Pogány György: Magyar könyvtárak Erdélyben a trianoni diktátum előtt és a román impérium alatt, illetve a második bécsi döntés időszakában (1914-1940)

A trianoni döntéssel a történelmi Magyarország területének kétharmad részét veszítette el, Románia 103.000 km²-nyi területtel gyarapodott, ami több volt, mint a megmaradt magyar állam 93.000 km²-e. Az elcsatolt részeken a Magyar Minerva című adattár 1915-ben kiadott 5. kötete alapján 1.869 könyvtár működött, közülük 299 tudományos/közművelődési és 1.570 népkönyvtár volt. Tulajdoni szempontból egy részük állami, illetve önkormányzati fenntartású volt, de akadtak egyházi és egyesületi vagy alapítványi működtetésűek is. A román államban eltérő körülmények között működtek a magyar könyvtárak. Az állami tulajdonú könyvtárakat a román állam átvette és megkezdte romanizálásukat, vagyis az intézmények magyar jellegének felszámolását. Magyar könyveket nem vásárolhattak, állományukat kizárólag román könyvekkel bővíthették. Kedvezőbb helyzetben voltak az egyházi kezelésben lévők, az állam többnyire tiszteletben tartotta az egyházak tulajdonának tekintett könyvtárakat és volt intézmény, amely minden nehézség ellenére jelentős mértékben tudta magyar állományát fejleszteni. Az egyesületi vagy alapítványi fenntartású gyűjtemények egy része felbomlott, másik része viszont a megnehezedett körülmények között szolgálta olvasóit. A megszűnt könyvtárak túlnyomó többsége községi népkönyvtár volt, ez a könyvtártípus szinte teljesen felszámolódott 1920 után. A kisebbségi sorba került magyarság 1929-től kísérelte meg a népkönyvtári rendszer újjáépítését. Bizonyos eredményeket sikerült is elérni. 1940-ben, a második bécsi döntéssel Észak-Erdély és a Székelyföld ismét magyar lett. A visszatért területek magyar könyvtárainak támogatására indult meg 1940-ben az erdélyi könyvakció néven emlegetett könyvtárfejlesztési program.

Pogány György nyugalmazott könyvtárigazgató, Budapest

________________________

Idén emlékezik a világ és Magyarország az első világháború – vagy ahogyan a kortársak nevezték: a Nagy Háború – befejeződésének századik évfordulójára. A négy évig tartó pusztítás legnagyobb vesztese arányaiban Magyarország, fő nyertese pedig Románia volt. (A legtöbb terület Oroszországból, illetve a Szovjetunióból szakadt ki, mely államból öt, önállóságát visszanyert ország – Lengyelország – területeket csatoltak hozzá Németországból és az egykori Osztrák–Magyar Monarchi­ából is –, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia – alakult újra. A sztálini Szovjetunió a második világháborút követően egyébként az elvesztett területek tekintélyes részét visszaszerezte.) Magyarországtól elcsatolták földjének kétharmadát, az 1920 utáni megcsonkított ország nagysága kerekítve 93.000 km²; a Romániához került korábbi magyar fennhatóságú földterület meghaladta a maradék országét: 103.000 km² volt a nyeresége csak Magyarországtól.

A területveszteség, az ország megcsonkítása több szakaszban történt. Megkülönböztethető az elcsatolás politikai deklarálása és az ígért területek birtokbavételének megkísérlése, a tényleges megszállás és a területvesztés jogi szakasza. Politikai értelemben 1916 nyarán, augusztus 17-én veszett el a tágan felfogott Erdély, amikor az antanthatalmak Romániával Bukarestben titkos megállapodást kötöttek, melyben a román hadbalépés fejében hozzájárultak Nagy-Románia megalakulásához – és a szűken vett Erdélyen kívül partiumi, kelet-magyarországi és bánáti területek Magyarországtól való elcsatolását ígérték jutalomként. A megállapodás egyébként még a mostaninál is kedvezőtlenebb határokat tartalmazott: Mátészalka – Békéscsaba – Gyula – Makó is a román állam része lett volna, a tervezett határ Debrecent és Szegedet éppen csak meghagyta a maradék Magyarországnak, a két város keleti része mellett jelölték ki az új államhatárokat. Ezért lehet időnként hallani, olvasni azt a román vélekedést, hogy a trianoni diktátum valóban igazságtalan volt: nem vette figyelembe az összes jogos román igényt.[1] A titkos paktum aláírása után támadta meg korábbi szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát, illetve Magyarországot a bukaresti rezsim.

Románia 1916. augusztus 27-ei hadbalépésével megkísérelte a neki ígért területeket megszerezni, a kezdeti sikerek után azonban az év végére a Központi Hatalmak csapatai katonailag legyőzték Romániát, Bukarestbe is bevonultak az osztrák–magyar és német alakulatok. A vesztes állam különbékét kötött, elismerte katonai vereségét és ezzel egyébként megszegte a szövetségeseivel kötött bukaresti paktumot, amely tiltotta a szerződő feleknek különbéke kötését a Központi Hatalmakkal. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után Románia ismét aktívvá vált és megkezdte a magyar területek birtokbavételét. A hadműveletek 1918 késő őszén kezdődtek meg, amikor a román hadsereg – megszegve a katonai vereség és Bukarest eleste után az Osztrák–Magyar Monarchiával, illetve a Központi Hatalmakkal kötött különbéke-megállapodást – megkezdte a neki ígért területek megszállását és birtokbavételét. Ennek a szakasznak volt kétségtelenül fontos, de inkább csak szimbolikus jelentőségű eseménye az 1918. december 1-jei gyulafehérvári népgyűlés, amely kimondta az erdélyi és magyarországi románság egyesülését Romániával.[2] A román hadsereg fokozatosan vette birtokba az igényelt területeket, majd 1919‑ben – az antant felhatalmazásával – szinte az egész maradék Magyarországot megszállta a kommunizmus elleni harc ürügyével.

Jogi értelemben pedig 1920. június 4-én történt meg az elszakítás, amikor a magyar küldöttek Párizsban aláírták a trianoni diktátumot, amelyet a Nemzetgyűlés 1921. július 26-án mint az 1921. évi XXXIII. törvényt cikkelyezett be.[3]

Több milliós magyar népesség idegen uralom alá helyezése, területek elcsatolása és a gazdaságot sújtó óriási veszteség mellett roppant súlyos károk érték Magyarország kulturális életét is, hiszen elveszett az elcsatolt területek magyar művelődési és oktatási intézményrendszere.[4] Jelen írás a Romániához került területeken működő magyar könyvtárak helyzetét tárgyalja a második bécsi döntésig, 1940-ig, amikor a Trianonnál elcsatolt területek egy része ismét Magyarországhoz tartozott.


Statisztikai áttekintés a később Romániához került területeken működő könyvtárakról

Hogy pontosan hány magyar könyvtár veszett el Trianonnál és került román tulajdonba, nem is olyan könnyű megállapítani. Mindenekelőtt a rendelkezésre álló könyvtárstatisztikai adattárakat kell vallatóra fogni. A nehézséget az okozza, hogy a különböző források és az azokat felhasználó publikációk eltérő adatokat közölnek.

A magyarországi könyvtárstatisztika kezdetei 1885-re nyúlnak vissza.[5] György Aladár összeállításában összesen 2401 könyvtárról, 1400 köz- és 1001 magánkönyvtárról közölt adatokat. 1000 lakosra akkor országosan 555 kötet jutott, Erdélyben ennél a számnál lényegesen kevesebb, 378.5.[6] (Magyarország mutatója Erdély értéke nélkül 580.9.) Hogy a puszta statisztikai adatok mennyire félrevezetők lehetnek, bizonyítja György Aladár összeállításának egyik kimutatása, amely a magyarországi száz főre jutó könyvek számát hasonlítja össze különböző külföldi országok azonos adatával. A magyar érték – 55.51 kötet – a második legjobb viszonyszám a statisztikában, csak Svájc mutatója volt jobb, 93.29 kötet jutott ott száz polgárra. Ezzel az értékkel Magyarország messze megelőzte az Amerikai Egyesült Államokat (27.20), Ausztriát (26.8), Franciaországot (12.5), Olaszországot (20.8), Nagy-Britanniát (9.0), Poroszországot (11.00), Bajországot (26.4), Oroszországot (1.05) és Belgiumot (10.4). Nyilván hibás következtetés lenne ez adatok alapján azt a konklúziót levonni, hogy Magyarországon a könyv- és könyvtári kultúra, vagy tágabban a szellemi élet fejlettebb volt, mint például Nagy-Britanniában vagy Belgiumban.

A hazai adatokon belül az egyes erdélyi vármegyék között is jelentős különbségek figyelhetők meg: Alsó-Fehérben 1000 lakosra 382, Beszterce-Naszódban 268, Brassóban 473, Csíkban 130, Fogarasban 42, Háromszéken 96, Hunyadban 170, Kis-Küküllőben 23, Kolozsban 75, Maros-Tordában 157, Nagy-Küküllőben 305, Szebenben 1172, Szilágyban 111, Szolnok-Dobokában 187, Torda-Aranyosban 56 és Udvarhely vármegyében 394 az egy főre jutó kötetek száma. A történelmi Magyarország 26 nagyvárosa, úgynevezett törvényhatósági joggal felruházott települése közül két helység, Kolozsvár és Marosvásárhely volt a szűken vett Erdélyben. Kolozsvárt 1000 lakosra 6522, Marosvásárhelyen pedig 8273 kötet jutott. Mindent összevetve, az erdélyi könyvtári viszonyok szerényebbek voltak az ország egyéb régióiban megfigyelhetőknél. Talán még érdemes ehhez hozzáfúzni, hogy Erdélyben a szászok lakta területeken jobb eredmények tapasztalhatók (Brassó és főleg Szeben vármegye), míg a helyzet a zömmel románok lakta vármegyékben (Fogaras, Hunyad), illetve a gyéren lakott székely megyékben (Csík, Kis-Küküllő, Háromszék) rosszabb volt az erdélyi átlagnál.

Erdélyi Pál a szűkebben vett Erdély könyvtárügyét tárgyalta György Aladár összegzése és újabb adatok alapján. A későbbi összehasonlítás miatt szükséges áttekinteni György Aladár munkáját aszerint, hogy az adott terület később Romániához került-e. Az adattárban 44 nyilvános könyvtár adata található, közülük 11 került később Romániához. A hatósági bibliotékák száma 76; a csoportból 22 tekinthető tágan felfogott erdélyinek. A tanintézetek könyvtárainak száma 555, közülük 139 veszett el. Részletesebben: a 46 felsőoktatási intézmény tékájából 10, a 30 szakiskolai könyvtárból 7, a 263 középiskolai gyűjteményből 65, a 207 népiskolai közül pedig 57. Az egyházi könyvtárak száma 313, közülük 56 került a román állam fennhatósága alá később. (Római katolikus összesen 257, közülük erdélyi 37; görög katolikus 11, közülük 5 veszett el; görögkeleti 6, közülük 4 került Romániához; a 37 protestáns közül pedig 10.) A 335 egyesületi, társulati téka közül 83, a 77 kölcsönkönyvtárból 15, míg az 1001 magánkönyvtárból 76 került Romániához. Összesítve tehát 402 könyvtárt csatoltak el a trianoni döntéssel a György Aladár-féle statisztikában szereplő bibliotékák közül.

 

XX. századi könyvtárstatisztikák

Nagyjából György Aladár munkájának megjelenésével azonos időben, vagyis a XIX. század vége felé kezdődött Magyarországon a körülményekhez képest viszonylag intenzív könyvtárfejlesztés. A döntéshozók számára kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a modern állam alapvető életszükséglete a kulturális fejlődés; nem bővülhet megfelelő mértékben a gazdaság a kultúra stagnálása mellett. A gyors ütemben modernizálódó iskolaügy mellé kezdett felzárkózni és fontossá válni a tudományos kutatás infrastruktúrája és az iskolán kívüli művelődés helyzete is. Ekkoriban alakultak meg a különböző regionális kulturális egyesületek – a Dunántúli Közművelődési Egyesület (DKE), az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FMKE) és a Délmagyarországi Közművelődési Egyesület (DMKE). Ezek a testületek kétségtelenül a magyarosítást is célul tűzték maguk elé, ugyanakkor elsősorban a közművelődést kívánták emelni iskolák, művelődési egyesületek és főleg könyvtárak létesítésével. A magyarosítás meglehetősen szerény eredményeket hozott és a szakirodalom megállapítása szerint nem annyira a magyar népkönyvtáraknak vagy iskoláknak köszönhető a magát magyar etnikumúnak vallók számának lassú, de mégiscsak érzékelhető gyarapodása, hanem inkább a polgárosodás előrehaladásának.[7] Részben a magyarosítást tűzte maga elé a Julián Egyesület is, bár elsődleges célja kétségtelenül a szórványmagyarság nemzeti identitásának megőrzése volt. Az akció a Dráván túl, Boszniában és Szlavóniában élő magyarság, illetve a dunai hajósok, főleg azok gyermekei számára zajlott könyvtárak és iskolák létesítésével.[8]

A különböző társadalmi egyesületekből, mozgalmakból 1897-ben szerveződött meg a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa, illetve Főfelügyelősége. A kettős szervezet felállításának célja az volt, hogy az állami támogatásnak keretet, formát adjon, ugyanis mind nyilvánvalóbbá vált a felismerés, hogy a művelődési intézményrendszer fejlesztése, létesítése nem nélkülözheti az állam szerepét, vagyis a szakemberek felismerték, hogy Magyarországon pusztán társadalmi összefogásból nem lehet megteremteni a modern állam kulturális szükségleteit kielégítő könyvtárakat, múzeumokat.[9] A Tanács, illetve a Főfelügyelőség intenzív munkájának köszönhetően jelentős mértékben bővült a könyvtárak köre, százával alakultak a lakosság legszélesebb rétegeinek ellátását szolgáló népkönyvtárak és a meglévő intézmények is korszerűsödtek, állományuk gyarapodott, használatuk növekedett és számos intézmény korszerű elhelyezéshez jutott.

György Aladár könyvtárstatisztikai kezdeményezését is folytatta a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége azzal, hogy megindította a Magyar Minerva: a magyarországi múzeumok és könyvtárak címkönyve című, illetve alcímű kiadványt. Sajnos, az adattár viszonylag rendszertelenül, nagy szünetekkel látott napvilágot. Az alábbi tárgyévekről áll rendelkezésre az összeállítás: 1900, 1901/1902, 1903/1904, 1904/1911, 1912/1913. A két világháború közötti korszakban egyébként még egy alkalommal, az 1930/1931-es tárgyévre vonatkozóan megjelent. Az 1912/1913-as évekre vonatkozó 5. kötet 1915-ben, vagyis már a háború alatt jelent meg. A Romániához került könyvtárak feltárása szempontjából ez a kötet az alapvető forrás, annak ellenére, hogy sajnálatos módon messze nem teljes.[10] A hiányok elsődleges oka az adatszolgáltatás elmulasztása volt. Lényegében ez okozza, hogy a Trianonnál elcsatolt területeken lévő könyvtárak számáról eltérő számadatok olvashatók a szakirodalomban, illetve a kérdéssel elsőként foglalkozó Nyíreő István és Gulyás Pál[11] adatait vették át a kérdésről később publikáló szerzők. Gulyás 1348 tudományos könyvtárról írt, melyek közül 326 került Romániához, a népkönyvtárak teljes számát 5961-ben adta meg, melyből 1508 került román fennhatóság alá. A Minerva 5. kötetében viszont 1353 tételszámmal ellátott tudományos és közművelődési könyvtár adata található, 2026 szintén tételszámmal ellátott népkönyvtár és 3815 gazdasági népkönyvtár szerepel az adattárban, vagyis összesen 7194 gyűjteményről vannak a Minerva 5. kötetében adatok. Gulyás cikkében ezzel szemben az 1348 tudományos és közművelődési könyvtár mellett 5961 népkönyvtárról ad hírt, vagyis összesen 7309-ben határozza meg a magyar könyvtárak számát. Egyik szám sem abszolút biztos, ugyanis a könyvtártörténeti szakirodalomban viszonylag nagy számban kerültek elő adatok különböző, a Minervában nem szereplő népkönyvtárakról, illetve – amire Gulyás is utalt a pótlásban – egyházi, többnyire szerzetesi, de mellettük plébániai és protestáns lelkészi gyűjteményekről is. Igaz, ez utóbbiak nem igazán tekinthetők könyvtárnak, legalábbis abban az értelemben nem, hogy állományuk nem volt feltárva, nem volt kezelőjük és gyakorlatilag nem is használta őket senki: a századok során féltő gondossággal megőrzött könyvek kisebb-nagyobb együttese, egyfajta muzeális gyűjteménye volt szinte napjainkig, amikor bekerültek a tomusok a művelődéstörténeti kutatások vérkeringésébe.

A Magyar könyvtártörténet című összefoglaló szerint az ország 1348 tudományos és közművelődési könyvtára közül 326 került Romániához. A nép- és gazdasági könyvtárak számát 5961-ben adja meg a kötet, közülük 3426 került az utódállamokhoz.[12] A könyvtártörténeti szintézis adatait konkrét hivatkozás nélkül Gulyás Pál írásából vették át[13] a kötet szerzői, illetve a korszakot feldolgozó Vértesy Miklós.

De azért sem lehet teljesen biztos számszerű adatokat közölni, mert Sulyok István 1929-ben Romániában felmérést készített a romániai magyar könyvtárakról, ő összesen 1772 Romániához került, illetve romániai magyar gyűjteményről tudott.[14] Sulyok István 355, a népkönyvtáraknál jelentősebb könyvtárról adott hírt és a népkönyvtárak számát 1417-ben adta meg. Sulyok általában – ahol sikerült megállapítani – közölte az alapítás évét is, ebből látható, hogy számos intézmény elvileg szerepelhetett volna a Minerva 5. kötetében, mégis kimaradt az adattárból. A 355 jelentősebb könyvtárból 114 felekezeti, 147 magyar egyesületi, 7 magyar magán és 87 román állami tulajdonú volt. Sulyok hallatlanul nagyméretű pusztulásról adott hírt, mint írta, „Amit a háború meghagyott, azt a féltékenység és nemzeti elfogultság tette ki súlyos viszontagságoknak”. A felmérésre 234 könyvtár válaszolt, 121 nem reagált. Közülük 47 román állami, 1 magán, 73 felekezeti és egyesületi volt. A könyvtárak állományának összesített kötetszáma nyelv szerint: 1919-ben magyar 1.083.166, román 4948, egyéb 158.002., 1929-ben magyar 1.043.707, hiány 39.459, román 43.100, többlet 38.152., egyéb 168.507, többlet 10.505.

