindahhoz, ami máig a legmélyebben izgat. Hogyan alakul a mai gyerekek, fiatalok, végső soron a jövő felnőtt magyar nemzedékének viszonya az anyanyelvű írásbeliséghez? Egyetlen tárgyszerű megjegyzéssel mégis hadd nyomatékosítsam elődeink érdemeit. Azokat az 1987-ig megjelenő füzeteket évente legalább egy alkalommal kifejezett izgalommal lehetett kézbe venni. Nevezetesen, éveként statisztikai adatokat közöltek, megyei bontásban az ország iskolai könyvtárainak helyzetéről. A könyvtárak száma, dokumentumok száma, éves gyarapodás, a gyarapításra fordított összegek, fő és részállású könyvtárosok száma és így tovább.
Világért sem szeretnék mások, mai kollégák munkaköri feladataiba avatkozni, de nyomatékosítanom kell, akkor, azok az adatok biztos viszonyítási pontként szolgáltak a téma iránt érdeklődők számára.
Magam is azon szerencsések közé tartozom, akik 1998 nyárutóján Pokorni Zoltán, akkori oktatási miniszter számára egy rövid összeállítással szolgálhattam olvasási kultúránk állapotáról. Ebben a helyzetjelentésben a „hiánytünetek” felsorolása többek között a Könyv és Nevelés újraélesztésének kifejezett kérését, javaslatát ugyancsak tartalmazta. Máig tartó öröm azóta is kézbe venni az ismétlődő fenyegetettségek ellenére negyedévente mégis megjelenő, nem csupán tartalmas, de intellektuális izgalmat is hordozó füzeteket. Olvasáspedagógiai, iskolai könyvtári kérdésekkel, kutatási adatokkal szembesülni, iskolatörténeti dolgozatokban tallózni, a határon túli magyarságtól érkező vagy a nyugat-európai jó példákat bemutató, hasonló tematikájú tudósításokat töprengve olvasni. Hasonlóan kihagyhatatlanul fontosak a taneszközök kínálatának bővüléséről, a különböző tantárgyak tanításának módszertanáról, a kétnyelvű iskolák sajátos gondjairól, a frissen megjelent szakirodalom legfontosabb műveiről szóló tudósítások. Vagyis létezik, még mindig kézbe vehető egy erősen az iskolához, az írásbeliséghez kötődő, ám mégis interdiszciplináris jellegű, igényes folyóirat.
Nekünk, szerzőknek, szerkesztőknek, olvasóknak pedig a fentiek ellenére refrénszerűen az éppen esedékes naptári évre vonatkozó túlélési esélyeket latolgatva, pénzügyi pályázatok előállításán kell szorgoskodni. Mindez azonban a felület. Véleményem szerint az igazán színvonalas, hosszú távon gondolkodó, a véleményeket, az iskolafejlesztési koncepciókat széles skálán ütköztető szerkesztői, kiadói munkát döntően a politikai függetlenség biztosíthatná. Töprengve, félve írom november 4. fekete évfordulójára emlékezve – vajon szabad-e még egyáltalán ilyesmiről álmodozni? – általában a civil társadalom, a szakmai szervezetek, testületek jelentős mértékű megerősödése jelenthetne egyedül hosszú távú garanciákat a Könyv és Nevelés következő évtizedei számára.