Legutóbb Róth András Lajos foglalkozott a kérdéssel.[15] Írásában a Csapodi–Tóth–Vértesy-féle összefoglaló, illetve Sulyok István adatait használta fel és elemzésében a Magyar Minerva 5. kötetében közölteket is kiaknázta.

György Aladár statisztikája és a Minerva 5. kötete között eltelt közel három évtized hazai könyvtári fejlődése mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt vitathatatlan. Az adattár vonatkozó kötete alapján 1.869 könyvtár került Romániához, a tudományos és közművelődési könyvtárak száma 299, míg a különböző típusú népkönyvtáraké 1.570. Vagyis némileg nagyobb az elveszett könyvtárak száma a korábban közöltnél (Gulyás összesen 1834 bibliotékát említ román viszonylatban veszteségként.)

 

A könyvtárfejlesztés és a könyvtárak típusai az első világháború előtt

A századforduló szakirodalma alapvetően a könyvtárak több típusát különböztette meg. A könyvtárak rendszerezésének egyik lehetséges modellje az alábbi. Az egyik nagy csoportba a tudományos és közművelődési jellegű gyűjtemények tartoztak. Állományuk nagysága és minősége, szolgáltatásaik színvonala alapján ezek a könyvtárak nyújtották az igényesebb könyvtári ellátást. További rendszerezésüket egyrészt a fenntartójuk szerint végezte a korabeli szakirodalom, eszerint voltak állami, városi, községi, hatósági, városi, illetve vármegyei törvényhatósági alapításúak, másodsorban egyházi (különböző felekezetek, illetve egyházhatóság szerinti bontásban) fenntartásúak, harmadsorban pedig alapítványok, társadalmi szervezetek, egyesületek, kaszinók stb. által működtetett és alapított könyvtárak. A könyvtárakat funkciójuk szerint is csoportosították, vagyis e metszet szerint szó volt tudományos, oktatási jellegű – iskolatípusok szerinti további részletezésben, az egyetemtől az elemi iskoláig – bibliotékákról és népkönyvtárakról. Fontos további rendszerezési szempont volt a fentieken túl, hogy adott intézmény a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége hatáskörébe tartozik-e vagy sem, vagyis hogy kap-e állami támogatást vagy sem.

A korabeli szakirodalom egyéb rendszerezési szempontokat is ismert. A testület felügyelete alatt hatvan olyan könyvtár működött, amelyiknek volt olvasóterme. Általában a komolyabb könyvtáraktól elvárás volt a helybeni használatot lehetővé tevő olvasóterem kialakítása. A művelődési kormányzat felismerte, hogy a hiány alapvető oka a pénztelenség, ezért 1907-ben gróf Apponyi Albert kultuszminiszter törvényt fogadtatott el, hogy azok a városok, amelyek kultúrházat kívánnak létesíteni, államsegélyt kaphatnak. A kultúrházak korszerű komplex művelődési paloták voltak, könyvtár, múzeum, előadóterem vagy színház is helyet kapott az épületben. A rendelet hatására több helyen létesültek ilyen korszerű intézmények, többek között Szombathelyen,[16] Aradon[17] és Marosvásárhelyen.[18] Kisebb településeken, falun népházak építését szorgalmazták, amelyek kicsiben, szerényebb formában a kultúrház, kultúrpalota megfelelői voltak.[19]

Ezek a szórványos adatok is bizonyítják a kulturális, szűkebben a könyvtári vonatkozású építkezések fellendülését. Ugyan nem az Apponyi-féle törvénynek köszönhető építése, de szükséges megemlíteni a kor nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő színvonalú építményét, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár 1909-ben megnyílt és a közönség használatára átadott új, pompás épületét. Erdélyi Pál 1900‑ban lett a kettős – az egyetem és az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtára közös szervezetben működött – intézmény igazgatója. Jelentős fejlesztéseket indított el: 1902-től szorgalmazta az új könyvtárépület építését. 1904-ben a kormány megbízta a tervpályázat kiírását megelőző tervezési program kidolgozásával, majd 1904-ben hirdette meg a minisztérium a korábban megvásárolt telekre a tervpályázatot, melyre kilenc pályamunka érkezett. Egyik anyag sem volt mindenben megfelelő, ezért az a döntés született, hogy a díjazottak könyvtárosi irányítással dolgozzák át, véglegesítsék a tervet. Ez Erdélyi koncepciójának megfelelő döntés volt, ugyanis az volt a véleménye, hogy könyvtártervezésnél az irányítónak a könyvtárosnak kell lenni, az építész az ő elgondolásait kell, hogy végrehajtsa. Ő maga és helyettese, Gyalui Farkas is számos európai város könyvtárépületét és könyvtárát tanulmányozta, a kolozsvári építmény tervezésénél hasznosultak ezek a tanulmányutak, a kész könyvtárépület tervét egyébként (sok megoldását továbbfejlesztve) átvette a bázeli egyetem bibliotékának. A minisztérium feltételét Korb Flóris és Giergl (Györgyi) Kálmán vállalta, a végleges tervet Korb és Erdélyi Pál készítette el. 1906 áprilisában indult az építkezés; 1907-ben tető alatt volt az épület, 1909 februárjában nyílt meg a nagy olvasóterem és május 18-án volt az ünnepélyes átadás gróf Apponyi Albert miniszter jelenlétében. Az akkor legkorszerűbb könyvtárépítési elvek szerint készült, cottaga-rendszerű volt, vagyis a különféle rendeltetésű könyvtári helyiségeket egybecsoportosították és átjárókkal kapcsolták egymáshoz. A 7137 m² telek 2690 m² részén helyezték el az épületet. Egyszerre 252 olvasó használhatta a könyvtárat, összesen 6 olvasóterem volt, 150 fős előadóterem is épült. A raktárban acélszerkezetű, tűzbiztos polcok helyezkedtek el. A polcrendszert Erdélyi tervezte és később szabadalmaztatta, kb. 20.000 polcfolyóméter volt összes hossza. Az épület két végén szállítógép működött, mozgékony kocsik és páternoszterek továbbították a könyveket a raktárból az olvasótermekbe. Berendezésében az első lett az ország könyvtárai közül és számos megoldása nemzetközileg is nagy figyelmet aratott.[20]

A könyvtárépítészeti kitérő után visszatérve a népkönyvtárakra, megállapítható, hogy az állam komoly összeggel támogatta a népkönyvtárak létesítését a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsán túl is. A Földművelésügyi Minisztérium népszerű szakkiadványaival sokat tett a nép művelése érdekében és 1898-ban fölvette programjába a falusi népkönyvtárak ügyét. A Földművelésügyi Minisztérium népkönyvtárai 100-300 kötetből álltak, s néhány jó regény, verseskötet, elbeszélés és mesegyűjtemény mellett főleg közérthető mezőgazdasági szakkönyvek válogatott sorozatát tartalmazták. A gazdasági jellegű népkönyvtárak száma a század elején már több mint 3000 volt, a Minerva 5. kötetében 3815 ilyen alapítású intézmény adata szerepel. A Földművelésügyi Minisztérium mellett a Honvédelmi Minisztérium is kivette részét a könyvtárak alapításából, nagy számban létesített a minisztérium az alakulatok kezelésébe és tulajdonába adott honvédségi legénységi és altiszti könyvtárakat.[21]

A népkönyvtárak rendszerezésének további szempontjait Gulyás Pál rendszerezéséből lehet megismerni.[22] Eszerint van teljes és csonka népkönyvtár. A teljes népkönyvtár az olvasást helyben és a könyvtáron kívül is lehetővé teszi és három főrészből áll: könyvraktár, olvasóterem és kölcsönzőhelyiség. Aszerint, hogy a nyilvános használatra szánt helyiségek, az olvasóterem és a könyvkölcsönző egymástól elkülönül-e, lehet beszélni osztott és osztatlan népkönyvtárról. Az osztottnak több fokozata lehetséges. Teljesen osztott az a népkönyvtár, amelyben legalább három olvasóterem van: egy az ifjúságnak és kettő a felnőtteknek, vagyis az az ideális, ha elkülönül a hírlapok és a könyvek olvasására szolgáló helyiség. Nagyobb városokban, ahol a kevésbé jó lakásviszonyok az otthoni olvasást megnehezítik, ez a teljesen osztott típus a javasolt. Kisebb városokban lehetnek részlegesen osztott népkönyvárak, ahol egyetlen külön olvasóterem szolgál a helyi használat lebonyolítására. Az osztatlan népkönyvtárak csakis mint a kényszerítő körülmények miatti ideiglenes intézkedésként fogadhatók el.

Csonka népkönyvtár az, amelyik csak a kölcsönzést bonyolítja le. Ezek ismét kétfélék lehetnek: állandóak és vándorkönyvtárak. A vándorkönyvtár lényege, hogy miután kiolvasták a könyveket, máshova kerülnek. A vándorkönyvtár üzemkezelése alapján szintén két részre bontható, vagyis központosított és decentralizált lehet. Az Országos Tanács a decentralizált kezelést fogadta el, amennyiben egy-egy város tanyáira kiküldi tíz különféle sorozatból álló könyvtárait azzal a meghagyással, hogy e sorozatok minden 2-3 évben egymás között cserélődjenek, ily módon 20-30 év múlva kerül vissza ugyanarra a helyre a könyvtár, ahonnan kiindult.[23]

Végül lehetnek függetlenek és függők, vagyis önállóak, illetve fiókkönyvtárak is. A fiókkönyvtár egy nagyobb önálló könyvtár igazgatása alatt áll, s annak jóvoltából gyarapodik. Fiókkönyvtárakkal rendelkező központi népkönyvtárak létesítése főleg a területileg kiterjedt, nagyszámú lakossággal bíró városokban lehet indokolt. A fiókkönyvtárnak vannak saját könyvei, viszont az egyes esetekben megszervezett kikölcsönző állomásnak nincs, utóbbi intézmény egyszerű közvetítő a távolabbi olvasó és a népkönyvtár között.[24]

Az államköltségen felállított népkönyvárakra vonatkozó szabályozást a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa dolgozta ki, többek között a felállított népkönyvtárakat kötelezték, hogy – a Tanács külön beleegyezését leszámítva – „kizárólag az Országos Tanács által ajánlott jegyzékbe foglalt műveket szerezzék be, nem magyar nyelvű, vagy a könyvjegyzékben nem található műveket ajándékként se fogadjanak el és hogy a könyvtárt az illető község (kerület) összes lakosának díjtalanul rendelkezésre bocsássák”.[25] Ez a megkötés a század elejétől sorra létesülő nemzetiségi, főleg román népkönyvtárak számára lehetetlenítették el az államsegély igénylését.

A nemzetiségiek számára alapított könyvtárak fundálásában nem az állam szerepe volt a meghatározó. Legnagyobb számban a szászok hoztak létre népkönyvtárakat és a század elején a románok is elkezdték kulturális hátrányuk felszámolását könyvtárak létesítésével, ezek száma csakhamar 429 volt. Fiuméban működött olasz népkönyvtár is.[26]

Az erdélyi román könyvtárügy kétségtelenül fejletlenebb volt, mint a magyar és a szász. Erdélyben a magyar, a székely és a szász „nemzet” a XVIII–XIX. század során létrehozta a maga nemzetinek tekinthető gyűjteményét. A szászokét Samuel Brukenthal báró létesítette, megalapítva Nagyszebenben a róla elnevezett intézményt. A magyar „nemzet” múzeuma és könyvtára az Erdélyi Múzeum Egyesület kezelésében volt Kolozsvárott és az egyetem létesítése után azzal szimbiózisban működött, míg a székely nemzeti múzeum és könyvtár funkcióját a Sepsiszentgyörgyön létrejött Székely Nemzeti Múzeum töltötte be. A román művelődés első nemzeti jellegű gyűjteménye Balázsfalván alakult meg, ahol a görög katolikus érsekség székhelyén még a XVIII. században kezdett formálódni egy román jellegűnek mondható könyvtár. Timotei Cipariu (1805–1887) nyelvész, görög katolikus kanonok nagy könyvgyűjtő volt, egyes jelek szerint kollekciójából kívánta megalapítani Erdélyben a románság központi könyvtárát. Halála után 6-7.000 kötetesre becsülték bibliotékáját, melyet végrendeletében a balázsfalvi érsekségre, pontosabban a görög katolikus káptalanra hagyott.[27]

Végül is nem Cipariu könyvtára lett az alapja az erdélyi románság könyvtárának. Már a XIX. században többen próbálkoztak román tudományos egyesület alapításával, néhány olvasókör létesült is. Ezek sorában a legjelentősebb az 1861-ben alakult ASTRA, vagyis teljes nevén Asociaţiunea Transilvană pentru Literatura Romnână şi Cultura Poporului Român (Erdélyi Egyesület a Román Irodalomért és a Román Nép Kultúrájáért) volt. Andrei Şaguna ortodox püspök lett első elnöke. Az ASTRA korszerű székházát – Nemzet Háza volt a neve – Nagyszebenben 1905-ben adták át a használatnak. Az ASTRA községi könyvtárakat létesített, 1913-ig 594 népkönyvtárt alapított és népszerű könyveket, füzeteket adott ki. Az általa fundált könyvtárak között egyébként voltak vándor- vagy mozgókönyvtárak is.[28] Az erdélyi falvakban sorra alakultak a román népkönyvtárak, például 1900-ban Kovásznán is létesült román közművelődési fiókegyesület. Négy szebeni papnövendék szervezte, feltehetően az ASTRA kezdeményezésére. Célja volt, hogy román könyvvel és újsággal lássa el az érdeklődőket.[29]

 

Az erdélyi könyvtárak és a román betörés 1916-ban

Románia – mint szó volt róla – 1916. augusztus 27-én megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát – Magyarországot, illetve Erdélyt. A román politika megbízhatatlansága és az a széles körben köztudott tény, hogy Erdély megszerzése Bukarest egyik célja, mégsem volt elég arra, hogy szilárd katonai védelmi rendszert alakítsanak ki a veszélyeztetett erdélyi területeken. A VKM nem sokkal a háború kirobbanása után ugyan készített egy tervezetet a háborús fenyegetésnek és veszélynek kitett múzeumi és könyvtári tárgyak, dokumentumok biztonságba helyezéséről, de az utasítás csak általánosságban taglalta a teendőket. A minisztérium 1914. szeptember 16-án juttatta el két nappal korábban kibocsátott bizalmas rendeletét a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa számára; ebben előírta, hogy idegen katonai betörés esetén a régi könyveket, múzeumi tárgyakat biztonságba kell helyezni.[30]

A román katonai betörés megdöbbentette a kortársakat. A fenyegetett erdélyi könyvtárak különleges értékeiről Kőhalmi Béla írt áttekintő cikket, jól érzékeltetve a közvélemény kétségbeesését.[31] A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége augusztus 28-án délelőtt értesült a román támadásról. Az Erdély területén fekvő és az állami felügyelet alá tartozó intézményeknek megküldték javaslataikat és ezzel egy időben a Főfelügyelőség a Kolozsvárott tartózkodó Betegh Miklós kormánybiztoshoz fordult, hogy a 12 legbecsesebb könyvtár és múzeum értékeit veszély esetén biztonságba helyezze és megőrzés céljából Budapestre küldje.[32] A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum helyzetéről először az intézmény elmenekült tisztviselője, László Ferenc tett jelentést Budapesten, miután egy hétig tartó viszontagságos út után a fővárosba érkezett. A szintén elmenekült Csutak Vilmos őr írásos jelentést készített október 22-én. Ebben beszámolt arról, hogy a felettes hatóságoktól soha semmilyen utasítást, rendelkezést nem kaptak a teendőkről ellenséges betörés esetére. A nyár folyamán felfigyelt arra, hogy Románia mozgolódik, viselkedése gyanús, ezért Budapestre utazott, de Mihalik Józseffel nem találkozhatott. Helyettese megnyugtatta, hogy Romániával a viszony barátságos, veszedelem nem fenyeget. Ekkor adták át neki a miniszteri rendelet egy példányát, amely szerint „a biztonságba helyezésre vonatkozó intézkedéseket csak akkor kell foganatosítani, ha a közvetlen veszély beállott, a hatósági értesítés előtt a biztonságba helyező eljárást csak akkor szabad foganatosítani, ha a közvetlen veszély megállapítható.” Ezután megnyugodva tért haza. De augusztus 23-án a város polgármesterétől bizalmas felszólítást kapott, miszerint egy román betörés esetén mennyi és milyen súlyú ládát igényel a műtárgyak biztonságba helyezésére és vasúti szállítására. Csutak válasza az volt, hogy 35 métermázsa súlyú múzeumi láda, 2 tisztviselő és 2 tisztviselői poggyász szállítására tart igényt. A díjnokokkal el is kezdte a csomagolást, már majdnem készen voltak, amikor 28-án megjött a hír a román betörésről. Reggel 9 órakor elrendelték a város kiürítését. A megígért vasúti szállítás a fejetlenség miatt meghiúsult. Mást nem tudott tenni, minthogy a gondosan becsomagolt ládák tartalmát megpróbálta elrejteni, majd a múzeum és saját vagyonát hátrahagyva a kollégium és a múzeum értékpapírjaival és takarékpénztári könyveivel elhagyta a várost és Kolozsvárra menekült. A helyzet stabilizálódása, vagyis a román csapatok kiverése után Csutak Vilmos és László Ferenc Sepsiszentgyörgyre utazott tájékozódás céljából. Jelentésükben megerősítették, hogy a múzeum sértetlen maradt, a gyűjteményekben lényeges károsodás nem történt, annak ellenére, hogy a biztonságba helyezett ládákat ugyan feltörték a románok és a bennük lévő tárgyakat felforgatták. Megállapították, hogy a becsomagolt anyag majdnem teljes egészében megvan. Hiányzott viszont a múzeum leltára, beszerzési naplója és folyó évi iktatókönyve, ezt a románok elvitték. Az anyag átnézése után 12 lezárt ládát vasúti teherkocsikkal Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumba szállítottak.[33]

A Kolozsvári Egyetemi Könyvtár könyveit is elmenekítették. Gyalui Farkas 60 ládányi anyagot vitetett Budapestre, részben a Magyar Nemzeti Múzeumba. A könyvek 1918 júniusában kerültek vissza Kolozsvárra.[34] A könyvtár könyvmentésének részleteit viszonylag jól ismerjük Gyalui Farkas emlékiratából.[35]

A visszaemlékezés egyik állandó motívuma az igazgatóhelyettesi tisztséget igazgatói címmel felruházva betöltő Gyalui személyes ellenszenve Erdélyi Pállal szemben. Alighanem 1900-ra datálódik kettejük ellentéte, amely több esetben okozott konfliktust. Ferenczi Zoltán budapesti egyetemi könyvtári kinevezése után a könyvtár vezetésével megbízott Gyalui is megpályázta az igazgatói tisztséget, amit azonban Erdélyi Pál nyert el. Lehet, hogy bizonyos értelemben egyfajta kárpótlásként felkérték, hogy magántanárként tartson könyvtártudományi előadásokat, így Gyalui volt az első magyar oktató, aki egyetemen tartott könyvtári kurzusokat.[36]

Gyaluinak 1916 júniusától, az orosz offenzíva megindulásától rossz érzései voltak. 11 ládába helyeztette a könyvtár RMK köteteit és különlegességeit, a legbecsesebb kéziratokat és nyomtatványokat. Kezdeményezte a ládák Budapestre szállítását, de Erdélyi „a maga majdnem komikus felelősségfélésében fedve akart lenni, azaz a minisztériumtól akarta a rendeletet kapni, hogy vigye Pestre a könyveket.”[37] A minisztérium a maga bürokratikus nehézkességével azonban nem intézkedett, így a román betörés hírére kialakult pánikhelyzetben és káoszban kellett szállítási kapacitást, vagyis vasúti vagont szerezni. Ami szinte lehetetlen vállalkozás volt, tekintettel arra, hogy a vasúti kapacitást a katonai szállítmányoknak tartották fenn. Erdélyi Pál szabadságát töltötte, így helyettesére hárult a mentőakció megszervezése. Gyalui részletesen taglalja próbálkozását a ládák szállítására. Végül az Erdélyi Bank – amely mágnás ügyfelei vagyontárgyai biztonságba helyezését és Budapestre szállítását vállalta – juttatott szállítási kapacitást a könyvtárnak, így szeptember 3-án az 1.000.000 korona értékűre becsült 11 ládányi anyag elindult Budapestre. Gyalui azonban elhatározta, hogy további dokumentumokat is biztonságba helyez. Újabb 47 ládányi kéziratot és nyomtatványt válogattatott ki. Időközben visszatért szabadságáról Erdélyi, aki a felettes hatóságoknak írt jelentésében elhallgatta, hogy szabadságát töltötte a kritikus napokban. A második szállítmányt október 9-én szállították Budapestre, egyébként ezt megint Gyalui intézte, mert Erdélyi ismét szabadságra ment.[38] Összesen tehát – visszaemlékezése szerint – 58 ládányi különleges értéket vitetett Budapestre. (A szakirodalomban 60 ládányi küldeményről, illetve azok 1918 júniusi visszakerüléséről lehet olvasni, illetve Mihalik József kimutatása szerint 49 ládát küldtek a Nemzeti Múzeumba.[39] Az eltérés oka, hogy az első 11 láda nem a Nemzeti Múzeumba került, hanem azokat a budapesti Kereskedelmi Bank páncéltermében helyezték el megőrzésre.) A dokumentumok Gyalui szerint 1918 júliusában kerültek vissza Kolozsvárra.

Gyalui röviden tudósított két másik erdélyi gyűjtemény sorsáról is. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumról azt írta, hogy azért nem pusztult el az állománya, mert „Marius Tigescu professzor, a bukaresti Egyetemi Könyvtár igazgatója – akit a román kormány ilyen rablási szakértői megbízással küldött ki – nem tartotta román szempontból értékesnek az anyagot.”[40] Megemlékezett a marosvásárhelyi Teleki Téka különleges kincseinek biztonságba helyezéséről is.

Sajátságos módon a román Cipariu könyvtárát is menekítették, Balázsfalváról Váradra kerültek a könyvek.[41] Igazat lehet adni Kőhalmi Bélának, és gondolatmenetét kiterjeszthetjük a Cipariu-tékára is, cikkében ugyanis megemlítve a brassói görög keleti főgimnázium ritkaságait, azt a kommentárt fűzte hozzá, hogy „politikai okokból legkevésbé ennek volna mit tartania.”[42]

A román betörés elhárítása után Mihalik József készített összegző beszámolót az erdélyi dokumentumok mentéséről.[43] A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének, amint értesült a támadásról, első teendője volt, hogy a testület alá tartozó gyűjteményeket tájékoztatta a tennivalókról, elküldte a még 1914. szeptember 14-én kiadott rendeletet a háborús vészhelyzetben teendőkről, illetve felhívta az intézményeket, hogy faládákba gondosan becsomagolva küldjék fel az anyagot Budapestre, ahol a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve az Országos Levéltár vállalta azok megőrzését. Egyúttal táviratban szólította fel Betegh Miklós erdélyi kormánybiztost a mentésben való közreműködésre. A megkeresett intézmények rövid idő múlva megküldték jelentésüket a megtett intézkedésekről. A Budapestre menekített műtárgyak és könyvek között egyébként nemcsak közgyűjtemények monumentumai voltak, néhány magánszemély is a Főfelügyelőség közreműködésével próbálta biztonságba helyezni értékeit.

A beérkezett jelentések alapján Mihalik József az alábbi összefoglaló kimutatást tette közzé:[44] 1., A nagyszebeni Bruckenthal-Múzeum öt alkalommal beküldött: 48 ládát. (Ebből 12 ládát az 51. honvéd gyalog-hadosztály nyílt parancsára szállítottak a M. N. Múzeumba.) 2., A marosvásárhelyi gr. Teleki-Könyv- és levéltárból beszállítottak: 27 ládát, 2 hordó-tartályt, 2 csomagot és egy szobát betöltő levéltári anyagot, melyet gr. Teleki Pál személyesen adott át. A szoba kulcsa külön lepecsételt borítékba helyeztetett. 3., A marosvásárhelyi ref. kollégium részéről beszállítottak: 7 ládát. – A második s 18 colliból [ládából] álló szállítmány, bár jelezve van, nov. 20-ig még meg nem érkezett. 4., Az alsófehérvármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Egyesület gyulafehérvári múzeuma részéről beszállítottak 1 ládát. 5., A szamosújvári Örmény Múzeum részéről beküldtek 1 ládát. 6., A székelyudvarhelyi római katholikus főgimnázium beküldött: 1 vászonba varrt kisebb csomagot. 7., A marosvásárhelyi ref. kollégium részéről beküldtek: 1 lezárt borítékot. 8., Nagyszeben város részéről beküldtek: 2 ládát. 9., A Magyarország erdélyi részeiben lévő ágostai hitvallású evangélikus egyház nagyszebeni könyvtára részéről beküldtek: 2 ládát. 10., A segesvári városi múzeumból beküldtek: 1 ládát. 11., A Román Irodalmi és Közművelődési Egyesület nagyszebeni múzeumából beküldtek: 10 ládát. 12., A Hunyadvármegyei Történelmi és Régészeti Egylet dévai múzeumából beküldtek: 6 ládát és 2 szekrényt. 13., A szászbogácsi ágostai evangélikus egyház részéről beküldtek: 1 csomagot. 14., A kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeumból beküldtek: 191 darabot, melyben vegyesen foglaltatik láda, rekesz s más fajta csomag. 15., A kolozsvári Erdélyi Múzeumi és Egyetemi Könyvtár részéről beküldtek: 49 ládát. 16. Az Erdélyi Kárpátegyesület kolozsvári múzeuma részéről beküldtek: 3 ládát. 17., A kolozsvári egyetem magyar történelmi szemináriuma részéről beküldtek: 5 ládát. 18., Az erdélyi református egyház kerületi igazgatótanácsa Kolozsvárról beküldött: 12 ládát. 19., A kolozsvári ágostai hitvallású evangélikus egyházközség lelkészi hivatala beküldött: 3 ládát. 20., Gróf Bánffy György Bonczhidáról beküldött: 5 ládát. 21., Bánffy Katinka grófnő Kolozsvárról beküldött: 3 csomagot. 22. Özv. Nemes Jánosné grófnő Kolozsvárról beküldött: 1 csomagot. 23., Az erdélyi országos ágostai hitvallású evangélikus egyház részéről Nagyszebenből (dr. Róth Viktor útján) beküldtek: 8 csomagot egy ládában elhelyezve. 24., A szászújfalusi evangélikus egyház részéről (dr. Róth Viktor útján) beküldtek: 1 ciboriumot. 25., A brassói ev. főgimnázium részéről beküldtek: 1 lepecsételt borítékot. 26., Brassóból Teutsch Gyula és Meschendörfer A. egy vasúti waggonra szóló küldeményt szállítottak Budapestre. E szállítmányban foglaltatik: a) a Barczasági Múzeum részéről: 33 láda; b) Brassó városa részéről: 5 láda, 1 rekesz és 1 ezüstpohár; c) az evangélikus városi egyházközség részéről Brassóból: 24 zsákba varrt régi szőnyeg és 1 láda; d) végül a Meschendörfer A. tulajdonát képező múzeumi anyagot tartalmazó 8 láda. 27., A máramarosszigeti református lyceum részéről még 1914-ben beérkezett: 6 láda. 28. A marosvásárhelyi Közművelődési Ház részéről beküldött anyagot az Orsz. Magy. Iparművészeti Múzeum vette őrizetbe. 29., Az Orsz. Magy. Szépművészeti Múzeumba megőrzés végett beszállítottak: Marosvásárhelyről az állami tulajdonban lévő s letétként oda kiadott összes festményeket, a város tulajdonában lévő képeket, annak különféle kegyeleti és emléktárgyait és a marosvásárhelyi református egyház szerelvényeit; Deésről (Layer Károly orsz. magy. iparművészeti múzeumi őr útján) beszállították az oda letétként kiadott két olajfestményt, Nagyváradról pedig (Varjú Elemér orsz. felügyelő útján) 1 db állami letétet képező festményt, Nagyváradról pedig (Varjú Elemér orsz. felügyelő útján) 2 db állami letétet képező festményt.

Voltak intézmények, amelyek a Főfelügyelőség által kínált lehetőséget nem vették igénybe és maguk gondoskodtak értékeik biztonságba helyezéséről. Mihalik beszámolójából ismert, hogy „a gyulafehérvári Batthyány Intézet és az Alsófehérmegyei Múzeum részéről szeptember hó 1-jén dr. Péter Antal gyulafehérvári theológiai tanár és Lestyán József főgimn. tanár személyesen jelentek meg a Főfelügyelőségnél s jelentették, hogy a Batthyány lntézet legértékesebb anyagát kézicsomagként személyesen vitték Győrbe s ott 17 darab értékes egyházi felszerelési tárggyal együtt augusztus 31-én a székeskáptalannál biztonságba helyezték. Ugyanekkor Lestyán József tanár, az Alsófehérmegyei Múzeum ideiglenes őre utasítást kapott a Főfelügyelőségtől a múzeum értékeinek mentésére. Megállapodás történt, hogy a múzeum nagyobb értékei Budapestre küldetnek, a kisebb értékek pedig helyben tétetnek biztos őrizet alá.”[45] A könyvtár állományából több kikölcsönzött kötet elveszett a románok megszállta területen.[46]

Magától a Batthyáneumtól Szentiványi Róbert igazgató jelentette, hogy a könyvtár illuminált kéziratait, három nyelvemlékét és unicum magyar nyomtatványait, az ötvösipar remekeivel együtt, megbízottak leltár kíséretében máris biztos helyre szállították, hogy az el nem szállítható kéziratok, oklevelek s incunabulumok tömege már évek óta tűzbiztos páncélteremben van, végül, hogy az ellenséges invázió veszélyes jellege esetén teljes biztonságot nyújtó helyiségeket tud a becsesebb tárgyak elrejtésére felhasználni.[47]

A múzeumi és könyvtári dokumentumok mentésében a Főfelügyelőség fentebb megnevezett munkatársain kívül Gulyás Pál működött közre, ő Marosvásárhelyt a Teleki Téka dokumentumainak biztonságba helyezésében ügyködött.[48]

Mihalik beszámolójának végén megállapította, hogy – részben a hozott intézkedéseknek és az áldozatos munkának köszönhetően – komoly kár és pótolhatatlan veszteség nem érte a gyűjtemények, könyvtárak és múzeumok anyagát, az „erdélyrészi műkincsek fölött az oláh invázió veszedelme úgyszólván nyom nélkül múlott el s így ma már bizonyos, hogy az erdélyrészi múzeumok kincseiben jelentősebbnek mondható kár egyáltalában nem esett.”[49]

A nagy, tudományos jellegű gyűjtemények tehát nem szenvedtek pótolhatatlan károkat, ebben kétségtelenül része volt a Bukarestből kiküldött román szakembereknek is, akik nem engedték a katonáknak a könyvek és egyéb műkincsek pusztítását.[50] Még a román betörés előtti helyzetről egyébként a Múzeumi és könyvtári értesítő közzétett egy összeállítást,[51] melyben részben a Sáros és Zemplén megyében az orosz, illetve a déli részeken a szerbek által okozott károkat vette számba az írás, de több alkalommal megtörtént, hogy a könyvtár helyiségében elszállásolt osztrák–magyar vagy német katonák pusztítottak el könyveket. Déván például a múzeum épületét magában foglaló állami reáliskolát német kórházzá alakították át, ám „sajnos, e kulturnemzetnek a hosszú, kegyetlen harczok által erkölcseiből kivetkőztetett egyes fiai romboló hajlamukat a múzeum ellen is harczba vitték. Az igazgató minden igyekezete, hogy ennek határt szabjon, czélra nem vezetett. Betört ablak, feltört raktár, fölfeszített ajtó, ledöntött szobor, összezúzott felirásos kőemlékek, megsemmisített tárgyak, elemelt holmik és a mindenütt visszahagyott névjegy jelzi a múzeumban ezt az uralmat” – olvasható a múzeum által írt és közzétett jelentésben.[52] Az intézmények egy része közvetetten részesült a háború megpróbáltatásaiból. Aradon a Kultúrpalota könyvtára például azért nem tudott zavartalanul működni, mert az épületben iskolai oktatás folyt, ugyanis az aradi iskolákban katonai szükségkórházak működtek.[53] Többek között Marosvásárhelyen, Szászvárosban és Székelyudvarhelyen is ugyanez volt a helyzet, a könyvári helyiségek egy részét iskolai célra vették igénybe.[54]

Az erdélyi népkönyvtárak pusztulásáról később érkeztek be a jelentések a Főfelügyelőséghez, és nem is készült összefoglaló áttekintés a károkról. A Múzeumi és könyvtári értesítő egy Brassó megyei falu, Türkös evangélikus lelkészének, Deák Sándornak a népkönyvtár pusztulásáról írott levelét közölte, mint a román barbarizmus jellemző példáját: „…a szabadjára eresztett rablás, rombolás és pusztítás fájdalmas következményei minket, a határszéli Brassó vármegye Türkös lakosságát sem kímélt meg. Azelőtt virágzó községünk kultúrájának sok alkotása s hazafias, erkölcsös csángó-magyar népünk anyagi javai úgyszólván egészen áldozatul estek a nemtelen ellenség rablásának. E nagy anyagi veszteséget, úgy reméljük, megkettőzött szorgalommal évek múlva valahogyan csak helyre fogjuk hozni, de pótolhatatlan veszteség érte egyházközségünket azzal, hogy a több mint 500 kötetre terjedt, válogatott magyar írói művekből alkotott gyönyörű, értékes könyvtárunkat az ellenség ellopta és elpusztította. Több mint három évtizeden át gyűjtöttük a könyvtár anyagát költség és fáradság kímélése nélkül; e könyvtár volt községünk magyar lakosságának, kultúra-szeretetének beszédes bizonyítéka és legszebb büszkesége. Községünk most az elrabolt és szétdúlt könyvtár hiányában kietlen pusztasághoz hasonlít, ahol az oláhdúlás keltette fájdalmaink enyhítésére nincsen egyetlen enyhülést nyújtó oázisunk sem. Az elpusztult könyvtár visszaállítása volna megtépázott életünk enyhítésének az a módja, amellyel megszenvedett lakosságunk visszanyerné részben a szebb, boldogabb magyar jövendő elkövetkezésébe vetett reménykedő hitét; de ma még olyan szegény, hogy a saját költségeiből képtelen megszerezni a sóvárgott könyvtárt.” A levélhez kommentárként annyit fűzött hozzá a lap szerkesztője, hogy a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa azon lesz, hogy minél előbb pótolják a türkösiek könyvtárát.[55] A népkönyvárak működését sokszor a kezelők katonai szolgálata is meghiúsította. Egy összesítő beszámoló szerint 1918 elejéig 405 népkönyvtárkezelő vonult hadba; ezek közül hősi halált halt 32, elhalt 1, fogságba került 55, eltűnt 4, megsebesült 79, fölmentést nyert 38, mint rokkant szabadságoltatott 11, állományon kívül helyeztetett 1 fő. A kitüntetések száma: 59. A kitüntetések a következőképp oszlanak meg: harmadosztályú katonai érdemkereszt 3., signum laudis 7, arany vitézségi érem 1, nagy ezüst vitézségi érem 13, kis ezüst vitézségi érem 15, bronz vitézségi érem 7, Károly-kereszt 1, másodosztályú lelkészi érdemkereszt 2, másodosztályú vöröskeresztes ezüstérem 3, koronás ezüst érdemkereszt a vitézségi érem szalagján 1, koronás ezüst érdemkereszt 1, ezüst érdemkereszt 1, másodosztályú vaskereszt 1, ismeretlen 3.[56]

Az intézmények állományának mentési költségeit egyébként az állam magára vállalta és megtérítette a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének: „a vall. és közokt. miniszter úr az Erdélybe történt oláh betörés elől biztonságba helyezett műkincsek s egyéb értékek biztonságba helyezésénél felmerült, a Főfelügyelőség által előlegezett összes költségeket, szám szerint 11.882.8 K-t, a Főfelügyelőségnek 1917. május 18-án kelt 173.844/III. számú rendeletével visszatérítette.”[57]

 

Az impériumváltozás kezdete: 1918–1920

A szétzilált osztrák–magyar hadsereg 1918. november 3-án fegyverszüneti megállapodást írt alá az antant képviselőivel Padovában. A románok a Bukarestben a Központi Hatalmakkal megkötött békét semmisnek tekintették és november 12-én a Tölgyesi-szorosban átlépték a magyar határt.[58] A román csapatok számtalan atrocitást követtek el, és az elfoglalt területeken megkezdődött a román közigazgatás bevezetése.[59] Érdemi ellenállás alig volt, mindössze a frissen megszervezett és 1919. január 9-e óta Székely Hadosztálynak nevezett alakulat kísérelte meg az ellenállást. A hadosztály helyenként eredményes harcokat folytatott, 1919 elején közel három hónapig sikeresen tartotta állásait a történeti Erdély nyugati határainál, nagyjából a Szinérváralja – Szilágysomlyó – Csucsa – Vaskoh vonalon. Az erőfölény azonban vitathatatlanul a románok mellett volt, a hadosztály harcolva visszavonulva csak lassítani tudta az előnyomulást, megakadályozni nem. Akkor is igaz ez, ha 1919 februárjában sikeres ellentámadást kezdett, aminek következtében Zilahot február 22-én néhány napra visszafoglalták.[60] A román hadsereg hadműveletei általában nem okoztak konkrét károkat a könyvtárakban, ez alól éppen a Zilahi Református Főgimnázium (Wesselényi Kollégium) Könyvtára a kivétel. A románok először 1919. január 15-én, majd véglegesen február 25-én vonultak be a városba. A kollégium épületét lefoglalták, a gyűjteményeket, köztük a könyvtárt megdézsmálták. Az épületet a harcok miatt február 23-án és 24-én öt tüzérségi belövés érte, komoly károkat okozva. A különböző könyvgyűjtemények kötetszáma 32.000 volt 1919-ben. A román csapatok bombázása miatti kárt 266.753 korona értékben állapította meg a Kollégium tanári kara. Kártérítési kérelmüket a Nagyszebenben székelő, Iuliu Maniu vezette (a zilahi iskola egykori diákja volt) Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) még válaszra sem méltatta.[61]

Kolozsvár birtokbavétele harcok nélkül történt, a román csapatok karácsonyra, december 24-re foglalták el a várost.

Kolozsvár román megszállása és az általános helyzet érthetően nagy megdöbbenést és elkeseredést váltott ki a város lakóiból. A könyvtárosok közérzetét is meghatározták a politikai események, illetve néhány speciális probléma is hozzájárult az általános bizonytalansághoz. Az egyik Erdélyi Pál magatartása volt. A könyvtárigazgató 1918 nyara óta szabadságon volt, egyszerűen kivonta magát a kényelmetlen és nehéz helyzetből. Az ügyeket Gyalui Farkas vitte, akit azonban Dézsi Lajos arra próbált rábeszélni, hogy pályázza meg Budapesten az elhunyt Szabó Ervin állását a Fővárosi Könyvtárban. Gyalui nem igazán kívánta megpályázni az igazgatói állást, esélyt sem adott magának, mert szerinte oda a Szocialista Párt emberét tették volna, ugyanis „A Fővárosi Könyvtárt Szabó Ervin egyoldalúan egy kommunista könyvtárrá fejlesztette, én annál kevésbé jöhettem volna szóba, mert Szabónak is megmondtam, de kifejtettem írásaimban is, hogy egy könyvtár sem vallásfelekezet, sem politikai párt szolgálatában nem állhat.”[62] Mindenesetre megkereste Madzsar József aligazgatót, szándékában áll-e a pályázat benyújtása. Igenlő válasza után tovább egyáltalán nem foglalkozott az üggyel.

Erdélyi Pál 1918. június 12-től szabadságon volt, feletteseitől egy évet kért és kapott. A román megszállás után beadta nyugdíjazási kérelmét. Az egyetemi könyvtárbizottság 1919. január 13-án ülést tartott, melyen Apáthy István egyetemi tanár, Erdély kinevezett kormánybiztosa is részt vett és Gyalui kinevezését szorgalmazta. Erdélyi Pál ugyan beadta felmondását és ismét szabadságra ment, nyugdíjazása ügyében mégsem történt semmi, mint később kiderült, Budapesten eltűnt az irat, így Erdélyinek újra be kellett volna adni kérelmét. Ezt azonban nem tette meg.[63] Gyalui kérte, hogy intézze el az ügyet, ne okozzon kárt a könyvtárnak, legyen egyértelmű a vezetés helyzete a nehéz időkben. Szerinte Erdélyi csak húzta az időt, mint írta: „Ügyét pár hónappal akarja húzni, aztán a románok kivonulnak Erdélyből, gondolta ő magában, s mire a szabadság lejár, egyszerűen visszasétál hivatalába, melynek felelősségei és terhei elől megugrott a legnehezebb időkben.”[64] Valami alapja lehetett feltételezésének, mert Erdélyi végül szabadsága lejárta után, 1919. október 10-én szolgálatra jelentkezett a román hatóságoknál.[65] Végül is a románok nyugdíjazták 1920 elején, addig vette fel járandóságát és okozott magatartásával bizonytalan helyzetet a könyvtárban. Gyalui kétségtelenül ellenségesen nyilatkozott a korábbi igazgatóról, ezt bizonyítja Erdélyi Budapestre távozása után írt néhány sora; annak a véleményének adott hangot, hogy a magyar fővárosban nyilván az elüldözött patrióta szerepében tetszeleg.

A város román megszállása állandósította a kisebb-nagyobb konfliktusokat, amelyek érintették a könyvtárat is. A bibliotéka 1919. január 1-jén bezárt, oka a pénz-, illetve a szénhiány volt. A kényszerű szünet különféle szóbeszédekre adott alkalmat a városban, a rémhírek szerint a románok záratták be az intézményt és vagonszámra viszik a könyveket Bukarestbe. De a románok is terjesztettek álhíreket, szerintük éppen a magyarok csempészik Budapestre a különleges értékű könyveket. Egyik híresztelés sem volt igaz, de a pletyka is hozzájárult az általános rossz hangulathoz.[66]

A kisebb-nagyobb atrocitások és az általános bizonytalanság mellett az eskü kérdése okozta a legnagyobb gondot. A magyar tisztviselők komoly dilemma elé kerültek. A román hatóságok – ahol átvették a közigazgatást – kezdték megkövetelni a hivatalukban maradó alkalmazottaktól az eskü letételét. A dilemmát az okozta, hogy az eskü megtagadása az állás elvesztését jelenthette, illetve egzisztenciális bizonytalanságot okozott, az eskü letétele viszont egyfajta árulásnak számított a magyarság ellen és mivel az erdélyi magyarok túlnyomó többsége biztosra vette, hogy a román megszállás csak rövid ideig tartó átmeneti kellemetlenség, nem akarták megkockáztatni a nyugdíjjogosultság és a magyar állampolgárság el­vesz­tését.

Januárban merült fel először komolyabban az eskü kérdése. A magyar kormány által kinevezett Apáthy István kormánybiztos szervezkedni kezdett annak érdekében, hogy a magyar tisztviselők ne tegyék le a románok által megkövetelt hűségesküt és egyben biztosítékot kért és kapott a magyar kormánytól, miszerint az állásuktól megfosztott alkalmazottak számíthatnak Budapest erkölcsi és főleg anyagi támogatására.[67] Gyalui helytelenítette ezt a magatartást.

A Nagyszebenben működő Román Kormányzótanács sorra vette át az intézményeket. Várható volt, hogy az egyetemre is csakhamar sor kerül. Az egyetem vezetése bizalmas állásfoglalást készített, amelyet eljuttatott a tanszékeknek, intézeteknek. Ebben utasította a munkatársakat, hogy a román átvétel esetén vegyék jegyzőkönyvbe, miszerint csak a budapesti VKM rendeletére adják át az intézményt, a Román Kormányzótanácsot nem ismerik el, intézkedése ellen tiltakoznak és az átadásban való közreműködést megtagadják. Gyalui ellenezte ezt az állásfoglalást. Schneller István rektorral folytatott megbeszélésén három pontban fejtette ki nézeteit. Először is a könyvtár ügyeiben a könyvtár megkérdezése nélkül az egyetemi tanács nem határozhat, másodszor „a könyvtárnak semmiféle politikai demonstrációban részt vennie nem szabad. A könyvtár oly kulturális intézmény, melynek egy nemzetnél a legnagyobb elnyomás idején is működnie kell. A könyvtár a kialvó tűz utolsó parazsa a hamuban, a kultúra tűzhelyén.” Harmadszor pedig a könyvtár biztonsága és megőrzése kötelessége, arra tett esküt, hogy a könyvtárt minden kártól megóvja. Gyalui gondolatmenete szerint, ha nem működik közre és a könyvtár munkatársai is ellenállnak, a könyvtár üresen marad. A lefoglaló személyzet, bakák és azok barátai felégetik, felfűtik a könyvtár egy részét és az 500 ezer darabból álló okmány- és oklevéltár ki fog méretni sajtpakolásra. „Szóról szóra így történt később a városi levéltárral – honnan kilószámra mérték ki – így történt a törvényszéki levéltárral és több kultúrintézet kisebb könyvtárával.”[68] Nem szabad otthagyni a könyvtárt, nem is lehet, már csak azért sem, mert a könyvtár az Erdélyi Múzeumé, azt a Román Kormányzótanács nem veheti el, mert az magántulajdon. A rektor elfogadta álláspontját és kérte, véleményét írásban is juttassa el hozzá.[69]

A megbeszélés során érintette az eskü kérdését is. Álláspontja az volt, hogy a békekötés előtt nem hajlandó esküt tenni. Nem is kívánták, mert kérte a román kulturális vezetőket, hogy ne tegyék lehetetlenné a maradásukat. Kifejtette, hogy a könyvtárban maradnak, nem akarják elhagyni. De várják meg a békekötést, utána emelt fővel teszik le az esküt.[70]

Az egyetem árvétele 1919. május 12-én kezdődött és még aznap sor került az impériumváltásra. Az univerzitás épületét román katonaság vette körül. A könyvtár átvételére Vasile Bichigean gimnáziumi tanár, a Román Kormányzótanács megbízottja érkezett. Gyalui a román megbízottal a rektori hivatalba ment utasításokért. Schneller István, a még hivatalban lévő rektor közölte vele, hogy az egyetem fegyveres erővel való erőszakos átvétele megtörtént és mivel a könyvtár része az egyetemnek, értelemszerűen a bibliotéka átvétele is megtörtént, így Gyalui ezt a tényt jegyzőkönyvben rögzítheti a román féllel. Gyalui egy fontos kérdést tisztázott, nevezetesen, hogy az Erdélyi Múzeum Egylet könyvtára nem tartozik az egyetemhez, az magántulajdon, így az átadás arra a gyűjteményre nem vonatkozhat. A rektori hivatalban jelen lévő Ghibu államtitkár is elfogadta ezt az álláspontot.[71]

Ezután került sor az átadási jegyzőkönyv aláírására. A dokumentumot Gyalui és Bichigean mellett Valentiny Antal, Kelemen Lajos és Ferenczi Miklós írta alá. A jegyzőkönyvben rögzítették, hogy a könyvtár tisztviselőitől nem követelik meg az eskü letételét, de azok, akik elhagyják helyüket, le lesznek tartóztatva, majd ki lesznek utasítva a Tiszántúlra. Gyalui rögzíttette, hogy az erőszaknak engedve adja át a könyvtárat – ez szimbolikusan történt meg, azáltal, hogy Bichigean Gyalui vállát érintette. Azáltal, hogy a rektor átadta az egyetemet, elfogadja, hogy a könyvtár átvétele is megtörtént. Az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárára vonatkozó részt is belevetette a jegyzőkönyvbe, eszerint Gyalui kijelenti, hogy „a könyvtár magántulajdona az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, s mint magántulajdon egyáltalán nem esik a jelenlegi átadás aktusába ugyan – amit a küldött Bichigean úr is elismer – mégis szükségesnek tartja már most hangsúlyozni, hogy a könyvtár tulajdonosául és rendelkezőjéül az Erdélyi Múzeum-Egyesület tekintendő, melynek minden, a könyvtárra vonatkozó jogai is fenntartatnak.”[72] A könyvtár átvételének históriájához tartozik, hogy Bichigean aznap este szuronyos katonákkal jött a könyvtárba, a fűtőt kirakták szobájából és oda négy katonát és egy káplárt helyeztek.

A könyvtár további működéséről és helyzetéről május 15-én Gyalui a bibliotékába látogató Ghibu államtitkárral tárgyalt. A politikus támogatásáról biztosította az intézményt, Gyalui kijelentette, hogy nem a fenyegetés hatására maradt helyén, hanem az intézmény iránt érzett felelősségből. Kérte az államtitkárt, ne tegyék lehetetlenné a magyar könyvtárosok maradását. Ghibu megnyugtatta, hogy nincsenek ilyen szándékok, már csak azért sem, mert nincsenek megfelelő felkészültségű román szakemberek. Gyalui végül kijelentette, cáfolva az időről időre felbukkanó román vádakat, hogy nincs szándékában könyveket menekíteni Budapestre. Gyalui a megbeszélésen szóvá tette, hogy nagyon zavaró a fegyveres őrség a könyvtárban. Ezt a katonaság rendelte el – jelentette ki Ghibu –, de intézkedni fog, hogy ne motozzák meg, illetve ne ellenőrizzék a könyvtár munkatársainak csomagjait.[73]

A könyvtár 1919 és 1920 nyarán is nyitva volt és működött, azonban mind román, mind magyar részről gyanakvás kísérte az intézmény, illetve Gyalui működését. Visszaemlékezésében öntudatosan írta: „Megfontoltan, higgadtan mondhatom, de ezt követelem az utókortól, ennek elismerését: a könyvtárt megmentettem azáltal, hogy itt maradtam, hogy nem politizáltam, hanem ráhelyezkedve szigorú tárgyilagosságra, minden politikát és demonstrációt kerülve, csakis a könyvtárral törődtem.”[74] Ez kétségtelenül vitathatatlan tény, ugyanakkor helyenként talán túlzottan lojális volt a román művelődéspolitikával szemben – emiatt egyébként magyar részről több alkalommal is támadás érte.

Az egyetemi tanács októberben közölte Gyaluival, hogy két egyenrangú és egyetemi beosztású igazgatói, egy vezérigazgatói és egy szakigazgatói állást szerveznek. Nyilvánvaló volt, hogy a hatóságok román igazgatót is akarnak. Gyalui ezt elvileg ellenezte, szerinte elég lett volna egy román professzor formális megbízása a könyvtár ügyeinek vitelével. Az elképzelés szerint a román igazgató feladata a román könyvek beszerzése, illetve a „romanizálás” lenne, a másik vezető, Gyalui pedig a szakkatalógus készítéséért felelne. Több jelölt is szóba került, végül Eugen Barbult – magyarul Barbul Jenőt – nevezték ki, aki 1918-ig Budapesten az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Gyalui jó véleménnyel volt Barbulról, de nyíltan nem támogathatta, mert akkor biztosan a másik jelöltet, Stefan Pop bukaresti gimnáziumi igazgatót és egy időben a bukaresti akadémia könyvtárosát nevezik ki, aki „türelmetlenül vad sovén” volt.[75] A román igazgató kinevezése hónapokig tartó intrikával, szervezkedéssel járt, közben Gyaluit ismét megvádolták azzal, hogy Budapestre csempészett könyveket – dokumentumokkal igazolta, hogy az 1916-ban Budapestre szállított könyvek 1918 nyarán hiánytalanul visszakerültek – , illetve azzal is megvádolták, hogy az Egyetemi Könyvtár könyveit átbélyegzik az EME pecsétjével, lényegében ellopják a román állam tulajdonát képező könyveket. A román nacionalisták Barbul állítólagos magyarbarátságát is kifogásolták. Hosszú huzavona után végül 1921. május 24-én nevezte ki a király Barbult igazgatónak.[76]

Gyalui és a könyvtár életében fontos fejlemény volt Ferdinánd király és hitvese látogatása az intézményben. Erre az adott alkalmat, hogy az egyetem felvette a király nevét. A látogatásra a bibliotékában 1920. február 2-án került sor. Gyalui francia nyelven kalauzolta a felségeket. Az uralkodó elégedett volt a látottakkal és szimpatikusnak találta Gyaluit: „Örömmel hallottam, hogy a helyén maradt, és a könyvtár zavartalan menetét biztosította ezáltal. Legyen róla meggyőződve, hogy helyesen járt el és ezt köszönöm is. A tudománynak semmi köze sincs a politikához.”[77] Gyaluit egyébként egy budapesti lap élesen támadta, mondván, eladta magát, mert a román királyi párt kalauzolta.[78]

1920 márciusában kezdték pedzegetni a románok az állampolgárság kérdését és közelgett a békeszerződés aláírása is, vagyis lassan aktuálissá vált az eskü letétele. Trianon után egyes intranzigens magyarok egyébként azt hangoztatták, hogy még várni kell az eskü letételével, csak akkor lehet aláírni, miután a magyar parlament ratifikálja a diktátumot. A román állam az eskü letételére a jelentkezés végső határidejét 1920. augusztus 15-ében szabta meg. Gyalui szeptember 15-én tette le az egyetem rektorának, Puşcariu professzornak az esküt és lett ezáltal román állampolgár.[79] Az eskü letétele után hivatalosan is kinevezték a könyvár technikai igazgatójának.[80]

A könyvtárban időnként felforrósodtak az indulatok. Az egyik román professzor, Botez a könyvtári tanácsi ülésen őrjöngve tiltakozott, hogy a könyvkölcsönzésnél miért magyar nyelvű tértivevényt használnak. Gyalui válaszát – hogy nagy mennyiségben vannak raktáron, értelmetlen pénzpocsékolás lenne kidobni őket, takarékoskodni kell – nem fogadta el, és amikor Gyalui közölte, hogyha elfogynak, akkor is kétnyelvű, magyar és román nyelvűeket fognak készíttetni, ez ellen is tiltakozott. Más professzor az Erdélyi Múzeum Egylet könyvtárát nem ismerte el magánkönyvtárnak és a román állam tulajdonába kívánta helyezni. Botez professzor azzal is megvádolta Gyaluit és a magyar könyvtárosokat, hogy akadályozzák a könyvtár romanizálását. A megvádolt igazgató kifejtette, romanizáláson azt érti, hogy minél több román nyelvű könyvet szerezzenek be, ezt helyesli és fontosnak tartja, viszont a könyvtár magyar jellegének megváltoztatását nem tudja elfogadni.[81]

Ezután történt, hogy magyar támadás érte Gyaluit. Trencu-Iaşi munkaügyi miniszter egy komplett román népkönyvárt küldött ajándékba. Amikor a könyvtárt tervezték, Gyalui javaslatára az alagsorban egy népkönyvtári termet is kialakítottak. A kormány ezt jóvá is hagyta azzal a feltétellel, hogy a könyvtáros fizetését Kolozsvár városa vállalja magára. A település erre nem volt hajlandó, így a népkönyvtár könyvei az igazgatói irodában voltak, a helyiség pedig üresen állt több mint tíz éve. Gyalui indítványozta, hogy a román mellett nyissák meg a magyar népkönyvtárat is. A román könyvtári bizottság és az egyetem is elfogadta a javaslatot, így megnyílt a román–magyar népkönyvtár. Gyaluit ezért a magyar körök egy része keményen támadta. A radikális irányzatú Keleti Újság a könyvtár hivatalos megnyitása előtt azért támadta Gyaluit és a könyvtárt, hogy nincsenek benne baloldali, szocialista és kommunista könyvek, ezzel kizárják a munkásokat a könyvtárból és egyébként is több benne a román, mint a magyar könyv.[82] Az igazgató válaszában kifejtette: 1. a népkönyvtár magyar könyveit még a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa állította össze. 2. A népkönyvtár olvasói számára rendelkezésre áll az egész Egyetemi Könyvtár és az EME könyvtára is. 3. A kormány és az egyetem a legnagyobb előzékenységgel vette be a magyar népkönyvtárt, ezért meg kell becsülni a kultúrmunkát, egyik kezdete lehet ez az együttműködésnek a románsággal, amelyre Erdély magyar közönségének nagy szüksége van.[83]

A népkönyvtár ünnepélyes megnyitásán a románok Gyaluit kérték fel az avató beszéd megtartására. Mivel azokban a napokban meghalt a fia – tragikus módon öngyilkos lett –, lemondhatta volna a rendezvényt, de vállalta a reményei szerint a román–magyar megbékélést szolgáló beszéd megtartását. Május 23-án nyílt meg a népkönyvtár. Az ünnepségen jelen volt számos román prominens személyiség is, többek között a könyveket adományozó munkaügyi miniszter is. Gyalui szakszempontból beszélt a könyvtárról és a népkönyvtárról. A megbékélés szellemében elhangzott beszéd nagy tetszést aratott, a románok gratuláltak Gyaluinak, aki a haza és a király éltetésével zárta szónoklatát.

A magyar körök gondolataiért élesen támadták. A kolozsvári Ellenzék című lap Hogyan beszél egy magyar tanár címmel tendenciózus válogatást tett közzé a beszédből, ami a lap szerint „túl heves forró szerelmi vallomás” volt a románság felé.[84] A cikk megjelenése után Gyaluit szinte kiközösítették. Főleg Bornemisza Elemérné bárónő kelt ki hevesen ellene, illetve az ő támogatottja, az Ellenzék szerkesztője, Grois László. Gyalui 1921. május 28-án keltezett cikket ír az Ellenzéknek, végül azonban Kelemen Lajos tanácsára nem tette közzé az írást. „Arra az elhatározásra jutottam azonban, hogy beszélek Kolozsvár magyar közönsége néhány jelentősebb, vagy általam ismert tagjával, hadd halljam véleményét. Az Ellenzék e támadása annál hitványabb volt, mert politikai okból történt. Ők akkor a passzivitás mellett agitáltak, de oly ostobán, hogy azt hitték, passzivitás azt teszi, hogy minden közintézmény vagy nyilvános intézményben való közreműködés tilos. Én azt határoztam el, hogyha az általam megkérdezettek többsége helyesli ezt az álláspontot, az Ellenzék ellenem intézett orvtámadását, akkor én lemondok állásomról, eladom házamat s elmegyek Kolozsvárról.” Ötvenöt jeles személyiséget keresett fel, akik néhány kivételt leszámítva mind egyetértettek a magyar–román megbékélésre vonatkozó véleményével.[85]

Gyalui kétségtelenül lojálisan viselkedett az új állammal szemben. A románok is elismerték érdemeit, 1922-ben a Románia rendjel tiszti csillaga kitüntetést kapta meg. Ennek ellenére 1926-ban a kormány nyugdíjazta, megítélése szerint azért, hogy „magyar ember ne legyen ily közművelődési intézmény vezetője”. Fájdalomdíjként a kormány a közoktatásügyi munkáért való érdemérem első osztályával tüntette ki.[86]

 

Magyar könyvtárak Romániában Trianon után

A trianoni diktátum aláírására 1920. június 4-én került sor, jogi értelemben ekkortól lehet az egykori magyar területek Romániához, illetve egyéb utódállamokhoz csatolásáról beszélni. A dokumentum néhány paragrafusa egyébként a kulturális javakról és így közvetve a közgyűjteményekről is rendelkezett. A diktátum 175–179. és 191. cikke intézkedett ezekről a kérdésekről.[87] Eszerint Magyarország visszaszolgáltatni köteles mindazon gyűjteményeket, amelyeket az átengedett területekről elhozott, köteles visszaadni azokat a monumentumokat, amelyek magyarországi közgyűjtemények tulajdonában találhatók, de az átengedett területek történetével közvetlen összefüggésben vannak és 1868. január 1-je után (Olaszország esetében 1861 óta) szállítottak el. Bár egyes utódállamok, főleg Románia, megpróbálta vélt jogait érvényesíteni, ez nem vezetett eredményre. A 191. cikk arról intézkedett, hogy a volt Osztrák–Magyar Monarchia területéből megalakult államok „megszerzik a volt vagy jelenlegi Magyar Kormánynak saját területeiken fekvő összes javait és birtokait.” A jogszabály később konkretizálta, hogy a községek és más helyi önkormányzati intézmények javai és birtokai az új államok fennhatósága alá kerülnek, külön megemlítve az iskolákat és a kórházakat. Ezek a cikkek szolgáltatták a jogi alapot az állami és önkormányzati fenntartású könyvtárak bekebelezéséhez, az utódállam tulajdonába vételéhez.

Érdemes röviden megemlíteni, hogy a békediktátum ezen pontjai alapján született meg Magyarország és Ausztria között 1932. november 27-én a Velencei Egyezmény, amely szabályozta az egykori közös intézményekben található magyar vonatkozású műkincsek és könyvek tulajdonjogát. A megállapodásnak köszönhetően számos magyar kódex, többek között a Képes Krónika került Magyarország tulajdonába és az OSZK állományába.[88]

A Romániához került magyar könyvtárak sorsa az impériumváltás után nem egyformán alakult. Az állami és helyhatóságok (önkormányzatok) fenntartásában működő gyűjtemények helyzete lett a legrosszabb. Az új tulajdonos, a román állam nemhogy nem fejlesztette a magyar nyelvű állományt, hanem számos módon igyekezett gátolni használatát és minden eszközzel megnehezítette a magyar, pontosabban magyarországi könyvek beszerzését. Egyik módszere volt a könyvvizsgálat és az állambiztonsági hivatal ellenőrzése, amelynek következtében több esetben büntetőeljárás indult egyes könyvek beszerzése miatt; a másik pedig a pénzügyi ellehetetlenítés, a szigorú vámszabályok alkalmazása, illetve a bevezetett könyv-adóbélyeg, amely amellett, hogy megdrágította, ráadásul el is csúfította azokat a könyveket, amelyekre rá kellett ragasztani.[89]

 

Állami fenntartású könyvtárak

Az állami tulajdonba került gyűjtemények közül a legjelentősebb a kolozsvári Egyetemi Könyvtár volt. A könyvtár fejlesztése vitathatatlanul látványos volt, és a román művelődéspolitika előszeretettel fogadott az intézményben külföldi látogatókat és büszkélkedett a bibliotékával.

Az impériumváltás elején új állásokat szerveztek, a státusokat románokkal töltötték be. A második bécsi döntés idejére a létszám a következő volt: 25 tudományos tisztviselő, 17 segédtisztviselő, valamint 25 altiszt és szolga dolgozott az intézményben.[90] Összehasonlításul: A Minerva 5. kötete mindössze 14 tudományos és segédtisztviselőt sorol fel, az altisztek és szolgák száma ismeretlen. A magyar könyvtárosokat ugyan nem bocsátották el, alapvetően ők végezték a napi munkát és szaktudásuk, valamint helyismeretük miatt nem tudták őket elmozdítani, de érdemi döntéseket nem hozhattak, Gyalui pozíciója is egyre inkább formálissá kezdett válni a román igazgató mellett.

A művelődéspolitika és a könyvtár irányítói megállapították a kétségtelen tényt, hogy a magyar korszakban nem fordítottak kellő súlyt a román könyvek beszerzésére, ezért megkezdték az Egyetemi Könyvtár romanizálását, a román nyelvű állomány gyors fejlesztését. A romanizálás egyébként külsőségekben is megnyilvánult, lényegében minden magyar emléket igyekeztek eltávolítani, az előcsarnokban a könyvtár építésének emlékét megörökítő márványtáblákat megfordították s hátsó lapjukra a múltról tudomást nem vevő új szövegeket véstek, a magyar feliratokat leszedték, a magyar beszédet kitiltották s a lexikonokat, bibliográfiákat, szótárakat tartalmazó magyar kézikönyvtárt a katalógus- és olvasóteremből rendre eltávolí­tották.[91]

A romanizálásnak kétségtelenül lettek eredményei. Különféle hatóságok, romániai könyvtárak, az ASTRA összeszedték duplumaikat és elküldték Kolozsvárra. Magánszemélyek is ajándékoztak könyveket, könyvtárakat, illetve magángyűjteményeket külön állami pénzekből is vásároltak. Legjelentősebb G. Sion törvényszéki elnök könyv- és metszetgyűjteményének megszerzése volt, melyet a kolozsvári román egyetem megalapításakor a könyvtárnak 200.000 lejért felkínált. A kollekció legjelentősebb része 300 régi román könyv volt, s ezzel olyan értékes régi román könyvanyagot nyert a könyvtár, hogy gazdagságban Bukarest után következett. Hogy méltó módon tudják elhelyezni, a Régi Magyar Könyvtár közel 2.800 kötetét kilakoltatták és annak helyére állították fel a könyveket. A román könyvek beszerzésének alig volt pénzügyi gátja, a Kormányzótanács még 1920-ban 700.000 lejt bocsátott az igazgatóság rendelkezésére, majd az összeget később a kormány egymillióra egészítette ki. A cél az volt, hogy jelentős áldozatokkal a román múlt minden monumentumát egybehordják. Az eredmény kétségtelenül figyelemre méltó volt.[92]

Az anyag nagyarányú növekedését azonban elsősorban a köteles példányokból beérkezett nyomtatványok okozták. 1923-ban Erdélyre is kiterjesztették a Romániában 1904 óta érvényben lévő törvényt, amely kötelezte a nyomdákat, hogy sajtótermékeikből 2-2 példányt küldjenek be a kolozsvári Egyetemi Könyvtárnak. 1923-tól minden nyomtatvány, minden hírlap és folyóirat, mely Románia területén megjelent, 2-2 példányban került a szerzeményi naplóba és a raktár polcaira. Ugyanabból a könyvből számos példányt is leltárba vettek, ennek volt következménye az állomány roppant gyors növekedése. 1934-ban már 421.104 dokumentum, könyv, időszaki kiadvány és egyéb nyomtatvány volt a könyvtárban, 1919-hez képest 229.204 egység volt a gyarapodás.[93] Ez a növekedés azonban irreális volt a fenti okok miatt és erősen propagandisztikusnak értékelhető.

A kötelespéldány-rendelet kiterjesztésének azonban magyar szempontból volt két pozitívuma. Egyrészt a Romániában kiadott magyar könyvek is bekerültek az intézménybe, másrészt pedig ez a tény lehetővé tette a magyar bibliográfiai munka megindulását. A kurrens erdélyi magyar könyvészet megindítása György Lajos érdeme volt, ő kezdte meg a munkát, majd Ferenczi Miklós folytatta, az ő halála után Valentiny Antal vette át a munkát. Az összeállítások kezdetben az Erdélyi Irodalmi Szemlében, majd 1930-tól az ismét meginduló Erdélyi Múzeumban láttak napvilágot, de önállóan is megjelentek a György Lajos által szerkesztett Erdélyi tudományos füzetek című sorozat tagjaként. György megindította a korszak magyar nyelvű hírlapjainak és folyóiratainak bibliográfiáját is. Mindezek a kurrens összeállítások vezettek el Monoki István két kumulatív könyvészetének kiadásához a második bécsi döntés után, pontosabban az egyik megjelenéséhez 1941-ben, a másiknak pedig elkészült a kézirata, de csak évtizedekkel később, 1997-ben vált széles körben elérhetővé.[94]

Barbul igazgatót 1936-ban Muslea váltotta fel, a bécsi döntés után 1940 szeptemberében ő hajtotta végre a könyvtár egy részének elszállítását. Az Egyetemi Könyvtárban tetemes hiányok keletkeztek. Úgy tűnik, hogy elvitték a térképtárból a Kolozsvárra vonatkozó térképeket, a Sion-gyűjteményt és a régi román hírlap- és folyóiratanyagot, továbbá az 1920 után beszerzett külföldi folyóiratok többségét, 3317 évfolyamot és a kézikönyvek egy részét, bibliográfiákat és enciklopédiákat. Nehezen pótolható kárt okozott, hogy voltak egyes gyűjteményrészek, amelyek elvitelének eltitkolása céljából az ezekre vonatkozó ügykezelési iratokat (cédulák, felvételi lapok) meg is semmisítették. Az Egyetemi Könyvtárnak csak kezelésére bízott erdélyi múzeumi anyagából is szállítottak el könyveket. Az eddigi megállapítások szerint az elszenvedett veszteség 5750 kötetet tesz ki 179.949 pengő értékben.[95]

A marosvásárhelyi közművelődési ház könyvtára mintegy 50.000 kötetes volt. Az 1918 előtti magyar tudományos és szépirodalom megfelelő módon megtalálható volt a bibliotékában, annak ellenére, hogy 1678 művet kiselejteztek. Az újabb magyar irodalom azonban hiányzott, gyakorlatilag csak román könyveket szereztek be. Magyar nyelvű irodalom összesen csak néhány kötet került állományba, az sem vásárlással, hanem ajándékként. Mindezek ellenére évi átlagban 12.000 olvasó kereste fel, és 35.000 művet kölcsönzött. A kölcsönzött kötetek fele román nyelvű volt, ennek oka az. hogy az iskolai és egyéb kötelező olvasmányokhoz így lehetett a legegyszerűbben hozzájutni.[96]

A nagybányai városi múzeum könyvtára 1918 előtti állománya rossz állapotban volt, részben rongyosra olvasták, részben pedig szükségraktárakban rejtegették, illetve a románok semmisítették meg vagy vitték el a könyveket.[97] A nagyváradi Városi Könyvtár 40.000 kötetes, a magyar állomány fizikailag rossz állapotú, elhelyezése alkalmatlan. A bibliotéka román részlegét fejlesztették intenzíven, a magyart igyekeztek elsorvasztani.[98]

Az állami gimnáziumok könyvtárai sem voltak jobb helyzetben. A nagyszalontai Állami Gimnázium könyveinek mintegy kétharmad részét 1932-ben elvitték, a szilágysomlyói Állami (volt Minorita) Gimnázium könyvtárának számos kötetét az iskola legrégebbi anyakönyveivel együtt megsemmisítették. A kolozsvári Állami Leánygimnázium könyvei húsz évig egy nedves pincében áztak, alig néhány száz maradt úgy-ahogy ép állapotban. A szamosújvári Állami Polgári Leányiskola könyveit 1918-ban 80 kötet kivételével megsemmisítették.[99] Nagyon rossz volt a helyzet a gyergyószentmiklósi Állami Gimnáziumban is. Újabb magyar könyv egyáltalán nem volt, a háború előtti állomány mindössze 1684 kötet, de az is erősen hiányos, mindössze 16 Jókai-, 10 Mikszáth-kötetet őriztek a polcokon, az Arany-, Petőfi- és Vörösmarty-kötet hiányos, Madáchtól, Csokonaitól pedig nem volt található semmi.[100]

Az állami fenntartású könyvtárak mostoha helyzeténél valamivel jobb körülmények között tevékenykedtek az egyházi és alapítványi, illetve egyesületi tulajdonban lévők. Ugyan ezek működését is számos módon nehezítették, de inkább volt lehetőségük a viszonylag elfogadható működésre.

 

Egyházi könyvtárak

A legjelentősebb egyházi könyvtár a gyulafehérvári Batthyaneum volt, az intézmény egyébként a második bécsi döntés után sem került vissza Magyarországra. Mindenesetre az impériumváltozást követően sem vitatta a román állam a püspökség tulajdonát. Majláth püspök komoly anyagi áldozattal egy biztonságos páncéltermet alakíttatott ki a különleges értékek megőrzésére. Az első roman provokációra 1941-ben került sor, amikor egy újságcikk a román műemléki törvény alapján a Batthyaneum kincseit román nemzeti örökségnek nyilvánította. A cikk azzal zárult, hogy számtalan ritka könyvet elraboltak az intézményből és Budapestre vittek.[101]

Az erdélyi magyar tudományosság és az egyetemi hallgatók napi igényeinek kielégítése szempontjából a legfontosabb könyvtárrá a kolozsvári Lyceum bibliotékája vált. A kolozsvári piarista gimnázium gyűjteménye az egyik legrégebbi erdélyi könyvtár volt, 1579-ben alapították a Báthory István által behívott jezsuiták, majd a XVIII. században, a rend feloszlatása után a piaristák működtették. A Lyceum-könyvtár három és félszázados története alatt több alkalommal is egyetemi könyvtári funkciót töltött be: a Báthory-egyetem korában, 1581–1603 között, a Mária Terézia által újjáalakított egyetem és a II. Józseftől megcsonkított Lyceum Academicum szervezetében 1775-től 1872-ig, végül a román megszállás idejében.[102] Az egyetlen könyvtár volt, amely 1928-tól jelentős mennyiségben magyarországi magyar könyvet szerzett be és szolgáltatott a magyar egyetemi hallgatók nemzeti művelődésének támogatására. Az addig zárt intézeti könyvtár nyilvános működésbe kezdett, s egy évtized alatt 6442 kötet magyar szépirodalmi és tudományos művet szerzett be. 1928-tól 1940-ig 227.964 látogatást és 68.729 kölcsönzést mutatott ki 5442 magyar főiskolai hallgató részéről. A piarista rend nagy anyagi áldozattal és nem kis kockázatot vállalva működtette a könyvtárt.[103] A könyvtár szerepe 1940-től jelentősen csökkent, hiszen az egyetemi hallgatók ismét szabadon használhatták az egyetemi könyvtárt.

Egyes gimnáziumok tanári könyvtárainak nyilvánossá fejlesztésére már a világháború előtt voltak kezdeményezések. Kétségetelenül egy-egy erdélyi város legjelesebb kulturális intézményei a gimnáziumok és azok könyvtárai voltak. Trianon előtt főleg Csíkszereda, Székelyudvarhely és Kézdivásárhely katolikus középiskolája nyitotta meg kapuit az olvasók szélesebb köre előtt. A román uralom alatt azonban a nyilvános működést nem lehetett folytatni. A katolikus gimnáziumok magyar állománya viszonylag szerény volt, ebből a szempontból felülmúlta őket a két székelyföldi református gimnázium, Marosvásárhely és Székelyudvarhely anyaga. Ebben a két intézményben viszonylag sok, 1920 után Magyarországon kiadott könyvhöz is hozzá lehetett férni.[104] A székelykeresztúri unitárius gimnázium régi anyaga értékes, újabb magyar irodalom azonban gyakorlatilag nem volt az intézményben.[105]

Az egyházak erejéből időnként még arra is futotta, hogy újonnan alapítsanak könyvtárakat. Főleg a reformátusok jeleskedtek ezen a területen. Különböző olvasóköri, egyleti intézményeket hoztak létre, így Bánffyhunyadon a Református Polgári Olvasókört, Zilahon a Református Nőszövetség és Leánykör alakult meg, Szamosújváron a Széki Református Egyházmegye Bethlen-könyvtára kezdte meg működését. Désen a Református Ifjúsági Könyvtárt Bányai Ferenc lelkész és felesége alapította úgy, hogy 1920-ban megvásárolták a dési és szamosújvári állami gimnáziumok kiselejtezett és eladott könyveinek egy részét s „a némileg szabadabban mozgó egyházi szervezet védelme alatt a közösség számára hozzáférhetővé” tették.[106]

 

Alapítványi és egyesületi könyvtárak

Az alapítványi könyvtárak legfontosabb, legértékesebb intézménye a marosvásárhelyi Teleki Téka volt. Igaz, hogy a XIX. század közepe óta lényegében könyvmúzeummá vált, a régi korok művelődésének tanulmányozásához jelenthetett alapvető forrásmunkákat, emiatt a modern kor igényeinek az állomány már nem felelt meg. A Téka jogi helyzete a két világháború között meglehetősen zavaros volt. Az Afrika-utazó és felfedező gróf Teleki Sámuel – az alapító kancellár dédunokája – még 1913-ban alapítvánnyá alakította át a hitbizományt. Mivel 1916-ban közvetlen utódok nélkül halt meg, a Téka kurátora a még kiskorú gróf Teleki Károly lett.[107] A református egyház több alkalommal is megpróbálta az alapító kancellár akaratát érvényesíteni azzal, hogy a közfelügyeletet gyakorolja. Eredménytelen tárgyalások folytak hosszú évekig, míg végül az időközben nagykorúvá vált Teleki Károly 1925-ben mint Alapítványt bejegyeztette.[108] A bizonytalan jogi helyzetnek 1940 után, a magyar időkben lett vége néhány évre, ugyanis Hóman Bálint kezdeményezésére 1942-ben új alapítólevél készült, melyben Teleki Károly lemondott a kurátorságról és alapítványi formában működött 1948-as államosításáig az intézmény. Teleki Károly meglehetősen sajátságosan bánt a Tékával, számos ritkaságot, ősnyomtatványt, RMK-t és kódexet – többek között egy Corvinát – egyszerűen eladatott.[109]

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot 1924-ben szintén alapítvánnyá szervezték át, amelyet mint jogi személyt a román állam is elismert. A könyvtára 20.000 kötetes volt, köztük értékes kéziratokkal (pl. Apor-kódex). A háború előtti tudományos irodalom nagy számban volt az állományban, a szépirodalmat viszont meglehetősen kevés mű képviselte. Nyilvános jellege a román időszakban nem volt, az intézmény vezetősége nem akarta a figyelmet felhívni a múzeumra.[110]

Újabb olvasnivalót, szépirodalmat, elsősorban divatos regényeket főleg a kaszinók gyűjtöttek, többek között Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen és Székelykeresztúron. A három könyvtárban meglehetősen jó volt az olvasói forgalom is és a három jól felszerelt és jól működő kaszinókönyvtár azt bizonyítja, hogy „ahol nagyobb az olvasási kedv, ahol jobb a szervezés, oda mégis csak eljut a magyar könyv cenzúra, határzár, tilalom ellenére.” Jól működött a kolozsvári Kaszinó Könyvtára is, amellett, hogy régi anyagát sikerült megőriznie, évi 20-30 ezer lejt tudott gyarapításra fordítani.[111] Gyengébb volt az állomány Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Nyárádszereda kaszinójának könyvtárában.[112]

A kaszinói gyűjteményeknél rosszabb volt a helyzet a kereskedői, iparoskörök könyvtáraiban. Közülük csak néhány működését lehetett színvonalasnak tekinteni, ilyen volt mindenekelőtt a székelyudvarhelyi Kereskedői Kör kulturális munkája, a könyvtárnak sikerült beszereznie az újabb magyar irodalom számos kiváló szerzőjének, Mórának, Móricznak, Kosztolányinak, Zilahynak, Márainak, Babitsnak, Hunyadynak néhány művét. Székelyudvarhelyen működött még a Polgári Önképző Egylet is, mintegy 1500 kötettel és évi 3-4.000 kötetnyi forgalommal. Jó színvonalúnak mondható még a kézdivásárhelyi Kereskedők Társasága könyvtára is.[113]

A többi hasonló intézményben viszont túlnyomó többségében ponyva és egyéb értéktelen irodalom volt. Közéjük tartozott a marosvásárhelyi Ipartestület, a kézdivásárhelyi Vegyes Ipartestület, a csíkszeredai Kereskedői Kör, a gyergyószentmiklósi Kereskedői Kör és a szászrégeni Magyar Iparos Olvasókör. A gyergyószentmiklósi Ipartestületet néhány éve feloszlatták, könyveiből, ami megmaradt, egy asztalra tornyozták. Viszont felüdülést jelentett a csíkszeredai Ipartestület. Néhány évvel ezelőtt ezt is föloszlatták, de a könyvtáros, Bedő Ákos szíjgyártó felesége egy éjszaka kilopta a könyveket az egyesület volt helyiségéből, lakásán rejtegette s onnét adogatott kölcsön könyveket megbízható személyeknek.[114]

 

A népkönyvtárak

A legrosszabb helyzetben vitathatatlanul a népkönyvtárak voltak. Nagy részük megszűnt, felbomlott, működése ellehetetlenült és a román állam egyszerűen nem törődött velük; jó, ha csak közömbös volt irántuk és nem semmisítette meg a könyveket. Szomorú sorsuknak egyébként részben a Trianon előtti magyar hatóságok érthető biztonságra törekvése volt az oka. A megszervezett népkönyvtárakat sokszor a községházán, a jegyzői lakban vagy az állami iskolában helyezték el, mondván, hogy ott lesz a legjobb, legvédettebb helyük, ott biztonságban lesznek. Mivel ezen intézmények a román államé lettek, az ott őrzött könyvek is az állam tulajdonába kerültek.[115] Ezt a roppant jelentős pusztulást tükrözi Sulyok István 1929-as felmérése, amelyben mindössze 179 működő népkönyvtárról sikerült tudósítani. Ezek is alapvetően csak azért maradtak meg, mert a valamivel védettebb egyházi iskolákban, lelkészi lakásokban vagy egyesületeknél voltak elhelyezve.

Mivel állami segítségre, kezdeményezésre nem lehetett számítani, az erdélyi magyarság megkísérelte társadalmi úton újjászervezni a népkönyvtárakat. A megkeresett szervezetek, intézmények – többek között egyházak, vallásos egyesületek, gazdakörök, hitelszövetkezetek – áldozatvállalása 1929 végén lehetővé tette 94 falusi népkönyvtár létesítését. A felállított népkönyvtárak értéke egyenként 3.000 lej volt. Az ügy érdekében számos magánszemély és szervezet megmozdult, kiemelkedett nagy összegű támogatásával a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetségének kolozsvári központja, valamint a Magyar Nép című néplap kiadóhivatala.[116]

Az akció a Magyar Nép Könyvtára néven indult el. Ezen a címen 1924-tól könyvsorozat jelent meg a kolozsvári Minerva Nyomda kiadásában. A két világháború közötti romániai magyar könyvkiadás lényegében nem könyvkiadói, hanem nyomdai meghatározottságú volt. Az erdélyi magyarság legjelentősebb, mert legtöbb művet kiadó intézménye a Minerva Könyvnyomda RT volt, egymaga 1563 művet adott ki, mintegy negyedét az Erdélyben megjelent magyar nyelvű könyveknek.[117] A Minerva indította meg 1921-ben a Magyar Nép című hetilapot, amely falusi gazdálkodóknak, városi iparosoknak, kereskedőknek szánt kiadvány volt és politikai cikkei mellett ismeretterjesztő írásokat és szépirodalmat közölt. A lap szerkesztője Gyallay Domokos (1880–1970) író, szerkesztő volt.

A hetilap előfizetőinek indította meg 1923-ban a Magyar Nép Könyvtára című sorozatot; ingyen küldték az egyes köteteket a prenumerálóknak. 1940-ig, a második bécsi döntésig 63 száma látott napvilágot, az utolsó, 64. tomus már a Magyarországhoz tartozó Kolozsvárott jelent meg. A sorozat egyik célkitűzése volt, hogy bázisa legyen egy falusi népkönyvtári hálózat kiépítésének, illetve azon létrejövő olvasómozgalomnak, ezért elsősorban a remélt népi, paraszti olvasóközönség érdeklődésére számot tartó írásokat tettek közzé. Volt közöttük szépirodalom (klasszikus és kortárs magyar írók kötetei) is, de nagy számban jelentek meg gyakorlati ismereteket népszerű formában tárgyaló kiadványok, így jelentek meg a mezőgazdaság, a méhészet, a talajművelés, az állattenyésztés, az egészségügy legfontosabb kérdéseit bemutató tomusok is. A kis formátumú, mindössze 15 cm gerincmagasságú vállalkozás egyes darabjai az alábbiak voltak:

1. sz. Szavalókönyv. Összeáll.: Rajka László. 1923. 94 p., 2. sz. Históriás könyvecske. Összeáll.: György Lajos. 1924. 104 p., 3 .sz. Magyar lakodalom. (Vőfélykönyv.) Összeáll.: Csűry Bálint. 1924. 58 p., ua. 2. kiadás. 1938. 74 p., 4–5. sz. Abonyi Lajos: A betyár kendője. Népszínmű dalokkal 6 felvonásban. Műkedvelők számára átdolg.: Rass Károly. 1924. 140 p., 6. sz. Földmérés kis könyve. Írta: Kataszteri főmérnök. 1922. 86 p., 7. sz. Jókai Mór: Bokréta a legnagyobb magyar elbeszélő műveiből. Összeáll.: Kristóf György. 1924. 111 p., 8–9. sz. Benedek Elek: Magyarok története. 1925. 192 p., 11–12. sz. Valló Árpád: A méhtenyésztés vezérfonala. Az erdélyi viszonynak megfelelően átdolg. Török Bálint. 1925. 167 p., 12–13.sz. Műkedvelők színműtára. Magán- és páros jelenetek, egyfelvonásos színdarabok gyűjteménye. Összeáll. és részben átdolg.: Kántor Lajos. 1925. 176 p.,14. sz. Balogh Ernő: A föld köpenyege. A levegő sajátságai és tüneményei. 1926. 112 p., 15. sz. Műsor falusi műkedvelő előadás számára. Összeáll.: Maksay Vince. 1926. 32 p. 16.sz. Lampért Géza: Egy hold föld és más történetek. Elbeszélések a magyar nép számára. 1926. 80 p.,17. sz. Nagy Péter: Három egyfelvonásos színdarab. 1926. 69 p., 18.sz. Benedek Elek: Erdélyi népmondák. 1926. 116 p.,19. sz. Voinovich Géza – Bartók József: Szivárvány. Zsuzsi. Bevezetéssel sajtó alá rendezte: György Lajos. 1927. 44 p. 20. sz. Lázár László, Cs.: Mezőgazdasági útmutató papok, tanítók és kisgazdák részére. I. rész. 1927. 63 p., 21. sz. Daloskönyv. Összeáll.: Nemes Elemér. I. sorozat. 1927. 62 p., 22–23. sz. Vásárhelyi János: Egymás között. Cikkek, előadások. 1927. 192 p., 24. sz. Sebesi Samu: Szép a Nyikó s a vidéke és más novellák. 1928. 104 p. 25. sz. Földes Zoltán: Az endrédi leányvásár és más elbeszélések. 1928. 102 p., 26–27. sz. Szász Ferenc: Mindennapi kenyerünk. 1928. 152 p., 28. sz. Kiss Menyhért: Marosszéki atyafiak. 1928. 85 p., 29. sz. Jakab Ödön: Versek. 1928. 110 p., 30. sz. Kovács Dezsőné: Petőfi Sándor és szülei. 1928. 68 p., 31. sz. Lázár László, Cs.: Mezőgazdasági útmutató. II. rész. Növénytermelés. 1928. 128 p., 32–33. sz. Vathy Elek: A magyar szépirodalom története. Képekkel. 1928. 132 p., 12 mell., 34–35. sz. Vásárhelyi László: Az életből az életnek. 1929. 211 p., 36. sz. Finta Zoltán: Jancsi és Juliska. Elbeszélések. 1929. 117 p., 37–38. sz. Szász Ferenc: Tanácsadó gyümölcstermelők számára. 1929. 218 p., 39. sz. Szondy György: Állatok, virágok. Ötvenhárom, részben eredeti rajzzal. 1930. 96 l., 40. sz. Második szavalókönyv. Összeáll.: Gyallay Domokos. 1930. 90 p., 41. sz. Balogh Arthur: A kisebbségek védelme. 1930. 96 p., 42. sz. Roska Márton: Néprajzi feladatok Erdélyben. Összeáll.: --. 1930. 81 p., 43. sz. Heltai Gáspár: Halhatatlan mesék, melyeket elsőbben ötödfélszáz esztendővel ezelőtt írt meg és adott ki magyar nyelven itt Erdélyben Heltai Gáspár. Munkája nyomán a manapság használatos nyelvre átírta, kiválogatta és sajtó alá rendezte: Szentimrei Jenő. 1931. 175 p., 44. sz. Gyallay Domokos: Hadrakelt emberek. Elbeszélések. 1931. 122 p., 45. sz. Donáth László: Szegény bolond. 2. népies kiadás. 1931. 126 p., 46. sz. Bálint Vilmos: A dúsgazdag. Bibliai színjáték 4 képben. A régi moralitást színpadra írta: --. 1932. 64 p., 46. sz. Bálint Vilmos: Ua. II. átdolg. és bővített kiadás. 1932. 80 p., 47. sz. Hóstáti lakodalom. Életkép a kolozsvári földészek esküvőjéről. Összeáll.: Vásárhelyi János. 1933. 59 p., 48. sz. Izsák Domokos: Dalok erdőn, mezőn. Versek. Tompa László előszavával. 1935. 87 p., 49. sz. Jánossy Béla, P.: Király daliája. Költői elbeszélés. 1935. 145 p., 50. sz. Szotyori Lajos: Falusi mulattató. Jelenetek, színjátékok. 1935. 80 l., 51. sz. Páter Béla: Csodahatású gyógynövények. 1936. 86 p., 52. sz. Balogh Arthur: Széchenyi István. 1936. 81 p., 1 mell. 53. sz. Konopi Kálmán: Jó búzából lesz a jó kenyér. A búza nemesítése és termelése. 1936. 130 p., 54–55. sz. Koncz Lajos: Konyha-kertészet. 1938. 240 p., 56. sz. Biró Vencel: Nagyságos fejedelmek idejében. Történeti elbeszélés, Szopós Sándor rajzaival. 1937. 124 p., 57. sz. Tompa Mihály: Elbeszélő költemények. Összeáll.: Gyallay Pap Domokos. 1938. 77 p., 58. sz. Baksay Sándor: Patak banya. Történet Mária Terézia uralkodásának idejéből. 1938. 140 p., 59. sz. Nagy András: Jó egészséget! János tapasztalatai a főorvos úr szolgálatában. 1938. 82 p., 60–61. sz. Tóth István: A magyar díszítés alapformái. 1939. 212 p., 62. sz. Nevezetes anekdoták. Összeválogatta: Vathy Elek. 1939. 112 p., 63. sz. Biró Sándor: Mátyás király. 1940. 104 p., 64. sz. Vásárhelyi János: A szeretet iskolájában. 1940. 98 p.

Az 1929-ben a kibontakozó erdélyi magyar népkönyvtári mozgalom tehát bizonyos értelemben erre a sorozatra alapozódott.[118] 1929-ig a sorozat 37–38. egysége látott napvilágot. A népkönyvtári akcióban ezeken a köteteken túl ifjúsági műveket is küldtek – ezek szintén sorozatban láttak napvilágot A Magyar Ifjúság Könyvtára cím alatt – illetve egyedi köteteket is eljuttattak a népkönyvtáraknak. Az ifjúsági sorozatban 10 számban 8 tomus jelent meg, némileg meglepő módon Conan Doyle egyik írását is közzétették. Az egyedi kötetek között Petőfi, Arany, Makkai Sándor, Gyallay Domokos, Berde Mária, Kós Károly műve is megtalálható volt.[119]

Az akciónak köszönhetően valóban növekedett Erdélyben a népkönyvtárak száma. A hetilap 1938 végéig a mintegy 1500 magyar lakosságú község közül 363 faluban szervezett népkönyvtárat, szétküldve ez időpontig saját könyvkiadásuk első sorozatából 24.849 drb könyvet 1.230.897 lej értékben. (363 községből 70 helyre teljesen ingyen küldték szét a sorozatot.) Ezenkívül szétküldtek még 39.136 darab irodalmi művet, 1.025.387 lej 50 bani értékben, a rendelésekhez csatolva további 50.613 darabot ajándékként, 1.213.644 lej 50 bani értékben. Összesen tehát 89.749 darab könyvet küldtek szét 2.239.032 lej értékben. Az első és második sorozat kiadványaiból így összesen 114.598 kötetet hozott forgalomba 3.469.929 lej értékben. Ugyanakkor teljesen ingyen eljuttattak a népkönyvtáraknak és iskoláknak a Gyallay Domokos által szerkesztett képes ábécéből 25.000 példányt.[120] Kétségtelenül nagy teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy tíz évvel ezelőtt alig volt falusi népkönyvtár – írta Nagy István cikkében.[121] A kommunista író elismerő szavai mellett azonban élesen bírálta is az akciót, illetve vitatta, hogy lehet-e úgy általánosságban erdélyi népkönyvtárakról beszélni. Észrevételeinek egyik eleme a nemzetiségi bezárkózást korholta, a másik pedig a küldött könyvanyag elavult, konzervatív voltát nehezményezte.

Mint írta, nem lenne szabad megfeledkezni arról, hogy Erdélyben más nemzetiségek, románok, szászok, zsidók is élnek, ez a tény elsikkad a falusi népkönyvtárak kérdésének tárgyalásánál. Az író annak a véleményének adott hangot, hogy elsősorban a szórványosan, de azért létező munkáskönyvtárak tükrözik leginkább a nép önművelődési készségét. A munkáskönyvtárak saját kezdeményezésből alakultak s „az önművelődési törekvéseknek arról a fokáról tanúskodnak, amely túlmegy a saját nemzeti kultúra elsajátításán az itt élő nemzetek s az európai népek kultúrája felé.”[122] A munkáskönyvtárak polcain barátilag megférnek egymással a román és szász írók művei a magyarokéval, nemcsak magyarra fordítva, hanem eredeti nyelven is. Arra kellene törekedni, főleg a vegyes etnikumú vidékeken, hogy magyar–román népkönyvtárak jöjjenek létre. A mai Erdély területén kb. 35-40 ilyen munkáskönyvtár működik s mintegy 100.000 kötete forog az olvasók kezén. A munkáskönyvtárak állománya nyitottabb, korszerűbb, mint a falusi népkönyvtáraké, jelszavuk: Ismerj meg mindenkit! A legtöbb falusi népkönyvtárban a tanító vagy a pap a kezelő, ebből adódóan nagyobb az állomány egyoldalúságának veszélye. Ez az alapvető gyöngesége a népkönyvtáraknak azonnal nyilvánvalóvá válik, ha összehasonlítjuk a munkáskönyvtárakkal. Például a Magyar Nép Könyvtára sorozatban csak magyar írók munkái szerepelnek, számos mű mezőgazdasági kérdést tárgyal. A szépirodalom szerzői közül hiányzik Móricz, Szabó Dezső, Ady Endre, Illyés Gyula, Tamási Áron, „Hiányzanak a falukutató művek, hiányzik a magyar társadalomkutatás. Mondhatnók, hiányzanak mindazok a munkák, melyek megtalálhatók a munkáskönyvtárakban. A „Magyar Nép” Könyvtár egyoldalúsága még szembeötlőbb, ha tekintetbe vesszük, hogy egyetlen egy névre sem akadunk könyvjegyzékükben az európai klasszikusok közül. Hiányzanak a román irodalom művészi s tudományos termékei. Ilyen körülmények közt bizony meglehetősen csonka ez a könyvtár a nép szempontjából. Felettébb sántít az a népnevelő munka, mely pl. az itt élő népek életét művelődését és törekvéseit nem ismerteti a magyarság közt. Még inkább bírálható gyengesége a „Magyar Nép” Könyvtárának az a félelme, amivel mellőzi a magyar nemzet haladását sürgető írók műveit. Ez már szinte bűnnek számít. Hisz a népet károsítják meg, amikor a népkönyvtárak révén nem segítik elő a nép tájékozódókészségét a társadalom nagy kérdéseinek megismerése felé.”[123]

A minőségi olvasás gondjai megjelentek egy város, Szatmár magyar lakossága olvasási szokásait vizsgáló cikkben is. Szatmár kultúrigényeit magyar vonatkozásban az összesen mintegy 15.000 kötetet számláló kölcsönkönyvtárak s hat különböző egyesületi könyvtár elégíti ki, ám ezek közül is az Iparos otthon kb. 6.000 kötetnyi, valamint a Polgári társaskör könyvtára — nem működnek. A működő egyesületi könyvtárak köteteinek száma 2.200 körül mozog. Mintegy 17.000 kötet könyv áll tehát Szatmár város 30-35.000 főnyi összmagyarsága rendelkezésére. Az egyesületi könyvtárak könyveinek legnagyobb része múlt századbeli, s ebben a tekintetben csak a Kereskedőifjak könyvtára kivétel, mely egyben a legnagyobb is a működő könyvtárak között. A Szatmáron élő 4.000-4.200 ipari munkásból, akiknek túlnyomó része magyar anyanyelvű s akikhez ezek az egyesületi könyvtárak legközelebb állnak, csak mintegy 70 fő (másfél százalék) veszi igénybe őket. Komoly értelemben vett könyvvásárlásról ennél a rétegnél, melynek heti keresete gyakran alig haladja meg egy valamirevaló magyar könyv árát, természetesen szó sem lehet. Krajcáros ponyvát vesznek legjobb esetben az ócskasoron s azt csereberélik egymás között. Talán egy százaléka Szatmár összmagyarságának az a réteg, mely ilyen módon jut a „kultúra áldásaihoz”. S ha a városi munkásság valamely töredéke mégis olvas, a falusi és városszéli földmunkás réteg rendelkezésére nem áll könyvtár vagy olvasókör egész Szatmár megye területén. Így emlékezetében Kinizsi Pál, Rózsa Sándor, Patkó Bandi históriái élnek tovább ma is, nemzedékről-nemzedékre. Ami a világgal és az írott szóval való kapcsolatát illeti, az legjobb esetben az az egylejes újság, amit a hetivásáron néha megvesz. Ha van réteg, amelynek sürgősen szüksége van betűre s ezen keresztül könnyen nevelhető és művelhető, az feltétlenül a parasztság, melyhez nem jutott még el az a detektív- és kalandorirodalom, ami hatalmában tartja az alsóbb városi rétegeket. A kölcsönkönyvtárakat, ha nem is feltétlenül csak a tehetősebbek, de legfőképp a polgárság veszi igénybe. Ezekben úgy véli, megtalálja azt, amire szüksége van s viszonylag olcsón elégítik ki, bizony nem mindig magas irodalmi igényeit. A szatmári kölcsönkönyvtárak előfizetőinek száma kb. 2.500, ami a város összmagyarságának 8 százaléka. Figyelmen kívül hagyva azt a mintegy 6-700 olvasót, akik a kölcsönkönyvtárakból kizárólag detektív és kalandorregényeket kölcsönöznek, a könyvkölcsönzést elsősorban a divat határozza meg. A magyar írók közül legolvasottabbak Erdős Renée, Földi és Zilahy, a külföldiek közül Fallada és Pitigrilli. S ha Stefan Zweig és Romain Rolland még találnak is olvasókra, Gorkijt pl. már alig olvassák. Ellenben a Halászó macska uccájáért versengnek s mikor a Réztábla a kapu alatt című könyvről irodalmi törvényszéket tartottak Szatmáron, mindenki Cronint akart olvasni. Az erdélyi írókat nem ismerik. Viszont igaz, hogy a múlt évben Szatmáron tartott Petőfi-ünnepség hatása alatt az egyébként kicsi könyvforgalmat bonyolító szatmári könyvkereskedések több Petőfi-kötetet adtak el. Szatmár 35 ezer lelket számláló magyarságából adataink szerint kb. 3.500, tehát 10 százalék olvas s ez ha az olvasmányok minőségét figyelmen kívül hagyjuk is, elszomorító szám. A minőségi olvasás csaknem teljes hiánya azonban arra is int, hogy ha művelődésünk legégetőbb és legsürgősebb teendője feltétlenül a népi rétegeknek akár olvasókörök, akár népkönyvtárak segítségével történő kulturális ellátása is, nem hanyagolható el a már ma olvasók irodalmi ízlésének fejlesztése és olvasmányukkal szembeni igényük fokozásának kérdése sem.[124]

 

Az erdélyi könyvakció

Ezerkilencszáznegyven augusztus 30-án Bécsben Németország és Olaszország a magyar–román vitában részletes tárgyalás nélkül döntött, miután az érintett felek előzetesen elfogadták a két hatalom döntőbíráskodását: Magyarország visszakapta a Trianonnál elvesztett területei egy részét, 43.000 km² földet. A visszacsatolt észak-erdélyi, partiumi és székelyföldi részeken 2,5 millió ember élt, közülük 53 % volt a magyarok aránya. Az új magyar–román határ a Nagyszalonta – Nagyvárad – Kolozsvár – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy vonaltól valamivel délre húzódott, vagyis lényegében a tágan felfogott Erdély északi része a Székelyfölddel került vissza.[125]

A döntés utáni napokban Hóman Bálint miniszter azonnal megszervezte a visszatért területek könyvtárainak ellátását szolgáló társadalmi akciót. Utasítására a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége keretében Pasteiner Iván országos főfelügyelő létrehozta az erdélyi osztályt, hogy a román uralom alatt a magyar könyvektől elzárt gyűjteményekbe juttassák el az 1918–1940 között kiadott munkákat. Hóman felhívással fordult a könyvkiadókhoz, tudományos intézményekhez és magánszemélyekhez, hogy adományaikkal segítsék a népszerű nevén „erdélyi könyvakciónak” nevezett kezdeményezést.[126] Pasteiner Iván Erdélybe utazott tájékozódás céljából, hogy felmérje az igényeket és a könyvtárak helyzetét, egyáltalán működnek-e és alkalmasak lehetnek-e közgyűjteményi feladatok ellátására. Csakhamar körvonalazódtak a teendők. A visszatért Erdélyt három körzetre – északi (Szatmárnémeti és Nagybánya környéke), középső (Nagyvárad, Kolozsvár és Beszterce vidéke), déli (Székelyföld) – osztották. Az egyes régiókba a Főfelügyelőség munkatársai utaztak a teendők koordinálására Benedek András, Jékely Zoltán és Soltész János személyében, utóbbit később Vértesy Miklós váltotta. A kiküldöttek részletes jelentést készítettek és ezek alapján alakult ki az ellátandó könyvtárak köre. Alapelvként fogadták el, hogy ne forgácsolódjon szét a gyűjtött könyvanyag, hanem a földrajzi szempontok figyelembevételével állapítsák meg a könyvekben részesülő könyvtárak számát és fontossági sorrendjét. Első körben a nagy közgyűjtemények szerepeltek a könyvküldeményt kapó intézmények jegyzékén, utánuk következtek minden régióban a könnyen megközelíthető városokban található bibliotékák. A cél az volt, hogy az öt nagy város – Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti – könyvtárába az 1918–1940 között megjelent és az akció során beküldött könyvek egy-egy példányát eljuttassák. A nagyobb városokban adott esetben több intézmény is kapott könyveket.

Fontos további célkitűzés volt, hogy a könyvek a lehető legnagyobb mértékben jussanak el az olvasókhoz. Több helyen erre a célra egy-egy gimnáziumi könyvtár látszott alkalmasnak, vagyis hosszabb távon ezeknek a gyűjteménynek közkönyvtári funkciót szántak.

Így alakult ki annak a 111 könyvtárnak a csoportja, ahova az akcióban felajánlott és begyűjtött 164.428 könyvet elküldték. A maradék 24.600 kötetet népkönyvtárak részére tartalékolták és 96 könyvtárnak juttatták el. Az akció elsődleges célja a tudományos és közművelődési könyvtárak támogatása volt, a népkönyvtárak megsegítésére megkezdődött a VKM által a rendszeres segélyek juttatása.[127] A 96 népkönyvtár területi megoszlás szerint a következő volt: Háromszék vármegye 26, Szatmár 21, Maros-Torda 8, Csík 8, Bihar 8, Udvarhely 7, Szolnok-Doboka 4, Kolozs 4, Máramaros 4, Beszterce-Naszód 3, Szilágy 1, Kis-Küküllő 1, Ugocsa 1 intézménye kapott könyveket. Közülük 71 egyházi (28 római katolikus, 43 református), 25 pedig világi fenntartású volt.

Az akció sikeres volt, 1941 májusáig összesen 189.028 könyv érkezett, ebből a kiadók 54.788, a tudományos társulatok, közintézmények 86.963, magánszemélyek pedig 47.277 kötetet adományoztak. A könyvek az alábbi helyekre jutottak el:

 

Északi terület

1. Szatmárnémeti

11.205 kötet

7 könyvtárt lát el

2. Nagykároly

5.930 kötet

4 könyvtárt lát el

3. Máramarossziget

4.799 kötet

4 könyvtárt lát el

4. Nagybánya

4.798 kötet

4 könyvtárt lát el

5. Érmihályfalva

1.085 kötet

1 könyvtárt lát el

6. Felsőbánya

856 kötet

1 könyvtárt lát el

7. Tasnád

768 kötet

1 könyvtárt lát el

8. Nagysomkút

614 kötet

1 könyvtárt lát el

Összesen

30.055 kötet

23 ellátandó könyvtár

 

Középső terület

1. Kolozsvár

48.685 kötet

25 könyvtárt lát el

2. Nagyvárad

12.639 kötet

7 könyvtárt lát el

3. Nagyszalonta

4.868 kötet

4 könyvtárt lát el

4. Zilah

4.292 kötet

4 könyvtárt lát el

5. Szamosújvár

3.890 kötet

5 könyvtárt lát el

6. Szilágysomlyó

2.892 kötet

3 könyvtárt lát el

7. Szászrégen

2.580 kötet

2 könyvtárt lát el

8. Dés

2.397 kötet

2 könyvtárt lát el

9. Bánffyhunyad

1.680 kötet

2 könyvtárt lát el

10. Beszterce

1.112 kötet

2 könyvtárt lát el

11. Zsibó

777 kötet

1 könyvtárt lát el

Összesen

85.812 kötet

57 ellátandó könyvtár

 

Déli terület (Székelyföld)

1. Marosvásárhely

15.554 kötet

8 könyvtárt lát el

2. Sepsiszentgyörgy

8.788 kötet

2 könyvtárt lát el

3. Székelyudvarhely

6.542 kötet

6 könyvtárt lát el

4. Kézdivásárhely

4.602 kötet

4 könyvtárt lát el

5. Csíkszereda

3.625 kötet

3 könyvtárt lát el

6. Székelykeresztúr

3.018 kötet

2 könyvtárt lát el

7. Gyergyószentmiklós

2.326 kötet

2 könyvtárt lát el

8. Ditró

1.416 kötet

1 könyvtárt lát el

9. Nyárádszereda

1.059 kötet

1 könyvtárt lát el

10. Kovászna

872 kötet

1 könyvtárt lát el

11. Gyergyóremete

759 kötet

1 könyvtárt lát el

Összesen

48.561 kötet

31 ellátandó könyvtár

 

A három régió együtt összesen 164.428 kötet 111 ellátandó könyvtár[128]

Az erdélyi könyvakció kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a Trianonnál elszakított és az 1940-ben visszakerült területek könyvtári intézményrendszere ismét képes legyen bekapcsolódni a magyar szellemi élet vérkeringésébe.

Az 1920 után Romániához került területek magyar művelődési életének szerves részét alkotják a könyvtárak. Nem lehet valódi és teljes magyar könyvtártörténetről írni és beszélni az elszakított részeken roppant nehéz körülmények között működő bibliotékák históriájának tárgyalása nélkül. Ezek a gyűjtemények egyrészt a régmúlt korok magyar szellemi életének írásos forrásait őrizték és mint ilyenek a nemzeti identitás megőrzésének alapvető intézményei voltak, másrészt pedig hozzájárultak a kisebbségi létbe kényszerült magyarság látóhatárának bővítéséhez, ahhoz, hogy ne szakadjanak le végleg az egységes magyar művelődésről. Ezt a kettős feladatot végezték el áldozatos munkával, hallatlanul nehéz körülmények között az erdélyi magyar könyvtárak fenntartói, kezelői és mindazok, akiknek nem volt közömbös a nemzeti művelődés múltja, jelene és jövője.



[1] A paktum: Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépéséről (Bukarest, 1916. augusztus 17.) In: Trianon (szerk. Zeidler Miklós). – Budapest: Osiris, 2008. p. 17–18., a szakirodalomból újabban: Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918–1947. – Budapest: Helikon, 2018., főleg p. 63–66.

[2] Romsics i.m. p. 134–137. és a határozatot közli: Trianon i.m. p. 39–40.

[3] A dokumentumot közli: Trianon i.m. p. 166–297.

[4] A kulturális életet, így a könyvtárakat ért veszeteségeket tárgyalja Olay Ferenc: A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918–1928 (előszóval ellátta gróf Apponyi Albert.) – Budapest: Magyar Nemzeti Szövetség, 1930. – 460 p. A könyvtárakról: p. 222–226.

[5] György Aladár: Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. – Budapest: Athenaeum ny. 1886.

[6] Erdélyi Pál: Az erdélyi könyvtárakról. In: Erdélyi múzeum, 1912. 2. p. 127–149. http://epa.oszk.hu/00900/00979/00204/pdf/1912_29_02_127-149.pdf Erdélyi Pál írásában az ’Erdély’ fogalmán a történeti Erdély – Szilágy vármegyével kiegészített –, összesen 61.061 km² kiterjedésű területét értette.

[7] Vesztróczy Zsolt: Közművelődés és magyarosítás: esettanulmány a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület privigyei népkönyvtárának működéséről. In: Magyar könyvszemle, 2004. 2. p. 185–192.

[8] Sipos Anna Magdolna: Népkönyvtárak telepítésével a magyarságmentés érdekében: a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és a Julián Egyesület népkönyvtár-telepítési akciója a századfordulón. In: Magyar könyszemle, 2008. 1. p. 39–53.

[9] Voit Krisztina: A magyar közgyűjteményrendszer történetének vázlata a 19–20. század fordulójától 1923-ig. In: Voit Krisztina: Fejezetek a közgyűjtemények és a könyvkiadás történetéből: tanulmányok. – Budapest: Argumentum, [2005]. p. 9–43.

[10] Gulyás Pál a Múzeumi és könyvtári értesítőben Adalékok a Magyar Minerva V. kötetéhez (1917. 1. p. 47–51.) címmel 62, főleg szerzetesi könyvtár adatát pótlólag közölte.

[11] Nyireő István: A megcsonkított Magyarország könyvtári és múzeumi közművelődésügye. In: Társadalomtudomány, 1921. p. 597–602., Gulyás Pál: Magyarország könyvtárai és a trianoni béke. In: Magyar könyvszemle, 1922. p. 225–229.

[12] Csapodi Csaba, Tóth András és Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. – Budapest: Gondolat, 1987. p. 348–349.

[13] Gulyás Pál: Magyarország könyvtárai és a trianoni béke. In: Magyar könyvszemle, 1922. p. 225–229.

[14] Sulyok István: A magyar könyv Erdélyben. In: Erdélyi Magyar Évkönyv 1918–1929. (szerk. Sulyok István, Fritz László). – Kolozsvár: Juventus, 1930. p. 160–215. http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf10771.pdf

[15] Róth András Lajos: Erdélyi magyar könyvtárak a két világháború között. In: Korunk, 2002. 4. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00052/

[16] Szombathelyen 1908. október 10-én nyílt meg a Múzeum új épülete, melyben színházterem és könyvtár is helyet kapott. Utóbbi három teremből állt, összesen 166 m² alapterületen, korszerű berendezéssel. Befogadóképességét 25.000 kötetre tervezték. Nagy Éva: Szombathely rend. tan. város közkönyvtárától a Megyei Könyvtárig. In: A Berzsenyi Dániel Könyvtár: fejezetek Szombathely könyvtártörténetéből 1880–2002. (Szerk. Nagy Éva.) – Szombathely: Berzsenyi Dániel Könyvtár, 2002. p. 13.

[17] Az aradi kultúrpalota megnyitása. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1913. p. 275–277.

[18] A Marosvásárhelyen létesítendő Közművelődési Ház. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1911. p. 62–63.

[19] Gulyás Pál: Népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése. – 2. kiad. – Bp.: Athenaeum, 1913. p. 44.

[20] Erdélyi Balázs – Erdélyi Pál: 70 éves a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár épülete. In: Könyvtári figyelő, 1979. 6. p. 575–579. A cikk szerzői a könyvtárigazgató Erdélyi Pál leszármazottai, fia, illetve unokája.

[21] Gulyás, i.m. p. 45–46.

[22] Gulyás, i.m. p. 53–54.

[23] Gulyás, i.m. p. 54.

[24] Gulyás, i.m. p. 58.

[25] Gulyás, i.m. p. 273.

[26] Gulyás, i.m. p. 48. Egy másik forrás több román népkönyvtárról tud.

[27] Nissen, James P.: Múzeumok, nemzetiségi és nyilvános tudományos könyvtárak a 19. századi Erdélyben. In: Könyvtári figyelő, 2007. 1. p. 74–100.

Jakó Zsigmond: A Cipariu-könyvtár kialakulása és története. In: Írás, könyv, értelmiség: tanulmányok Erdély történelméhez. – Bukarest: Kriterion, 1976. p. 257–283.

[28] Nissen, James P. i.m. 89.

[29] Könczey Margit: A könyv, könyvtár múltja és jelene egy erdélyi kisváros [Kovászna] életében. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros, 1997. 8. p. 45–54.

[30] Sipos Anna Magdolna: Wlassics Gyula szerepe a magyar könyvtárügyben a századfordulót követő években. 3. rész: A háborús évek. In: Könyvtári figyelő, 2013. 3. p. 487, p. 492–493.

[31] Kőhalmi Béla: Menekülő erdélyi könyvtárak. In: Könyvtári szemle, 1916. 2. p. 58–63.

[32] Bujdosóné Dani Erzsébet: A Székely Nemzeti Múzeum és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége. In: Magyar könyvszemle, 2007. 4. p. 429–448.

[33] Bujdosóné Dani Erzsébet i.m. p. 445–446., Mihalik József: Erdélyi múzeumaink és az oláh betörés. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1916. 2–3. p. 180–193.

[34] Sipos Gábor: Az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtára 1859–1950. In: Könyvtári figyelő, 2009. 4. p., 714., Uő: Az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárának története. In: Az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjteményei (szerk. Sipos Gábor). – Kolozsvár, EME, 2009. p. 11–68., a menekítésről p. 44.

[35] Gyalui Farkas: Emlékirataim 1914–1921 (sajtó alá rend., a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter). – Kolozsvár: Művelődés Egyesület, 2013. p. 152–167.

[36] Gyalui, i.m., Sas Péter bevezetője, 8–9. p., Pogányné Rózsa Gabriella: Habent sua fata libelli et bibliothecarii.: Gyalui Farkas életútja és könyvtártani munkássága. In: Könyvtári figyelő, 2004. 4. p. 763–793.

[37] Gyalui, i.m. p. 153.

[38] Gyalui, i.m.

[39] Mihalik József: Erdélyi múzeumaink és az oláh betörés. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1916. 4. p. 180–193., a kimutatás p. 192.

[40] Gyalui, i.m. p. 166.

[41] Jakó, i.m. p. 282.

[42] Kőhalmi, i.m. p. 59.

[43] Mihalik, i.m.

[44] Mihalik, i.m. p. 191–193.

[45] Mihalik, i.m. p. 181–183.

[46] Vidéki könyvtáraink 1916-ban. In: Magyar könyvszemle, 1918. p. 186.

[47] Mihalik, i.m. p. 182.

[48] Uo.

[49] Mihalik, i.m. p. 193.

[50] A Brassóban történtekről, az állomány értékelésében közreműködő Samurkas Tigara bukaresti múzeumigazgató szerepéről a Múzeumi és könyvtári értesítő megállapította, „hogy európai műveltségű és erkölcsű férfiúnak bizonyult”. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1917. 1. 45. p.

[51] Népkönyvtáraink háborús veszteségei. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1916. 2–3. p. 163.

[52] A Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Főfelügyelősége hatáskörébe tartozó közgyűjtemények működése és fejlődése az 1916. évben. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1917. 2–3. p. 160.

[53] Uo. p. 146.

[54] Vidéki könyvtáraink 1915-ben. In: Magyar könyvszemle, 1917. p. 225., 237., 238–239., A Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Főfelügyelősége hatáskörébe tartozó közgyűjtemények működése és fejlődése az 1916. évben. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1917. 2–3. p. 179.

[55] Adalékok az oláhok erdélyi pusztításaihoz, In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1917. 4. p. 258–259.

[56] Gulyás Pál: A Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Tanácsa 1914–1917. évi működése. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1918. 2. p. 92.

[57] A Főfelügyelőség 1918. április hó 24-én tartott üléséből. In: Múzeumi és könyvtári értesítő, 1918. 2. p. 146.

[58] Romsics, i.m. p. 107–110.

[59] Székelyföld története: 1867–1990 (szerk. Bárdi Nándor, Pál Judit). – Budapest: MTA BTK; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egylet; Székelyudvarhely: Haáz Rezső Múzeum, 2006. p. 390–391.

[60] Uo. p. 392.

[61] Kovács Miklós: A zilahi református kollégium könyvtára. In: Honismeret, 2007. 4. p. 74–81. http://epa.oszk.hu/03000/03018/00201/pdf/

[62] Gyalui, i.m. p. 282–283.

[63] Gyalui, i.m. p. 292.

[64] Gyalui, i.m. p. 292.

[65] Gyalui, i.m. p. 295.

[66] Gyalui, i.m. p. 289.

[67] Romsics, i.m. p. 157.

[68] Gyalui, i.m. p. 298–299.

[69] Gyalui, i.m. p. 300.

[70] Gyalui, i.m. p. 300.

[71] Gyalui, i.m. p. 315–317.

[72] Gyalui, i.m. p. 318–319. A jegyzőkönyvet minimális eltéréssel közli a kolozsvári könyvtár egykori munkatársa, Winis Nándorné is: A Kolozsvári Egyetemi Könyvtár román kézre jutása. – Pécs: Erzsébet Tudományegyetem Könyvtára, 1933. – 7 p. (Közlemények a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Könyvtárából 15.) A jegyzőkönyv: p. 3–5.

[73] Gyalui, i.m. p. 320–323.

[74] Gyalui, i.m. p. 327.

[75] Gyalui, i.m. p. 364–365.

[76] Gyalui, i.m. p. 368.

[77] Gyalui, i.m. p. 371.

[78] Gyalui, i.m. p. 377.

[79] Gyalui, i.m. p. 386.

[80] Gyalui, i.m. p. 387–388.

[81] Gyalui, i.m. p. 442–444.

[82] Gyalui, i.m. p. 444.

[83] Gyalui, i.m. p. 445.

[84] Gyalui, i.m. p. 446.

[85] Gyalui, i.m. p. 447–453.

[86] Sas Péter, In: Gyalui, i.m. p. 14–15.

[87] Trianon, i.m. p. 222–223., p. 231.

[88] Az egyezmény szövegét és a visszaszolgáltatott könyvek és műtárgyak jegyzékét közli: Szávai Ferenc: Az Osztrák–Magyar Monarchia közös vagyona. – Pécs: Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 1999. p. 283–289. Az osztrákokkal folytatott tárgyalások alatt jelentkezett Románia azzal az igénnyel, hogy Bocskai István Bécsben őrzött, a török szultántól kapott koronáját szolgáltassák ki. Ők azzal az indokkal követelték, hogy Bocskai Erdély fejedelme volt, a magyar igény jogalapja viszont az volt, hogy a szultán a megválasztott magyar fejedelemnek azzal küldte, hogy koronáztassa magát magyar királlyá. A korona a mai napig Bécsben van.

[89] György Lajos: Erdély könyvtár- és levéltárügye. In: A Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének Évkönyve 3. 1938–1941 (szerk. Witzmann Gyula). – Budapest: Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete, 1941. p. 4., Benedek András: Székelyföldi könyvtárak. In: Magyar szemle, 1941. p. 247.

[90] Csengery Ilona, S.: A kolozsvári Egyetemi Könyvtár. In: Magyar könyvszemle, 1942. p. 253.

[91] György Lajos: Az erdélyi könyvtárügy és a kolozsvári Egyetemi Könyvtár. In: Az erdélyi egyetemi gondolat és a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem története (szerk. Bisztray Gyula, Szabó T. Attila, Tamás Lajos). – Kolozsvár: Erdélyi Tudományos Intézet, 1941. p. 244–245. http://adatbank.transindex.ro/cedula.php?kod=1130

[92] György i.m.

[93] Csengery Ilona, S., i.m. 1942. p. 253.

[94] A két könyvészet közül az első a hírlapokat és folyóiratokat tárta fel: Magyar könyvtermelés a román uralom alatt: (1919–1940) (összeáll. Monoki István). 2. Hírlapok és folyóiratok. – Bp .: Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára, 1941. X , 264 p. a másik, az évtizedekkel később posztumusz megjelent munka pedig: Magyar könyvtermelés Romániában: (1919–1940) (összeáll. Monoki István). 1. Könyvek és egyéb nyomtatványok. - Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület; Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, [1997], - [1–6.], V., 7–561. p.

[95] György i.m. p. 245.

[96] Benedek, i.m. p. 248.

[97] Haraszthy Gyula: Az erdélyi könyvakció. In: Magyar könyvszemle, 1941. p. 315–316.

[98] Haraszthy, i.m. p. 316.

[99] Haraszthy, i.m. p. 317.

[100] Benedek, i.m. p. 251.

[101] Marton József: Márton Áron püspök küzdelme a Batthyaneumért. In: Crescit eundo: Tisztelgő tanulmányok V. Ecsedy Judit 65. születésnapjára (szerk. Simon Melinda és Perger Péter). Budapest: Argumentum, 2011. p. 140.

[102] György Lajos: Az erdélyi könyvtárügy, i.m. p. 221.

[103] György Lajos: A kolozsvári római katolikus Lyceum-könyvtár története 1579–1948. Budapest: Argumentum, 1994. p. 196. és Uő.: Erdély könyvtár- és levéltárügye, i.m. p. 7.

[104] Benedek, i.m. p. 249–250.

[105] Benedek, i.m. p. 251.

[106] Haraszthy, i.m. p. 318.

[107] Benkő Samu: Hitbizománytól államosításig. In: Emlékkönyv a Teleki Téka alapításának 200. évfordulójára (szerk. Deé Nagy Anikó, Sebestyén-Spielmann Mihály, Vakarcs Szilárd). – Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 2002. p. 59.

[108] Benkő, i.m. p. 60.

[109] Bustya Endre: A marosvásárhelyi Teleki-téka eltűnt Piccolomini-kódexe és egy Amerikában felbukkant Piccolomini-korvina. In: Magyar könyvszemle, 1965. p. 330–332.

[110] Benedek, i. m. p. 249.

[111] Haraszthy, i. m. p. 318–319.

[112] Uo. p. 249.

[113] Benedek, i.m. p. 251.

[114] Benedek, i.m. p. 251–252.

[115] Sulyok, i.m. p. 194–195.

[116] Sulyok, i.m. p. 195.

[117] Monoki István: Magyar könyvtermelés Romániában 1919–1940: 1. kötet: Könyvek és egyéb nyomtatványok (összeáll. Monoki István, sajtó alá rend. Dávid Gyula és Jancsik Pál). – Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület; Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 1997. p. 24.

[118] Sulyok, i.m. p. 196.

[119] Sulyok, i.m. p. 196–197.

[120] Képes ábécé és olvasókönyv (szerk. Gyallay Domokos). – Kolozsvár: Minerva, 1935. – 104 p.

[121] Nagy István: Az új erdélyi könyvkiadók és a népkönyvtárak. In: Korunk, 1939. 4. p. 348–351. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00335/pdf/Korunk_EPA00458_1939_04_348-351.pdf

[122] Nagy, i.m. p. 349.

[123] Nagy, i.m. p. 350.

[124] Cz. A.: Egy erdélyi város könyvszükséglete. In: Korunk, 1940. 2. p. 165–166. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00360/pdf/Korunk_EPA00458_1940_02_161-172.pdf

[125] Romsics, i.m. p. 327–340., Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944. – Budapest: Jaffa, 2017. p. 39–47.,

[126] Haraszthy, i.m. p. 313–314.

[127] Haraszthy, i.m. p. 325.

[128] Haraszthy, i.m. p. 326–327.

________________________

György Pogány: Hungarian libraries in Transylvania (1914–1940), before the Treaty of Trianon, and under the control of Rumania respectively in the period of the The Second Vienna Award

Due to the Trianon treaty, Hungary lost the two-thirds of its pre-war territories in 1920, while Rumania got 103.000 m² from Hungary, which was more than the rest of Hungary with the new borders (only 93.000 m²). In the areas that were ceded to the neighbouring countries, there were 1869 libraries according to the data of the repository „Magyar Minerva Vol. 5. (published 1915). Two hundred ninety-nine of them were academic or public libraries, and one thousand five hundred seventy were people's library. The libraries were owned by the state or the self-governments, but some of them were owned by churches, associations or foundations. The opportunities and chances of the Hungarian libraries in Rumania were not the same. The libraries owned by the Hungarian state were taken over by the Romanian state and started them to romanize, that is to eliminate their Hungarian character. Hungarian books were not allowed to buy, only just Romanian books. Church libraries were in favorable position, the state mostly respected the property of the church, and some of them – despite all the difficulties – could significantly develop their Hungarian collection. One part of the Association or Foundation libraries were abandoned, while the others could run under tough conditions. The overwhelming majority of the abandoned libraries were community people's library, and after 1920 this type of libraries were almost completely eliminated. After 1929 the Hungarian minority was trying to rebuild the people's library system again and some results have been achieved, too. In 1940, as a consequence of the Second Vienna Award, the northern territories of Transylvania, including Székely Land, were ceded to Hungary. In the retrieved territories a new library development program, called „Transylvanian Book-Aid” started, in order to support the Hungarian libraries.

_________________________